Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

(Regény. Pantheon)

A jó polgári család leánya, akinek vágyálma, hogy újságíró, író legyen, nem a legrokonszenvesebb regényhősnő. „A családi penzió” azonban – amelynek írója, mint hallom, már a harmadik könyvet írja – a sok, pesti szentimentális karrierregény-halmazból mégis kitűnik. A pesties jassznyelv zavaraitól fel nem akadva, simán görgeti vékony meséjét. Érdekesen, sokszor ügyesen bonyolítja. Sikerének titka őszintesége, olvasóival való gáttalan kibeszélése, fordulatos párbeszédei. A Duna-parti modern bérpalotáiba sodródott, büszkén családi penziónak elnevezett polgári menedékhelyre szorult epizódalakjai szürke napjainak és fanyar szerelmeinek nem egy eseményét, kitörő jelenetét szenvedéllyel, lelkiismerettel tapintja ki. Mintha azok valóban világot rendítő események lennének. Pedig ami ezekkel a Mancikákkal és Margitokkal, vagy ahogy őket az írónő oly találó hűséggel jellemzi: a polgári élet iszapos-híná[237]ros, kis szomorú pocsolyájába gázoló, pacskoló libácskákkal történik, abban semmi rendkívüli sincs. A nyugati metropolisokban dolgozó, önálló nők szerelmi életének ily részleteibe aligha merülne el ott író. Az olvasót az ily szürkeségek, valóban általános emberi és lelki szemszögből nézve jelentéktelen epizódok aligha érdekelnék. De a könnyű, pesti irodalomban és a pesti színházi hetilapok árnyékában divattá vált a lelki klinika. Mint a külvárosba szorult, fiatal, törekvő orvoskák, akik betegeiken rég elfelejtett pszichoanalitikai ismereteiket fel-fel idézik, így tör fel „A családi penzió”-ból a mindennapinak lelki konzultációja, ami túlzott és felesleges. Fordulatosságán, simán szaladó, könnyű zsurnalizmussal feleresztett elbeszélői modorán túl is vannak azonban a regénynek értékei. Mintha jeleznék: íme, ezt is tudom! Kár, hogy előző könyveit nem olvashattam. Hitelesen tehát nem támaszthatom alá azt a gondolatomat, mintha az előzőekben is, bizonyára mindjárt a legelsőben éppen ez az érték lehetett legjellemzőbbje. A pesti cinizmus azonban elterelte tőle, messze, talán éppen azon hisztériás környezet felé, amelyben tépett és elrongyolt életek, furcsa, félbemaradt sorsok mellett valóban kihagyhat az élet muzsikája. Ez az értéke: bujkáló, szinte szégyenlősen szerény lírizmusa, leírásainak üdesége és embersége. Ahogy a Duna-part kis parkjának változatait, a délelőttök gyermekkocsijainak úri, lipótvárosi hangulatait, aztán a késő délutánba kapaszkodó alkonyban padra ereszkedő, munkából hazatérő asztmás családapák levegőzését, majd az éjszaka sötétje alatt lopott csókok, egymásba simuló szerelmek érzelmességét leírja, abban valóban sok emberi líra van. Az élet szürkeségének és a természet nagy zenéjének az az egybeolvadása, ami a tehetséges írók első, vad, darabos őszintesége rapszódiájának meghökkentő frissességére emlékeztet. Ha Kertész Erzsébet első regényében is volt egy csipetnyi ebből a megható lírából, kár volt további regényeit nem ebből kiépíteni, és a mindenből kiábrándító redakció környezetéhez, a lehámló tapétájú, poloskairtó szerektől áporodott penziósszobákhoz menekülni. Nem teljes sikerű regény „A családi penzió”. De egy szimpatikus íróról tudósít, akinek újabb munkáit érdemes lesz figyelni.