Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

(Regény. Pantheon, Budapest 1938)

Az író, a kis bányaváros kitűnő környezetrajzában, a kisváros mindennapi életének pontos képében, legjellemzőbb egyénei és a legkülönbözőbb társadalmi osztályokra utaló alakjai éles megvilágításában tulajdonképpen csak hátteret ad. Hátteret ahhoz az apró, jelentéktelen eseményből elinduló, meglepő gyorsan bonyolódó tragikus fordulathoz, amelyben – túl a nagy titkon – van valami a detektívregényből és a kikerülhetetlen végzetnek és a sorsnak abból a szándékos vagy ösztönös sugallatából, aminek írói elképzelése, objektív leírása valóságos „document humain”-ként hat.

Közvetlen, színesen élénk, meleg írás. A kisváros áttüzesedett nyári napja kora délutánján, rozsdabarna lengyelnadrágjában felbukkant, lenyalt hajú, vizenyős szemű „senki”-nek néhány hetes pihenőjén át ily egyszerű szavakkal, ennyi biztosan és közvetlenül egymásba kapcsolódó, jelentéktelennek látszó események, szinte a dolgok fölé életteljes, tökéletes regényt szőni az irodalom valóságát pontosan kitapintó íróra vall. Ténydolgok és jó emberképek mögé húzódva, minden rádöbbenés és fájdalom nélkül mondja el mindazt, amit regénye részleteinek vázába, tökéletes felépítésének hatásába helyez. „Két jelentéktelen ember” áll a regény központjában. Az egyik kívülről jött, a rozsdabarna nadrágjával tétlenül kószáló „geológus” a másik, a hivatalos személy. Az egyszerű ösztönökön elinduló fiatal rendőrfogalmazó a nyárra ereszkedő derűs, kora őszi reggel vékony [236] ködében valami forradalmi központ kiküldöttjét látja a dombok fái alá keveredő gondtalan vándorban, akinek nagy magányosságából felfakad a vágy: a szép bányászasszony hangját, okos beszédét újra hallani. Két ember, két világ. Pillantásuk is alig találkozhatott, és mégis fel van mérve az út, a bekövetkező események felett lebegő, tudat alatti mechanizmus elé, ami majd törvényszerű egységbe illeszti, és az egyre sűrűsödő energiák kicsapásának vakító pillanatában egymással szembe is állítja őket, hogy véletlen találkozásukból emberek, sorsok drámája kerekedjen. Valóban csak erről a két emberről akart az író beszélni? Nem! Ők csak lézengenek, tétováznak. Amikor pedig elindulnak egymás felé, már mögöttük rajzanak emberek, indulatok, szenvedélyek, a megfejthetetlen, a feloldhatatlan ellenszenvnek sokszor érthetetlen tébolyig kerekedő vihara, ami a gyengébbet elsöpri. Így söpri el napjaink lázának kérlelhetetlen totalizmusa is azt az individualizmust, amely a rozsdavörös nadrágú alakhoz hasonlóan – vezényszavak és fegyverropogás közepette – napsugaras domboldalakon, kedves, precienix ajándékul cikláment tépeget. Hogy a kiszámíthatatlan sors, mint mindig, a gyengébbet – itt a rozsdavörös nadrágút – össze is morzsolja, olyan ez, mint mikor a téli éjszakában a síkos úton valaki egyszerre csak elvágódik, és összetört tagokkal csitul el egy egész életre.

Kis regény és kis dráma Dormándy László új regénye. Kicsi méreteiben, de mélységében beláthatatlan. Ez az érzésünk, amikor elolvassuk, és a rozsdavörös nadrágos áldozat nyitva maradt szeme elhaló tekintetét még sokáig látjuk. Egy mindennapi, apró emberpéldány szárnytörésének megrázó története a „Két jelentéktelen ember” és ami körülötte van – a kisváros polgári élete és a bányatelep munkásszegényeinek mozgalma – csak rávilágítás, az író látásának eleven fényszórója, amit gyorsan, változatosan forgat, és hamar ki is olt. Így lesz rövid a regény, szinte szándékosan rövid, mintha írója ezzel is bizonyítaná, hogy irigylésre méltó. Termékenyítő gondolatokon, nyugtalanító izgalmakon át is nyugalmas, pontosan végigcsinálja azt, amit akar.