Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

(A márciusi forradalomról. Cserépfalvy-kiadás, Budapest)

Alig múlik el év, hogy ne találkoznánk íróink, történelemkutatóink olyan műveivel, amelyekben jó felkészültséggel, tehetséggel, de annál több fanatikus lelkesedéssel a magyar történelmi múlt valóságképét és politikai eszmékkel telített társadalmi életének döntő eseményeit vizsgálják. Tagadhatatlan, a munkák túlnyomó része a ma súlyos problémáitól terhelt. Kevés az igaz, törhetetlenül és megingathatatlanul csak történetíró. Alig akad, aki a történelemírást a teljes objektivitás bátorságával vállalná, és napjaink ködös, politikai ábrándjainak ne válna hangos, felelőtlen prófétájává, részt kérve azokból a mindennapi aktualitás mázával bevont elgondolásokból, amelyek lehetnek pillanatnyi kalandok, átmeneti félmegoldások, de időtálló, örök eszmék, dicső történelmet formáló események mérlegelésére alig alkalmasak. Állandó és visszatérő tünet az is, hogy az újabb történelemírás bármennyire becsületesebb, igazmondóbb, szabadszájúbb is az előző korok kutatóinak hangjánál, vakmerőségében alig ismer határt. Szónoki sikerekre vágyódik. Hangulatossá válik. Sötétre retusálja a múltat. Vádol, és reménytelenül vagdalódzik. Mint valami hivatásáról megfelejtkezett ügyész, nem gondolkodik azonban arról, hogy vádjait elengedhetetlen és alapos bizonyításokkal támassza alá. Történelemíróink túlnyomó része elfogult. Alig van munka, amelynek lapjai szuggesztív írásmodorán át higgadtan előrejutva, az objektívnek vélt egyszerű, igaz előadás valóságán továbbhaladhatnánk anélkül, hogy egyszerre csak rá ne bukkanjunk egy frázisra, egy minden megfontolás nélkül odadobott megállapításra, s mint hajónk, amely észrevétlenül úszik az éjszakai tenger csendes sodrásán, egyszerre csak veszedelmes zátonyhoz ütődik – oly hirtelen jövünk rá, hogy az író könyve célzatosságának bűvkörébe akart bennünket vonni. Ezek az állandó, visszatérő észrevételeink főképpen azokra a munkákra vonatkoznak, amelyeknek célkitűzései a magyar március forradalmát megelőző érvek eszméinek, társadalmi eseményeinek és a belőlük kifejtett magyar sorskérdéseknek beható kutatásaiban merültek ki. Pedig történelmi kornak soha [231] ennyi kutatási lehetősége, a mával annyira összeforrott történelmi, eszmei közössége, adattára még nem volt, mint a magyar márciusnak. Nem is kell hozzá más, mint gondos kutatás, valóságvállalásnak szemernyi kötelességérzete, az anyag feletti biztonságérzés, hogy végre lefújhassuk róla a romantikus meseködöt, a történelem hamis oltárát beborító tömjénfüstöt, s máris megrendítő premier plánban vonul fel előttünk az a nagy történelmi tabló, amelynek statisztahada milliókra menő szerencsétlen, nincstelen, a jobbágyság nehéz sorsából kitörni készülő szegény magyarból került ki.

Supka Géza „1848” című könyvét olvasva és a magyar március forradalmainak előzményeire, lefolyására, társadalmi jelentőségét mutató adattárára, jellegzetes idézeteire döbbenve tolultak tollamra ezek az elöljáró elgondolások, amelyeknek célja kendőzetlenül, őszintén megmondani, mennyire különbözik ez a könyv az eddigi, kvantitásban gazdag történelmi irodalomtól. A magyar március eddigi irodalma többek között úgy foglalkozott az eseményekkel, hogy az első, felelős magyar minisztériumnak a bécsi kamarilla útvesztőiben elsikkadó és a nemesi birtokok megmentésére irányuló kapkodásaiban elfúló magyar demokrácia drámai összeomlásának tulajdonképpeni okairól „lojálisan” hallgatott. Supka Géza azonban nem hallgat, és senkit sem hallgattat el. A nagyszerű, a hivatásos történelemtudós hatalmas tudásával, a világeseményeket hiánytalanul összefogó, előkelő publicista tájékozottságaival és évtizedek óta a magyar polgári lelkiismeret baloldalán őrt álló, reálisan ideális politikus eszmei elkötelezettségével, a muzeálisan eligazított 1848 korhadó színpadáról a nehéz, poros függönyt fellebbenti, és sárguló, enyésző kulisszái mögé világít. Végre azt az egyetlen, igaz tájékozódást akarja adni olvasóinak, amelynek segítségével a magyar március rengetegében maradéktalanul eligazodhatunk. Figyelme bejárja az 1848 előtti kort is, a metternichi reakción és a magyorországi nemességen felépült monarchia szemre megdönthetetlennek vélt épületét, amelyben – mint tudjuk – a II. József korának földmérése – a nemesi adómentesség elleni első kísérlet – és a tizennyolcadik század végi országgyűlésen felszólaló, szorgalmasan röpiratozó Batthyány Alajos gróf felvilágosodása már komoly rést ütöttek. Ebben a márciusi kort megelőző társadalmi rajzban, amelyben a nem adózó nemesség, a vívódó polgárok, a védelem nélküli munkások és az „örökváltság” torz tervezetével katasztrófába döntött, nincstelen paraszti tömegek körül már a vihart verő események eredőire mutat, az író nem kíván hipotéziseket felmutatni. Magához a korhoz és a kortársakhoz fordul. Őket beszélteti, őket idézi. Ezekből az idézetekből építi fel a drámát, amelynek tulajdonképpeni értelmét, jelentőségét csak Petőfi látta meg. Ebből a nyugodt, frázistalan, szinte a tárgyi lelkesedés őszinteségében összehordott, hűséges adatokkal tudományosan fegyelmezett munkává kerekedett könyvből valóságos lángoszlopként világít Petőfi tiszta alakja, amint eszméivel, lendületével meggondoltságával és tisztán látóvá tevő lobogású képzeletével az eljövő események viharzását látja, s a nemesség [235] meddőségétől, a „magyar Gironde” intellektueljeinek légüres doktrínáitól elfordulva a nép forradalmát hangsúlyozza. Petőfi mellett 1848 vezéralakjai valóban elszürkülnek. Széchenyinek a forradalom előestéjén tépelődő lelki dilemmája, Kossuthnak minden pozitív vágy nélküli habozása, vajon döntse-e le a rendiségen épült társadalom alapjait, menjen-e szociális irányban a szabadságharcot kiváltó forradalom elé, valóban a kétkedés, a vonakodás virulens folyamatát mutatta. Erőt, életet a forradalomnak csak Petőfi lánglelke adott. Kortársai lelkét eltöltő félmegoldások kudarcainak keservét az erőt és életet adó föld felszabadításában és az ellen a „törvényes forradalom” elleni harcban látta, amit Kossuth azért sürgetett, hogy „a gyeplő a kezeink között maradjon”.

Supka Géza „1848”-as könyve, amely a szabadságharc elindulásával már le is zárul, tulajdonképpen a negyvennyolcas Magyarország társadalmának eszméivel, gazdasági bajaival és a külvilággal kapcsolódó érdekkörével foglalkozik. Megpróbálja, hogy a melodramatikus hatást keltő kor igaz felismerésén át önmegismeréshez és a súlyos hibáknak, végzetes mulasztásoknak tömegeihez vezessen. Ezek a hibák és mulasztások kilencven éven túl, ma is sok keserűséggel töltik el azokat, akik nem tudnak lelkesedni a gondolatért, hogy európainak és magyarnak lenni lehetséges lenne más úton is, mint a szabadságnak, egyenlőségnek, testvériségnek azon az útján, amelyben a negyvennyolcas márciusi ifjúság élén az a Petőfi haladt, aki a szabadság legmámorosabb pillanatában a történelmi Pilvax kávéházban egy tót tilinkóssal a legízesebb szlovák nyelven beszélgetett.