Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

Paul de Cruif amerikai orvos-közgazdásznak ilyen címen magyarra fordított könyvéről a Kalangya februári számában igen magas színvonalú ismertetés jelent meg Kisbéry János tollából. Eredetiben olvastam a munkát, akkor írtam is róla, de megvallom, Kisbéry tanulmánya sok mindenre felhívta benne figyelmemet, ami eleve kevésbé kapott volt meg. A tanulmánnyal teljesen egyetértettem – egészen a befejezésig, melyben ilyen mondatokra akadtam:

„Paul de Cruif az élettani szükségletet tekinti a tényleges szükséglet kizárólagos mértékének. Képtelen megérteni, hogy miért kelljen millióknak és millióknak nélkülözniük, holott a föld oly gazdag javakban, és a legkevésbé hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy a tömegek jóléte a mindenkori gazdasági élet alakulásának, úgyszólván a tőzsde árhullámzásának függvénye legyen. Ezzel szemben a közgazdasági szakértők a tényleges vásárlóerőt tekintik a tényleges szükséglet alapjának, és ehhez kívánnak alkalmazkodni… Itt esik azután bele Paul de Cruif a világmegváltók és az örökmozgó gép fanatikusainak jellemző egyoldalúságába… Tessék csak termelni korlátlan mennyiségben, a fogyasztás terén nem fog fennakadás bekövetkezni… Senki sem fog pusztán azért termelni, mert vannak, akik a termelt javakat elfogyasztani hajlandók, hanem azért, hogy kapjon is valamit termelt javai, illetve fáradozásai ellenértékeképpen… (Erre) talált egy hátsó ajtót, melyen az egész kérdéskomplexumot levezethetőnek véli. Még nem mondja ki, hogy mi az, de célzásaiból arra kell következtetnünk, hogy a kommunizmusra gondol.”

Megvallom, alig hittem a szememnek, mikor ezeket a sorokat olvastam. Kisbéry János utalja Paul de Cruifot az egyoldalúságba esett világmegváltó fanatikusok közé? Ő hajlik meg a „közgazdasági szakértők régen elavult doktrinarizmusa” előtt? Ő látja a mai világ egyik legvilágosabb tekintetű közgazdászát a kommunizmus gondolkozási, gazdasági és erkölcsi süllyesztője felé haladni? [231]

Paul de Cruif nem szorult védelmemre, és ezért csak a magam álláspontját körvonalazom a fent idézett sorokban felvetett kérdésekre:

1. Paul de Cruif nemcsak hogy nem egyoldalú fanatikus, aki szakavatatlan hozzászólással akarná megváltani a világot, hanem éppen megbírált munkájából kitűnőleg olyan ismerője a közgazdaság elméletének és gyakorlatának, aki azt megbírálni és a helytelenül követett útjáról jobb irányba vezérelni is képes és hivatott. Ennek legvilágosabb bizonysága, hogy nem reked meg ama „szakértők” bölcsességénél, akik a „hatályos” kínálat és kereslet találkozásától várják minden emberi szükséglet kielégítését, és ennek megfelelően oktalannak látják minden eladhatatlan cikk termelését, túl követelőnek minden, még eközben is félig üresen maradó gyomor korgását és mindazt, ami ezzel együtt jár. Akik még nem jöttek rá, mennyi függ „a termelés és a fogyasztás kölcsönhatásának” kialakításában az elosztástól: – egyrészt a termelési eszközök és anyagok, másrészt a termelt fogyasztási javak elosztásának módjától, mely mód soha, amióta a világ áll, nem alakult ki tisztán a jelentkező szükségletek és teljesítőkészségek szabad egymásra találásából, hanem az emberiség történetének minden korszakában, bárha más és más jellegű erőhatalmi szabályozásoknak is voltak eredői, melyeknek felállítására már sok gazdaságon kívüli tényező is befolyt, éspedig nagyon messzemenően. Így lehetett például egy-egy idegen hódítás által fenyegetett ország fejedelmének sok ezer aranyig terjedő vásárlóképessége jól idomított vadászsólymokra, amíg az országhatár őrzőinek élelem, de kivált hadiszer vásárlására alig-alig tellett. Így eshetik meg éppen de Cruif természeti forrásokban bizonyára nem szegény hazájában, hogy például a kozmetikai cikkek termelése szinte korlátlanul emelkedhetik, és csak éppen a sok ezer éhező és didergő által hiába áhított kenyérmagvak és gyapot termelését „kell” az „egészséges” áralakulás érdekében korlátozni.

2. A kereslet és kínálat, munka és jutalom viszonya tehát nem fogadható el fellebbezhetetlen természeti törvényül, amint ezt a múlt század „klasszikus” közgazdái tették, akik a gazdasági jelenségek tanát legszívesebben a természettan egy fejezeteként kezelték volna. Ha ilyesmi a termelés és fogyasztás fejezeteinél még részben helytállhat – már az elosztás kérdéseinél hamarosan ki kell tűnnie, mennyire egyszersmind morális tudomány a közgazdaságtan, amint ti. olyan tényekkel foglalkozik, melyek nagyrészt, sőt túlnyomóan emberek elhatározásától függnek. Hogy mennyi búza teremhet például az USA-ban, és mennyi kenyérre éheznek meg most az ott élő emberek – ez természeti adottság. De hogy a termelésre alkalmas földterületnek mekkora részét vetik be valóban búzával, és mennyi jut ennek terméséből az igénylők vagy csak óhajtók különféle csoportjainak – ez emberek, főként irányításra felhatalmazott emberek akarattényeitől függ. Ami egyetlen ország gazdaságára áll, az megfelelő kiterjesztéssel érvényes az egész úgynevezett világgazdaságra is.

3. Sokkal hatalmasabbak vagyunk mi, emberek, mint csak száz vagy ötven évvel ezelőtt élt őseink voltak; ezt de Cruif igen szemléletesen állítja elénk. És kivált hatalmasabbak vagyunk. mintsem mi magunk [232] gondoljuk. Helyes, ésszerű és emberséges elhatározásainknak ebben, mint sok más kérdésben, nem a természet adottságai állnak útjában, hanem saját fajtánk szellemi fejletlensége, az élet valódi, egyben erkölcsi értékei helyett mindenféle mulandó semmiségekhez tapadása: elmaradottsága még olyan felismeréseitől is, melyeket pedig „magasb elmék, mélyebb szívek” már annyi évszázaddal, évezreddel ezelőtt kinyilatkoztattak előtte.

4. Életrevaló-e tehát Paul de Cruif magában véve bizonyára nem kommunista indítványa: hogy minden termelés áralakulásai, gondok és válságfélelmek által nem akadályozva teljesen szabadnak nyílváníttassék? Erre – kivált ameddig csak egy országról lehet szó – én sem mernék egyszerű „igen, azonnal”-lal felelni. Az elosztásnak az eddiginél jobb szabályozása csak akkor lehet valóban hatályos, ha az egész kis, világnak nevezett földgömbünkre kiterjed. Addig pedig még hosszú, változatos út van előttünk – az angol katonák nótája szerint: „It's a long way to Tipperary.” Ám a leghosszabb, de a legrövidebb út megtételének mégiscsak első elengedhetetlen feltétele az, hogy az ember rajta elinduljon.