Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

(Athenaeum)

Tűnődve és mélységesen magamba szállva tettem le e pillanatban Thomas Mann könyvét, ezt a vaskos, közel hatszáz oldalas kötetet, mely összes novelláit tartalmazza, szám szerint huszonhárom darabot. Egy élet novellatermésének ez bizonyára nem sok. Magyarázat: Thomas Mannt alapossága, szemlélődő és elmélyedő hajlama elsősorban a hosszabb lélegzetű írásművekre predesztinálja, s mint az igényes írók általában, nem túlságosan termékeny. A gyűjteményben így is alig akad egy-két igazi novella. „A szélhámos Felix Krull vallomásai” és még több más novellája is például tipikus regénytöredékként hat. Több novellája (Úr és kutya, Tristan, A szélhámos, Felix Krull vallomásai, Tonio [226] Kröger, Mario és a varázsló, Zűrzavar és kora bánat) 40–80 oldal terjedelmű.

Azt hiszem, az íróra a nagyság mindig más hatással van, mint az átlagolvasóra; minél nagyobb és magával ragadóbb ez a hatás, annál inkább elvész és megsemmisül benne az író a maga féltett és dédelgetett egyéniségével, amelyet pedig szeretne a világmindenség egyetlen szilárd pontjának érezni, és ez a talajtalanság és bizonytalanság meghódolás helyett ösztönszerűleg védekezésre, a hatás csökkentésére, esetleg megsemmisítésére bujtogatja. A rossz könyv az íróból minden esetben bizonyos jóleső elégtételt és diadalérzést vált ki. Azt mondhatnám, hogy jó könyvet az író büntetlenül nem olvashat. A jó könyv egyben mindig a tulajdon kicsinységét érezteti az íróval; és mert számára mi sem elviselhetetlenebb, mint a kicsinység érzete, tudatlan-akaratlan kontreminbe vonul, és aggodalommal, a lét és nemlét örvényei közt hánykódva, valósággal az életéért remegve izgul a nem mindennapi produkción. Féltékeny. Az írónak minden író halálos ellensége; minél tehetségesebb, annál inkább. A legtöbb író tudat alatt ösztönszerűleg irtózik az olvasástól; fél felidézni azokat a lappangó kétségeket, amellyel más írókkal való találkozása rendszerint együtt jár, s egyben ugyanez a félelem ösztönzi is állandóan, hogy olvasson, félelme alaptalanságáról meggyőződést keressen. Ez gyakran sikerül is. De megtörténik, hogy a szilárdnak hitt talaj kifut alóla, önbizalma megrendül, szorongás, kétség, meghasonlás lesz úrrá rajta, s a beszámíthatatlanságnak ebben a zűrzavarában és lelki rámájában gyakran ragadtatja magát oly cselekedetre, amelyek egyértelműek a gyilkossággal. Az írói féltékenység a maga tipikus mivoltában a legkövetkezetesebb módon Néró állásfoglalásában jut kifejezésre, aki költő-vetélytársait sorra megölette. S a költők azóta sem változtak. Nyilván nem véletlen, hogy a legnagyobb írók egyszersmind azok, akiken a rosszindulatú kritika mindig a legtöbbet lovagolt. Minden kis firkász titokban a legnagyobbaknak kijáró elismerésre tart számot, és természetszerűleg csak a legnagyobbakat érzi útjában. A nagyság közelléte minden esetben riadt ellenérzést vált ki belőle, nyilván amiatt, mert a nagyság fogalmát úgy értelmezi, hogy nagy csak egyetlenegy valaki lehet, az ti., aki mindenki másnál nagyobb, és nem hajlandó e pozícióját másokkal megosztani. „Öld meg!” súgja neki ilyenkor a démona. „Öld meg, égesd el máglyán, és a hamvait szórd szét a szélbe…” [227]

Valamikor nem értettem, hogy miért betegszem bele egy-egy jó könyv olvasásába, s kavar fel bennem mindent úgy, hogy utána valósággal romokban heverve találom magamat, s jó időbe telik, amíg összeszedem szerteszét kallódó tagjaimat, és a kapcsolatot, mely önmagamhoz fűz, ismét szervesnek érzem. S a helyzet azóta sem változott, hogy ezt tudom, vagy legfeljebb csak annyiban, hogy kezdem a hatás egyenes mértékének tekinteni azt a zűrzavart és hideglelős lázat, amelyet bennem az olvasmányom kelt. Ez a hatás Thomas Mann esetében meglepő. Valljam be, hogy legszívesebben megölném? Megölném, vagy véd- és dacszövetséget kötnék vele. Nagy író ez, a gyarlóságaiban is, amelyeket egyébként ő maga annyira számon tart, és lépten-nyomon szóvá tesz, hogy a kritika ennek leleplezésével is elkésett. Az ember a szemére vethetné, hogy nem eléggé emberi. Nyilván a gyengeség és meghasonlottság jele, ha valaki, hogy úgy mondjam: „túlfejlődik” önmagán, s kilépve emberi világából és minden emberi közösségből, úgy áll meg a lét és nemlét határán, hogy nem tartozik többé sem ide, sem oda. Kifogásolhatnám, hogy nincs kedélye, semmiféle néven nevezhető érzésvilága, s olyan, mint azok a kitenyésztett dísznövények, amelyeknek nincs illatuk: hideg, szenvtelen, érzéketlen. De ezt ő maga sem tagadja. Beismerése több töredelmes vallomásnál: érezzük mögötte az elfojtott panaszt, a kárhozatában vergődő, keresztre feszített emberi lélek sóvárgását a megváltásért. Mint minden nagy művész, Thomas Mann is eljutott oda, ahol az egész élete kérdésessé válik. Érdemes volt-e? Jó-e nagynak, kiválasztottnak lenni? Mi a művész jutalma, boldogsága azért, hogy művész? A válasz, amelyet ezekre a kérdésekre magának adni kénytelen, elcsüggesztő. Bevallja, hogy a művész nem lehet boldog. „Bölcsesség oly pótlék, mit boldogságért ád az ég” – énekli Puskin. Az író oly feltétel árán lett író, mely szörnyű és igazságtalan: a lelki üdvösségét adta érte cserébe, nyilván a sátánnak, aki megkísértette. A művészi tehetség nem „külön adomány”, többlet, ráadás, mint oly sokan gondolnák, hanem egyszerűen életforma, melynek ez a tehetség egyben tartalma, kínja, gyönyöre, kárhozata és üdvössége is. A művésznek nincs és nem lehet egyebe, mint a művészete. A művész nem örülhet, nem szerethet, nem rajonghat, nem lelkesedhetik, érezhet, gyűlölhet, mert abban a pillanatban, amint erre hajlandónak mutatkozik, megszűnik művész lenni. A művészete állandóan válaszút elé állítja: vagy-vagy. A művész hivatása az, hogy a művészet szabályai szerint éljen, [228] érezzen, gondolkodjék. A művészet természeténél és célkitűzéseinél fogva fölötte áll az életnek, és akinek a művészet a célja, annak az élet szükségképpen csak eszköze lehet. A művész számára az élet csak mint a művészet anyaga áll rendelkezésre, egyébként nem tud mit kezdeni vele. A művész kénytelen tagadni az érzést, az egész életet, a maga szintetikus valóságában, elutasítani magától minden igenlést: kénytelen istenné válni, akinek világa nem e világból való, és megtagadni minden közösséget azzal a világgal, amelyből ered, s amelybe mindörökre boldogtalanul és megvigasztalhatatlanul egyre visszavágyik. A művész mind boldogtalan, hazátlan földönfutó, az elveszett paradicsom száműzöttje, akit a művészete nem válthat meg, mert ehhez még túlságosan emberi, s aki boldog sem lehet, mert ehhez már túlságosan isteni. Erről a rejtélyes kétlakiságról írja Thomas Mann „Tonio Kröger” című novellájában a következőket:

„Az érzés, a meleg, szívbeli érzés mindig banális és hasznavehetetlen, művésziesség csak a mi romlott, a mi artisztikus idegrendszerünk izgalmaiból és hideg extázisaiból származhat. Kell, hogy valami emberfölötti és embertelen lényekké változzunk; hogy az emberiséghez csak furcsán távoli és közömbös viszonyban álljunk; csak akkor leszünk képesek és egyáltalán hajlamosak arra, hogy az érzést megjátsszuk, érzéssel játszani, érzést hatásosan és ízlésesen ábrázolni tudjunk.” Aki az érzés hatása alatt áll, az rabszolgája ennek az érzésnek, nincs szabad cselekvő elhatározásának birtokában, és képtelen arra, hogy uralkodjék rajta. „A stílus, a forma, a kifejezés képessége már eleve föltételezi ezt a hűvös és válogatós viszonyt az emberihez, mi több, föltételez egy bizonyos emberi elszegényedést és elsatnyulást. Mert az egészséges és erős érzésnek – már ez így van – nincs ízlése.”

„Mondhatom, sokszor halálosan fáraszt, hogy embernek kell mutatnom magam, holott semmi közöm ahhoz, ami emberi.”

„Csak azt ne mondja, hogy „hivatás”, Lisaveta Ivanovna! Az irodalom általában nem hivatás, hanem átok, ha tudni akarja. Mikor kezdi érezni az ember ezt az átkot? Korán, rettentően korán. Abban az időben, amikor úgy illene, hogy még békében és egyetértésben éljen Istennel és a világgal. Azzal kezdi, hogy megbélyegzettnek, másokkal, a közönségesekkel, a rendesekkel rejtélyes ellentétben állónak érzi magát; az irónia, a hitetlenség, az ellenzékiség, a megismerés, az érzés örvénye, mely a művészt embertársaitól elválasztja, egyre mélyebben és melyebben tátong, a végén egye[229]dül marad, és azután nincs többé mód a megtérésre. Micsoda sors! Tegyük fel, hogy a szíve eléggé eleven, eléggé szerető maradt ahhoz, hogy ezt borzalmasnak érezze!…”

„Célnál vagyok, Lisaveta. Én szeretem az életet – vegye ezt vallomásnak! Vegye és őrizze meg – még sohasem vallottam ezt senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen halottam ezt, hízelgett nekem, de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet…”

A művész, Thomas Mann „a polgár, aki tévútra jutott – az eltévedt polgár”, mint Lisaveta Ivanovna megállapítja, szereti az életet, amelyről a művészet ellenében le kellett mondania, és szenved a lemondásban. Ez a vallomás a kulcs Thomas Mann írásainak nyitjához. Emberileg talán sok kifogásunk lehetne ellene. Művészete az olvasó számára megpróbáltatás, zord és dermesztő fenség, mely elől ösztönszerűleg menekül, de be kell látnunk, hogy fenntartásainknak nincs létjogosultságuk. A szenvedés az élet igazi arca, s az igazi művészet élvezése is mindig szenvedés, a szó legnemesebb értelmében. Ha a lelkünk mélyére tekintünk, azt kell látnunk, hogy hajlandóságunkban, legvégső emberi mivoltunkban inkább a férfias küzdelem, a lemondás és önmegtagadás perverzei vagyunk, és megvetjük azokat az élveteg puhányokat, akik állandóan a boldogság ragadós szirupját és émelyítő koktéljét szörcsölgetik. Thomas Mann írói magatartását a legmagasabb rendű művészet törvényei határozzák meg. El kell őt fogadnunk olyannak, amilyen, mi több, alázatos szívvel és hívő lélekkel alá kell rendelnünk magunkat neki, mert ebbeli mivoltában – mint minden hivatása szózatának engedelmeskedő lelket – kétségtelenül fölötte álló hatalmak kormányozzák. [230]

Fordították: Kosztolányi Dezső, Lányi Viktor, Sárközi György