Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

Elgondolkozva, a külső világról teljesen megfeledkezve, felajzott idegeiben az alkotási vágy fájó gyönyörűségét érezve az író mélyen belenézett a lelkébe, amelynek kavargó örvényléséből megírásra váró, még alaktalan anyag tört felszínre. Tudta és érezte, hogy életében ezek a legszebb percek. Ezek a percek, amelyekben a saját gondolatától ihletett külső élet a művészet kemény vonalú formájába kívánkozik; amelyekben régen a lelkére borult emberi árnyak a toll bűvkörében életre kelnek; amelyekben hangtalan emberi nyomorúságok hosszú, elnyújtott, fájdalmas kiáltásban hirtelen megszólalnak; amelyekben az író megszállottan és önmagából szinte kiválasztódva más emberek jaját énekli forró és igaz könnyek között. Körülötte meghal az egész világ, és csak ő él, meg a másik, aki sóhajból és gondolatból most születik meg a lelkében. A másik, aki szintén ő, mert az ő szava lüktetése mellett látja meg a napvilágot. A lélek fehér izzása ez, és aki egyszer átérezte, sohasem tud többé megszabadulni az alkotás édesen gyötrelmes vágyától.

Megforgatta agyában annak a szerencsétlen munkásnak rongyos alakját, akivel néhány nappal ezelőtt találkozott. Jól ismerte a sorsát. Kutat fúrtak a gyárban, ő napi nyolc dinárért kora reggeltől késő estig éhesen, rongyosan, lihegve és inaszakadtáig a kút mélyén dolgozott. Sokszor már azt hitte, hogy nem bírja tovább. De összeszorította a fogát – hajrá, nyomorult emberféreg, odahaza öt kis, éhes száj lesi a falatot –, és újra neki! Az egész ember már csak egyetlen lendülő kar volt, a körötte lévő sötétség már az agyára is ráborult, már csak a fekete sarat látta maga előtt. Ekkor fentről lekiáltották: „Hé, gyere fel!” – és kötelet dobtak le neki. Belekapaszkodott, húzta magát felfelé, de egy pillanatra a keze megcsúszott, és majdnem hogy visszavágódott a mélybe. Onnan fentről újból megszólalt az előbbi hang: „Vigyázz, mert a nyakad töröd.” – „Bár itt vesznék ezzel a rongyos, nyolcdináros [221] életemmel együtt!” – hördült fel a sötét kétségbeesés a felfelé kapaszkodó emberből. Végül véresre sebzett kézzel átlendítette magát a kötélen, és künn volt a szabadban. Néhány munkás között ott állt előtte a munkafelügyelő is: „Te rongyos – förmedt rá –, még te mersz panaszkodni? Kapok én ennyi pénzért annyi munkást, amennyit akarok.” A rongyos ember agyát elborította a vér, valami idétlen hang szakadt ki a torkából, de hirtelen öt éhes száj tátongott előtte, feje, mint a bűnösé, a mellére esett, aztán alázatosan, megsemmisülten, vergődő tekintettel nézett fel a másikra. Szótlanul, mint maga az örök nyomorúság…

Ezt kellene megírni, ezt! – biztatta magát az író, és már formálta is magában a lázongó, véres lelkű munkás szobrát, és festegette a semmiből elinduló, semmibe vesző ember életét. Napok óta hordta magában ezt a fájdalmas emberi sorsot, ajnározta részvéttel, hallgatta a munkás szíve dobogását, és az agyáról leváló gondolata is már ismeretes volt előtte. Csakúgy, mint azé a boldogtalan fiatal cselédlányé, aki… – Ezt kellene megírni, ezt! Ezt a halk emberi tragédiát is alig egy hete dobta a lelkére a véletlen, és azóta ég, forr, zúg benne… Mennyi kuszált, zavaros életet rejtenek magukban még a kisvárosi házak is! Ezt a bús, mélyen emberi történetet kellene megírni, a kis cselédlányról, aki…

Aki egy sötét, borús napon a maga céltalan, 16 éves életével gyereket szült, és amikor ráeszmélt arra, hogy mi történt és hogy ezentúl a saját nyomorúságát ezzel a most induló élettel kellene megosztania, égő aggyal, félig még eszméletlenül, a kétségbeesés vad őrületében megfojtotta gyermekét. Amikor az író elé került, már tudta, hogy börtön vár rá. Zokogva, fel-felcsukló, gyerekes sírassál panaszolta el szürke, kietlen sorsát, és fojtogató keserűséggel gondolt a börtönre, amely néhány nap múlva mindennapi kis gondjaival, jelentéktelen szívügyével együtt elnyeli. A fiúról is beszélt, aki elcsábította. „Megszökött, azt se tudom, merre jár” – mondta elrévedező tekintettel. „Jelentsd fel a bíróságnál, hátha megtalálják, és aztán hadd bűnhődjék ő is!” – tanácsolta az író. – „Én? – kérdezte most a lány különösen éneklő, csodálkozó hangon –, hogy én őt feljelentsem? De hiszen én szeretem!” – És valami elbűvölt mosoly sugárzott az arcán, és tekintete nagy-nagy távolságokon keresztül megtalálta a legényt, aki komisz kegyetlenséggel, talán röhögő gyávasággal magára hagyta, de aki még így is, köddé válva, megfoghatatlanul és talán örökre elveszve egyedüli értelme és célja maradt ennek a tönkretett, agyonkínzott cselédéletnek. – Ez a különös emberi probléma is ott izzott az író agyában, aki réveteg kézzel próbálta forgatni ennek a bolondul bánatos léleknek hieroglifákkal teleírt lapjait. Rongyos a teste, rongyos a lelke, de ember, de valaki, aki…

Az író szinte önfeledten szövögette a gondolat szálait, amikor tekintete önkéntelenül az íróasztalán heverő újságra esett. Vastag betűs fő- és alcímek hirdették benne az 1938. márciusi bécsi ese[222]ményeket. Zajgó, széles áradatú történelem dübörgött ezekben a lihegő sorokban, százezrek föllobogó mámora mellett kis emberi tragédiák húzódtak meg, fékevesztett, magasra csapó szenvedélyek alján apró sorsok fuldokoltak: igen, a lázas szemű történelem vonult be Bécs utcáiba, az alkotó és romboló, megállíthatatlan és diadalmas történelem. És most az író megbolygatva, már a betű bűvöletének adta át magát. Izgatottan futotta át az újságot. Egy jelentéktelen kis hír arról számol be, hogy az egyik bécsi mellékutcában Kämpfner Ignác könyvárus üzletébe behatoltak, a tulajdonost kikergették, és az üzletet bezárták.

Kämpfner Ignác!… Az írót hirtelen valami fekete szomorúság szállta meg, valami maró, éles fájdalom harapott belé. Ebben a pillanatban a ma feltornyosuló, friss fájdalma eltemetett benne minden tegnapi bánatot, a munkást, a cselédlányt, és az együttérzés mély megrezdülésével csak Kämpfner Ignácot, az öreg zsidó boltost látta maga előtt. Dúlt idegeiben már ott bujkált az új meglátás, és feltartóztathatatlanul megindult benne a gondolkozás üzeme.

Visszaemlékezett arra, hogy néhány hónappal ezelőtt ott járt abban a mellékutcában, ismerte a kis könyvesboltot, és ismerte a tulajdonost is. Kämpfner Ignác!… Ott állt szolgálatkészen a pult mögött, barázdás, sárga arcán örök mosoly ült, és amint a polcról egy-egy könyvet levett, annyi szeretettel forgatta, tapogatta, mintha mindegyik örökre a szívéhez nőtt volna. Kämpfner Ignác, a hajlott hátú, zsidó könyvárus művelt férfiú volt, aki Goethét idézte, és Stefan Zweigről is tudott. Sokszor, amikor egyedül volt az üzletben, lopva valamelyik kedvenc írója művét szedte le a polcról, és úgy belemerült az olvasásba, hogy az ajtó nyílására egész testében összerezzent. Kämpfner Ignác tiszta emberke volt, öreg zsakettjén egyetlen folt sem éktelenkedett, és Kämpfner Ignácnak az élete is tiszta volt. Olyan tiszta, mint valamilyen régi, patinás német író műve, tele nemes idealizmussal és szépséggel.

Az író elgondolkozott. Mi is történt hát az öreg könyvárussal?

Szép tavaszi nap volt, a fiatal, virgonc napsugár jókedvűen játszadozott a bécsi utcákon. Kämpfner Ignác összegörnyedve, mint egy szárnyasebzett, tépett madár, ott gubbasztott a pult mögött. Amikor délután elindult hazulról, az utcákon hömpölygött a nép, rengeteg katona kemény, pattogó lépése dübörgött a kocsiúton, százezer zászlót lengetett – gúnyos dalt fütyörészve – a márciusi szél, mámoros arcok meredtek a levegőbe, és végig az utcákon diadalmas ordítások hullámoztak. Kämpfner Ignác alig tudott előrejutni. Lökték, tolták, egy fiatalember ököllel a hátába vágott, és ráförmedt: „Takarodj innen, vén zsidó!” Nagy nehezen mégiscsak elérkezett az üzlethez. És most ott ül a könyvei között, és a gondolatait próbálja valamiképpen rendbe szedni. Szeretne a holnapba belenézni. Istenem, mi lesz? Az asszony is már közel jár a hetvenhez, beteg, a szíve gyönge, hatéves kisunokája velük él, amióta fia, végzett mérnök, aki évekig nem tudott munkához jutni, öngyilkos [223] lett… Mi lesz, ha elveszik tőle ezt a kis üzletet, amely legalább a mindennapi száraz kenyeret megadja?!… De miért vegyék el tőle?… Miért? Azért, mert zsidó. De hiszen ő nem vétett senkinek ezen a világon, ő csak az üzletnek élt, és minden gyönyörűsége csak a könyv volt… Valahonnan a körútról hosszantartó, meg-megújuló győzelmi kiáltás szűrődött be hozzá… Nem fogják elvenni az üzletet, kinek kellene ez a szegényes, szűk, poros kis bolt? Végignézett a könyvein. Van néhány Thomas Mann könyve, azokat talán el kellene rejteni, úgy emlékszik, azok odaát indexen vannak… És mi lesz, ha mégis?…

Valaki benyitott. Kämpfner Ignác összerezzent. De már a másik pillanatban ott sugárzott a megszokott mosoly az arcán, és szolgálatkészen kérdezte:

– Mivel szolgálhatok?

– „Mein Kampf!” – bökte ki kurtán a vevő.

– Sajnálom, elfogyott – felelte alázatosan Kämpfner, és bocsánatot kérően nézett a másikra.

– Elfogyott? Ismerem az ilyet. Majd lesz gondom rád! Rongyos zsidó! – És dühösen csapta be maga után az ajtót.

Kämpfner Ignác szíve hevesebben kezdett verni. Ez az ember a balsors előhírnöke volt… És magába rogyva megint csak szövögette a gond fekete fonalait. Csápjait kinyújtó, kínzó aggály és gyorsan tovairamló remény váltakoztak benne, mialatt az órák néma lassúsággal másztak előre. Már alkonyi árnyak lopóztak be a kis üzletbe, egyre több és több, és már úgy látszott, hogy semmi sem fog történni.

Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, és öt egyenruhás fiatalember rohant be rajta. Az egyik elébe állt.

– Szedd a sátorfádat, és takarodj innen! – kiáltott, és kiutasító mozdulattal az ajtó felé mutatott.

Kämpfner Ignác egész testében remegni kezdett. Szólni akart, de a nyelve csak hangtalanul mozgott üregében. Az ajtóra mutató ujj parancsolólag még mindig a levegőben lengett. Az öreg zsidó a kabátja után nyúlt, ügyetlen mozdulattal magára kapta, még egyszer körüljáratta könnyes tekintetét a könyvespolcokon, aztán kiszédült az ajtón.

Odakint az utcán friss szellő érte az arcát, és Kämpfner Ignác lassan magához tért. Visszafordult, és ekkor látta, hogy üzletét bezárják, felrakják a keresztvasakat az ajtóra, és a kirakat üvegtáblájára valami sárga cédulát ragasztanak. – Megtörtént! – mondta magában, és újból megindult az alkonyba vesző bécsi utcán. Messze lakott, valahol a város központján kívül, de azért nem sietett. Jókor ér haza úgyis! A házfalak mellé lapulva, fáradt lábbal törtetett előre. Az ő helye ott van, a fal mentén, hogy senkinek se álljon útjában!… Ő, Kämpfner Ignác, hetvenkét éves, öreg kereskedő, becsületes nevével, tiszta múltjával harmadrendű emberi lény [224] lett… – Zsidó! Zsidó! – visszhangzott benne a keserű, vad öngúny. – Minek vagy még a világon, mit akarsz itt, ezek között a boldog, mámoros, ünneplő emberek között?… – Valaki az arcába röhögött: „Na, öreg zsidó, megemlegeted még ezt a napot!” – és fenyegetőleg rázta az öklét. Ő pedig szótlanul, rémüldöző szemmel haladt előre. Valahol újból ütemes, boldog ujjongás harsant fel, a körút tájékáról csattanó katonazene foszlányai értek hozzá. És Kämpfner Ignác öreg lábaival egyszerre csak gépiesen a tüzes induló hangjaira kezdett lépkedni, de hirtelen vakító világossággal belevágott az öntudat, és az öreg zsidó szégyenkezve újból a falnak tartott. És ment, ment szédülve és támolyogva, előre.

Késő este lett, mire hazaérkezett. Kerülő úton tette meg a nagy utat, maga sem tudta, miért. Felvánszorgott a lépcsőkön a harmadik emeletre, előkotorászta zsebéből a kulcsot, és benyitott a lakásba. A kis unoka már mélyen aludt, félesége is már az ágyban volt, de a lámpa még égett az éjjeli szekrényen. Az öregasszony felkönyökölt az ágyban.

– Mi történt? – kérdezte rémüldözve.

– Semmi – mondta bizonytalanul az öreg. És hogy megnyugtassa az asszonyt, megismételte:

– Nem történt semmi. Mi történt volna?

– Hol maradtál ennyi ideig?

– Sok dolog volt az üzletben – hazudta Kämpfner Ignác, és örült, hogy az asszony nem látja a reszketést a szája körül. Vetkőzni kezdett. Közben arról beszélt, hogy hűvös szél jár az utcákon, és hogy még mindig melegen kell öltözködni. Hiába, nem szabad hinni a tavasznak… Az embernek vigyázni kell magára…

– Mi lesz velünk? – kérdezte félő suttogással az asszony.

– Mi lenne? Nem vétettünk mi senkinek se, minket se fog bántani senki. – Azzal eloltotta a lámpát, és belebújt az ágyba.

Nagy, fekete sötétség áradt el a szobában. Az öreg zsidó szemére nem jött álom. Vészes, kínzó lassúsággal múltak a percek, az órák. – Mi lesz itt, Úristen? – sírt fel benne újból és újból a gond és a gyötrelem tébolya. Ennek a törődött, beteg asszonynak, ennek a kisfiúnak ott az ágyban kenyér kell, honnan veszed?… Talán megsegít az Isten, talán… De hogyan akarja ezt az Isten csinálni?… Tegnap még ember voltál, volt becsületed, tegnap még kalapot is emeltek előtted, és ma már nem vagy senki… Nem baj, nem baj, nem kell kényeskedni, csak a kenyér, istenem, csak a kenyér legyen meg!… Kämpfner Ignác fel-felnyögve, az értelem fölvillanó és elhaló világossága mellett próbálta megoldani a lelkét fojtogató, súlyos kérdést, amíg végre tisztába nem jött azzal, hogy hiába minden: nincs megoldás.

Lassanként hajnalodott. Halvány fénysáv törte meg a végtelennek tűnő éjszaka mély sötétségét, és a szoba fokozatosan megtelt gyönge hajnali világossággal. Az öregasszony, a kisunoka még aludtak. Kämpfner Ignác most kibújt az ágyból, félig felhúzta [225] az ablakredőnyt, és kibámult a szürke virradatba. Előtte a bécsi hegyek fekete árnyékai terpeszkedtek, mint fenyegető, néma kísértetek. Erőtlen, idétlen gondolatok ébredtek benne. És az erősbödő hajnali világossággal egyre világosabban látta a saját sorsát is. Hirtelen vad, őrült gondolat cikázott át az agyán. Ott a szekrényben, hátul, a felső polcon őrzi a revolvert, amellyel a fia végzett magával… Ezt a revolvert kellene előszedni, kiirtani a családot, végezni önmagával is… Megteszi, igen megteszi… Az öreg zsidó szíve nagyot dobogott, a szeme megtelt könnyel, és…

*

Az író abbahagyta a történet szövését. Mcgvalósította-e az öreg Kämpfner Ignác végzetes tervét vagy sem, nem lényeges. Az író megütött szívvel sokáig látta még maga előtt a gyötrelembe merevedett, sötét szándékú, kisemmizett, öreg zsidó szobrát, amint ott áll az ablak előtt üveges szemmel belebámulva a semmibe, reszketve és félve a mától, az élettől, az egész felgyulladt, lángoló világtól.