Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

Szomorúságom nem tarthatom féken,
Fáradt csontokkal indulok munkába,
Mindig rosszabb az álmom s egészségem.
Esős aszfaltok hajnali tükrében
Nyomorék árnyékom libeg elébem.

Annyi a halottam. Mind győzni ment el.
Síró asszonyt s gyermeket vigasztalni.
Jövőjük dús volt, teli ígérettel. –,
Engem a jelen nyomaszt félelemmel.
Csendes halódással teng-leng az ember.

Búsan bicegek öreg házak között.
Szikrányi remény visz: új fű pelyhezik
A járda mellett, téli sáros rögök
És sötét színű, kopott kövek között.
Tavasz jön majd, és elszöknek a ködök.

Az éjszaka sötét vihara rontott
A csepegő, ázott, fullasztó tájra.
Gyönyörű, sugárzó felhőrojtok
Szakadnak szét, mint a fagyott lombok,
S rozsdás avarban reggelért sikoltok.