Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

Ozorák bádogos, épület- és vízvezeték-szerelő. Ez egy kicsit furcsán hangzik ebben a csöppnyi faluban, ahol az épületek nagy része nádfedelű, vízvezeték pedig természetesen nincs. De hát Ozorák városban tanulta a mesterséget, ott nősült, ott született a gyerek; városi embernek számít ő, ha mindjárt két éve él is itthon újra. Nem veszi őt senki falusinak.

Bizony, két éve már. hogy hazajött a családjával. A dolog mind kevesebb és kevesebb lett a városban, végül már nem bírta ki a sok munkátlan hetet, hát gondolta, hazajön. Majdcsak megváltozik ez a bolond világ akkor még mindig visszamehet. Addig eltengődik itthon. Itthon, ahol mindenki ismeri, talán akad valami drótozni-fótozni való átmenetileg. Itthon könnyebb az élet, és asszonnyal, gyerekkel nemigen ugrálhat az ember.

Hát azóta itthon van. Az élete persze semmilyen, elszokott ő már régen a falutól, el a sok csempe lábastól, fazéktól, amelyeket neki kell helyrepofozni, megcinezni, drótozni. Az asszony állandóan nyaggatja, most ez kell, most az: kabát, házbér, tűzifa, iskolakönyv a gyereknek – összeszedelőzködik a sok apróság, a kereset pedig gyenge. Tudja ezt Ozorák, de hát mit csináljon.

– Lopni menjek? – kérdezi az asszonytól néha, amikor már nagyon elönti őket a keserűség. – Törjek be Blauhoz, vagy verjem szét a fejemet? Mondd meg, mit csináljak?

– Mit csinálj, mit csinálj – dünnyögi az asszony könnyei közül –, azt, amit más. Nézz munka után a városban, hiszen láthatod, hogy így nem lehet tovább élni. Más is megy, próbál, szalad, töri magát…

Ozoráknak ilyenkor magasba lendül az ökle – jó kemény, bütykös ökle van –, összeszorul, hogy lecsapjon, de végül mindig ernyedten hull vissza, s aztán fordul Ozorák, veszi a kalapját, és elrohan. Ilyenkor érzi, hogy csakugyan kicsi ez a falu, mert dühe még el sem múlott, s máris körülszaladta legalább kétszer. Mert bántja nagyon az asszony igazságtalansága. Hiszen tudja ő is, érzi ő is a bajokat, hogy itt nem lehet végigélni az életet, mert neki nincsen földje, amelyben elvetheti a magot, hogy esztendőre [214] learassa a búzát, neki csak egy kis, rongyos viskója van, azt örökölte, mást nem. Hát mit csináljon? Hiszen igaza van az asszonynak, de hát… Egye meg a fene az ilyen életet. Másképp lenne, ha nem volna itt a család. Tudná ő, hogy mit kell tenni, nem kérne ő tanácsot senkitől sem.

Tervei így is vannak. Néha ellepi a sok szép, fényes álom, kigyulladnak a tervek a szemében, de megkapaszkodni már nem tud bennük, mert ezek a tehetetlen lélek fényjelei csupán, és hamar elfújja őket a szél. Álmodozása önmagáért való, terveiből alig futja egy-két óra kellemes hangulatára. De vannak szürkébb és keserűbb tervei is. Ilyenkor vádolja önmagát, elhatározza, hogy más életet kezd, nyárra, ha eljön az aratás ideje, beáll kaszálónak, megkeresi vele az évre való kenyeret. De elmehetne gép mellé is, mert szakember ő, ha nem is vizsgázott gépész, használni lehetne, jobban, mint valami parasztot. Viszont a nyár rendszerint messze van az ilyen tervektől, s Ozorák egypár nap múlva mást gondol ki ismét. Így megy ez már közel két esztendeje. S közben a foltoznivaló is mindig kevesebb lesz. Nincs is kedve csinálni, ha hoznak valamit. Napokig elodázza, amit egy félóra alatt elvégezhetne. Igaza van az asszonynak, nagyon megváltozott…

Reggel, amint felkelt, elmegy a boltoshoz. Ez az ő kaszinója. Kiolvassa Blau úr újságját, kihordja a bicikliket a bolt elé – mert egy idő óta a savanyúcukor mellett a biciklit is bevezette eladási cikkei közé a kereskedő – még a portól is letisztítja a sárhányókat, a szép, nikkelezett kormányt és a ragyogó küllőket, hadd lássa Blau, hogy ő nem potyázni jön, hanem segít is, ha kell. Látja ezt jól Blau úr, de mennyire látja. Az utóbbi időben még javításra is vállal biciklit, amit Ozorák megcsinál neki, persze ingyen, mert csak nem kérhet pénzt az ilyen apróságokért. Hát így vannak Blau úrral.

– Tudja, mit csinálnék én a maga helyében, Ozorák? – kezdi a boltos a pultnak támaszkodva vastag szivarral a szájában. – Hát én, barátom, elmennék Amerikába. Az magának való hely volna. Ott állandóan építik a felhőkarcolókat, ott volna munka a maga számára. Ahogy én magát ismerem, esküszöm, hogy hamarosan gazdag ember lenne.

Ozoráknak jólesik a hízelgés, még meg is keni most a biciklicsapágyakat, levegőbe emeli a gépet, és jól meghajtja a kereket, hogy szinte szikrázik küllőin a napsugár.

– Pénz kell ahhoz, Blau úr – mondja kicsit szomorúan –, nekem meg éppen az nincs. Pedig a jegyet nem adják ingyen.

– Nézze, mondok magának valamit. Ha az embernek pénze van, akkor nem kell tanács. Hát nincs igazam? Pénzzel a bolond is el tud menni. Ha én a maga helyében lennék, esküszöm, már régen elszegődtem volna valamilyen hajóra, és kilógtam volna Amerikába.

Ezer ilyen kalandos ötlete van Blau úrnak, ha valamit meg akar csináltatni Ozorákkal, de persze, okos tanácsot ritkán ad. [215]

Azért mégis jólesik eltervezgetni vele. Amit pedig legutóbb mondott, az nem is olyan bolondság.

– Amerika messze van, az igaz, de menjen Beogradba. Aranybánya az a város, én mondom magának. Esküszöm, ha máma lemegy, holnap már van munkája. Most voltam a fiamnál, aki ott orvosnak tanul, tudja, milyen forgalom van ott, hogy folyik ott a munka, mint a méhkasban.

Beograd. Sokszor eszébe jutott már ez a város Ozoráknak. Van is ott nem egy ismerőse, jól elhelyezkedett, szépen keres mindegyik. Most ment le a Bali gyerek, nincs egy hónapja, szabóságban dolgozik, s már küldött az anyjának háromszáz dinárt. Ismeri ő Beogradot. Nyolc évvel ezelőtt Zemunban volt katona, vasárnap délutánonként átrándultak Beogradba, elmentek a „Japanac” kocsmába, ahol magyar lányok voltak, becseiek meg zentaiak, csak úgy tettek mindig, mintha nem tudnának magyarul, mert szégyellték magukat a honfitársak előtt. No, ők azért jól kibabráltak velük, olyanokat mondtak magyarul, hogy azok végül is elárulták magukat mérgükben. Volt ott egy szép, szőke tornyosi lány, aki cselédnek ment le, de nemsokára elkerült a „Japanacba”, az tetszett is Ozoráknak. Ott Szonyának hívták, de őneki megvallotta, hogy Mariska az igazi neve. Ez a Mariska mindig sírt, és csak arra kérte az Istent, hogy még egyszer hazakerüljön, és mindent elfelejtsen. No meg aztán tudta Ozorák, merre van a Terazija, a Kralja Milana, a Kalemegdan, mert az még Zemunból látszott, tudta, hol lehet a legolcsóbb burekot kapni, és ha pénzük volt, elmentek egy temerini asszony étkezdéjébe. Többet nemigen tudott Beogradról Ozorák. Most, Blau beszéde óta annál gyakrabban gondolt erre a városra.

– Mit szólnál, asszony – kérdezte este a feleségét –, ha elmennék Beogradba körülnézni, hátha akad ott valami. A berzerádán kapnék féljegyet.

Az asszony örült a tervnek. Biztatta az urát, hogy csak menjen, biztosan sikerül munkát találnia, aztán ha már van mire, lejönne ő is a gyerekkel. Egészen belemelegedett felesége, de Ozoráknak, tudja Isten miért, lassan lehűlt a kedve. A szomszédos városokba boldogan elment volna bármely percben, elment volna talán még Amerikába is szívesen, de hogy Beogradban telepedjék le, erre most gondolt először. Az asszony naponta mindig jobban sürgette, de ő egyre szótlanabb lett. Jobb lett volna nem is említeni.

– Hát maga el tudna menni Beogradba, Blau úr – kérdezte egyik reggel a boltost –, nem sajnálná itthagyni a falut?

– Na hallja! Hogyne tudnék elmenni, ha ott valami jobbra van kilátásom. Magának pedig mennyország lehet az a város.

– Tudja, úgy vagyok, hogy kezdem sajnálni a falumat. Itt én mégis itthon vagyok. Magyarul beszélek, a gyerekem magyar iskolába jár, tengődöm, igaz, de hát… nem lehet ezt megmagyarázni. [216]

– Jól adja maga is – nevetett a boltos –, még el sem ment, és máris elfogta a honvágy. Hogy itt magyarul beszél… No, mondja már, majd megtanul szerbül. Emiatt nem fájna az én fejem.

Igaza van Blaunak is. Az ember, ha családos, nem válogathat. Abban sem, hogy a gyereke milyen iskolába jár, hogy milyen betűkkel tanulja meg az ábécét. Csak jó meleg télikabátja legyen, meg minden egyéb, ami kell. És éppen a gyerek szempontjából sokkal jobb, ha nagyvárosban nevelkedik, mint falun. Szebb jövőre van kilátása, mint itt.

Megszerezte a féljegyet, hamar elvégezte a munkáját, amely meglehetősen felgyülemlett az utóbbi napokban, s úgy határozott, hogy vasárnap éjszaka elindul, hogy hétfőn reggel, amikor a hetibéreseket felveszik, ott legyen.

Vasárnap nem mozdult ki a házból. Fel sem öltözött, hanem az ágyban hempergett, játszott a gyerekkel. Szép tavaszi nap volt, húsvét után, az ablak előtt már hófehérbe öltözött a cseresznyefa, amelyet éppen két éve ültetett. Erős, egészséges fa volt, egyenes és fényes héjú, az idén már hozott volna pár szemet. A kert végében zöldellt a borsó, a saláta pedig egészen kiterebélyesedett. Csak egy kicsit rendesebben keresne, szépen lehetne itt élni. Nem kellene innen elmennie. Vagy ha a szomszédos városokban lenne munka, az mégis közelebb van, az ember otthon jobban érzi magát. Most érezte, hogy e két év alatt mennyire megszokta, megszerette a falut. Gyermekkora emlékei sorra feltámadtak benne.

– Szeretnél Beogradba menni, Misi? – kérdezte a fiát. – Szeretnél ott iskolába járni, abban a nagyvárosban, emeletes házak között?

– Hú de szeretnék – rajongott a gyerek, és hízelkedve apja mellére bújt. – Mikor megyünk oda?

– Majd elmegyünk, majd először én megyek – mondta, és majdnem kicsordult a könnye. – Akkor aztán jöttök nemsokára anyával utánam.

Hirtelen eszébe jutott valami.

– Hozd csak ide a könyvedet, kisfiam – szólt a gyerekhez –, meg a tábládat is a vesszővel.

A gyerek vidáman ugrott, s hozta a táskáját.

– Olvasd csak föl nekem, amit már tanultatok.

– Úrír, írúr, árér… – betűzte a gyerek elnyújtott, éneklő hangon, ujjával mutatva az írást.

Így búcsúzott Ozorák a családjától, a falujától, mindentől, ami kedves volt neki. A családja utánajön majd, de minden más itt marad, a cseresznyefa, a magyar iskolakönyv és minden, minden. Nem is feküdt le aludni, az asszonnyal halkan beszélgetve várták meg a hajnalt. Fél háromkor aztán vállára vette régi katonaládáját, és lassan elindult az állomás felé. Felesége vidáman biztatta:

– Majd megjön a te kedved ott, ha látod, hogy ötször annyit keresel, mintha itt élnénk, majd örülsz te is, ha látod, hogy semmiben sincs hiány… [217]

Nem felelt erre Ozorák semmit. Nem is szólt az asszonyhoz, amíg a vonat meg nem érkezett. Nem jutott szóhoz, annyira elfogta a szomorúság.

– Aztán írj mindjárt! – kiáltott felesége a ködbe vesző vonat után.

A beogradi vonat utasai teljesen elütnek más vonat utasaitól. Ezekben a harmadosztályú kocsikban kevés az egy-két állomás között zónázó, sovány aktatáskával vagy petyhüdt szatyorral kényelmesen utazgató ember. Itt majdnem mindenkinek a főváros a végcélja. Ennélfogva az emberek zsíros papírosokból húsokat vesznek elő, ásványvizes üvegekből isszák a vizet, és éjnek idején, ha erre csak egy kis lehetőség van, hortyogva alusznak. A főváros, mint egy gazdag vendégfogadós, kitárja háza kapuit, és így szól:

– Gyertek, báránykáim, gyertek, gyertek! Nálam mindent megtaláltok.

És az emberek mennek. Jók, rosszak, kicsik és nagyok egyaránt. Ozorák is megy. Szomorúan, leverten, kicsit szepegve, de megy.

Szemben vele egy fiatal vasúti altiszt alszik a padon, szemébe hullott dús, fekete hajjal. Odvas fogain keresztül bukfencezve jön ki a hortyogás. Harisnyás lábai testes felesége ölében, aki azokat ölelve ülve alszik. A másik sarokban egy német asszony utazik szőke kislányával, aki nem alszik, de folyton nyafog. Tőle jobbra egy kényeskedő öregasszony állandóan méltatlankodik a kislány nyafogása miatt, pedig nem is akar aludni – olvas. Aztán bakák utaznak még, s törődött, kopott munkásemberek, szakasztott olyanok, mint Ozorák.

Most már nem is szomorú, inkább csodálkozik. Hogy ő most egy új világba megy. Hát igen, ha százszor az ország fővárosa, mégiscsak egy egészen más világ. Hogy is mondja Blau úr? „Mi van nekem abból, ha otthon vagyok, és nincs kenyerem, mi van nekem abból?” – Igaza van.

Lassan világosodik. Ismeretlen mezőkön sikoltva vágtat a vonat. Most felszáll a pereces, süteményét kínálva végigmegy a kocsikon, aztán jön fehér kabátjában a cukrászfiú. – „Mendele, mandule, karamele” – rikoltja kappanhangján. Sietnie kell, mert a sarkában már ott van egy kisleány, aki hideg vizet, friss hideg vizet, árul.

Az egyéni élet korlátjai lassan meginognak. Az ember érzi, hogy ez több, mozgalmasabb, elevenebb és közösebb élet, mint a magáé. Ozorák is így van. És minél közelebb ér a vonat Beogradhoz, annál jobban érzi felszabadulását. Indjija után bejön egy vak harmonikás, és nem törődve az utasok álmával, vidáman húzza hangszerét, és ordítja a dalt: „Ala si se nakitil mala”…

A vasutas leteszi harisnyás lábait, nagyot nyújtózik, a harmonikás felé röhög, majd enyelegve megcsípi asszonya arcát, és még ásítása közben megkérdezi Ozorákot: [218]

– Hová utazol, testvér? – Á, Beogradba, dolgozni? Bádogos vagy? Ni brige! Beogradban van munka. Ha négy kezed volna, mind a néggyel dolgozhatnál.

Aztán befut a vonat a főváros pályaudvarára. Nyüzsgés, tolongás, kiabálás. Hol van az a Baligyerek? Írt neki, hogy az állomáson várja. Na, itt is van. Hé, Jóska!

Délelőtt munka után néznek. Elmennek a Slaviára. Egymás mellett épülnek ott a paloták, éjjel-nappal dolgoznak a munkások. Már látja is Ozorák a tetőkön, szédítő magasságban a szaktársakat csillogó bádoglemezekkel, hallja, hogy kopognak a fakalapáccsal és énekelnek, fütyülnek a munka mellé. Itt-ott még magyar nóta is megüti a fülét.

– Hát szabad itt magyarul énekelni? – kérdi csodálkozva.

– Mért ne volna szabad? – dünnyögi Jóska magától értetődőn. – A legtöbb kocsmában úgy táncolják itt esténkint a csárdást, hogy reszketnek belé a falak… Nincs az itt eltiltva.

Aztán pallér elé kerül Ozorák, szúrós szemű, fekete, kemény arcú szerb ember a pallér. Végigméri Ozorákot, elkéri a könyvét, nézi, vizsgálja, kikérdezi. – Á, prečani, magyar vagy? – kiált fel szinte vidáman. – Vannak nekem magyar munkásaim, jó munkások, szorgalmas emberek…

S Ozoráknak már van is helye. Másnap reggel munkába állhat. Addig csak keressen lakást, pihenje ki magát, reggel hétkor itt legyen! Olyan váratlanul érte mindez, mint a csoda, csak most döbben rá, hogy boldog.

Jóska viszi ki a Vračarra. Közben folyton magyaráz:

– Annyi itt a magyar, mint amennyi talán egy bácskai városban sincs. Azt mondják, több mint harmincezer lélek. Föltalálod itt magad, ne félj semmit. Én nem mennék haza, ha mindjárt ugyanannyit is keresnék, mint itt. Más élet ez, hiába, szabadabb, függetlenebb és szebb.

– Szabadabb, függetlenebb és szebb – visszhangzik Ozorák fülében, és nem is kételkedik már ebben. Mintha egyszerre teljesen kihullott volna belőle minden fájdalmas ragaszkodás a hazai tájhoz, mintha kicserélték volna. Kezdett már hinni abban, amit Blau mondott: hogy ott van otthon az ember, ahol jó dolga van.