Szilaj szavaknak tűzzuhatagát
Érdemelné most tőlem a világ,
Vad átkozódást, borzasztó sikolyt,
Mely vért megállít, szót torokba fojt,
Tetemre hívó, lázító igét
Szórnék a földön vádlón szerteszét.
De nem teszem. Nincs vádoló szavam.
Megtorpanok, ha megszakad utam,
Elámulok, mint pirinyó gyerek,
Az elém hullott sorompó felett,
Bámészkodom: mi élet várna rám
A zord sorompó másik oldalán?
Körülnézek, Mellettem húznak el
A megvédettek biztos léptivel
A társak, kikkel századokon át
Együtt szívtuk be a nagy út porát.
Csak bámulom könnycsepp homályán át,
Hogy mint haladnak ők tovább, tovább.
Ki lát meg engem, hogy megálltam itt!
Egy-kettő pajzán kedvben rám kacsint,
Van jobb szívű, ki visszainteget,
Többet úgysem tesz. Tán nem is tehet.
A legtöbb félrelök: útjában áll,
Akit megállít a lezárt határ.
Hogy dermedtségem enged egy kicsit,
Megkérdem a sorompó őreit:
– Én, kérem, mért nem mehetek velök?
Nem válaszol. Csak durván visszalök,
És káromkodik a bajsza alatt.
Hiába minden, nekem nem szabad.
Útszéli tönkre hajtom le fejem,
Olyat tettem-e – azt keresgetem –,
Amit más nem tett. Lassan alkonyul,
A lelkemre az este gyásza hull,
Fellegek húznak el fejem felett, –
Már nem kérdezek, úgysincs felelet… |
Fejlesztette: GAS Softwares