Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

I.

Szívszorító, ólmos álmaimban még ma is megjelenik néha gyermekkorom réme: Ürge.

Az Ürge…

Kisgimnazista pajtásaimmal megremegtünk e név puszta említésekor. Ürge Pali volt a Kakasiskola környékének rettegett bitangja, szülők réme, az erdő félelmetes haramiája. Elmosódott kép elevenedik meg bennem: Ürge Pali visszataszító, vigyorgó bronzarca. Apró, szénfekete, szúrós, gyilkos tüzű szemei mélyen a homlokboltozat alatt ültek, lapos orrának rezgése jelezte nála a kicsapó indulatot. Vérszomjas, kegyetlen verekedő volt. Mindössze pár esztendővel volt idősebb nálunk. Már tizenkét éves korában kezdte a legénykedést: duhajkodott az utcán, félrecsapott kalapjával az ittas embert mímelte, fiatal lányok után nyúlkált.

Az erdőn túl, a buckási szőlők között lakott anyjával, aki – ha kellett – kiváltotta rajongva szeretett, egyetlen fiát a rendőrök kezéből. Szolgálólánykorában szerezte a gyereket, iszákos szeretője börtönben halt meg. Pali már gyerekkorában sok dolgot adott a köri biztosnak. Még ma is hallom az öreg, rezes orrú, cirmos arcú rendőrbiztos szavát: – Ez a kis Ürge akkurát az apja. Egy a kuckó a kemencével.

Nem tanult mesterséget. Ha pénzre volt szüksége, meglopta anyját, aki gyümölcsfélével kofálkodott. Elitta, elsukkozta, eldobálta a pénzt, vagy galambot vásárolt a galambpiacon. Híres galambpicér volt. Hosszú piszkafájával reggeltől estig hajkurászta a galambokat, boldog volt, ha lépre csalt idegen galambot. Különös szenvedéllyel támadta meg az utcán az úrigyerekeket. Halálosan gyűlölte a jól öltözött fiúkat. Fegyvere az ólmos bikacsök meg a bicska volt, ami ellen mi, kisdiákok csak a fejesléniával, könyvszíj[200]jal, öklünkkel, körmünkkel védekeztünk. Hazamenet összebújtunk, nyakunkat vállunk közé húzva sápadtan mondogattuk:

– Vigyázz, ne menj arra haza, a Piros utca sarkán les az Ürge…

Csapatosan jártunk ki a közeli erdőbe. Télen rabló-zsandárt, vagy magyar–németet játszottunk. A magyar mindig győzött, mert az erős Takács János volt a vezér. Mogyorófa pálcával püföltük egymást. Ürge csak tisztes távolból nézett bennünket. Néha megzavarta métánkat azzal, hogy elszaladt a rongylabdával, máskor meg a csendes Piros utcában rendezett atlétikai viadalunkon okozott pánikot váratlan megjelenésével. Hatalmas köveket dobált közénk. Messziről. Nem mert közelharcba bocsátkozni. Ő csak a nálánál gyengébb, magános fiút támadta meg – hátulról. Még ma is a fejem búbján viselem az egyik Ürge-féle emléket. Téli estén iskolából mentem haza, amikor a gyéren világított utcában Ürge hátulról beverte a fejemet, aztán elfutott. Magam gyógyítgattam vérző sebemet, nem szóltam senkinek, az egy Kovách Gyulán kívül, aki kőhajításnyira lakott tőlünk. Gyula akkor már hatodik gimnazista volt, boldognak érezte magát az a kisdiák, akivel szóba állt. Ő volt a gimnázium legerősebb diákja, egyben a legjobb tanulója is. A szelíd, kék szemű, lányos arcú fiúban az erő a párduc ügyességével párosult.

Komoly arca elborult, amikor megmutattam sérülésemet.

– Ne félj, Abu… – mondotta nekipirulva –, majd ellátom én az Ürge baját… Csak ügyesen lessed ki, a többi az én dolgom.

Ki is lestem. Vasárnap kora reggel gyümölcsöt hozott a piacra. Gyuláék kapujában vártam rá óraszámra. De megláttam messziről…

– Itt van!!!… Jön!… – jelentettem Gyulának elfúló lihegéssel.

– Hol van az a bitang?… – kérdezte bársonyos, mély hangján. – Ünneplőruhában, felgyűrt ingujjakkal ugrott ki az utcára.

Ürge már csak pár lépésnyire volt a kaputól. Félrecsapott, virágos kalappal, mezítláb papucsban, füstölve lépkedett. Mindkét kezében dióval telt tótkosarat cipelt.

Félve, reszkető ujjakkal mutattam rá:

– Itt van… Ez az…

Gyula szétterpesztett lábakkal állta el útját.

– Te bántottad az én barátomat?…

Ürge széles orrcimpái megremegtek. Hetykén vágta vissza:

– Mi közöd hozzá?!…

Hatalmas rúgás, és a következő pillanatban emeletnyi magasságban röpködtek a kosarak, és diók koppantak szerteszét a köve[201]zeten. Gyula puszta kézzel úgy elpáholta az „erdő rémét”, hogy már magam is megsokalltam. Ürge a helyszínen köpte ki felső metszőfogait. A kiadós verés után hosszú ideig nem mutatkozott a Kakasiskola tájékán. Még akkor is kerülte a környéket, amikor mi, diákok már rég eltemettük a derék Kovách Gyulát. Holmi ártatlan diákcsíny miatt vonta felelősségre egyik bogaras tanárunk. Az önérzetes fiú a megszégyenítés elől a halálba menekült…

A friss virág elhervadt Gyula sírján, a hótakaró is eltűnt, újból virágok nyíltak… Az idő gyors lábakon rohant. Lassanként kinőttük a rövidnadrágokat, nagydiákok lettünk, de velünk nőtt, erősödött Ürge Pali is. Félelmetes erejű, tenyeres-talpas, drótbajuszú, hírhedt legény vált belőle. Istenkáromló, bicskázó kocsmatöltelék. Éjszakánként ittas fővel összeszurkálta a békés járókelőket, aztán kereket oldott. A tettes mindig „ismeretlen” volt. Heller, aki szenvedélyes karzatjáró volt, megesküdött, hogy egy színházi est után az Erdő utcában a szomszéd kárpitos fülét Ürge vágta le. A helybeli lapok erélyesen követelték a hatóságtól az „ismeretlen szurkáló” kinyomozását és a bicskázok „megrendszabályozását”, azonban a nyomozás rendszerint eredménytelen maradt. Ürge főhadiszállása a temető melletti „Limbus-kocsma” volt, oda pedig éjjel a rendőrök se mentek szívesen.

Már egyetemi hallgató voltam, amikor a hazai lapokban „Halálos végű bicskázás” cím alatt olvastam a vérszomjas Ürge Pál nevét.

II.

Ezerkilencszáztizennégy…

Mennünk kellett. Otthagytunk mindent, ami kedves, drága volt, ami szívünkhöz nőtt, félredobtuk a félig kész munkát.

Mentünk. Az egész világ népe menetelt… mentünk, ahová jó, vagy rossz sorsunk vitt bennünket, tűzön-vizen át, a világ legnagyobb bicskázásába, verekedésébe, a nagy háborúba…

A véres szerbiai csatamezőkről megtizedelve vitték fel ezredünket az orosz frontra, Lemberg alá. Akkor még abban reménykedtünk, hogy ez az összecsapás dönti el az egész világháború sorsát… Száguldó vonatok robogtak velünk megállás nélkül Lemberg felé. Parancs jött: mindenki készüljön fel a holnap hajnalban kezdődő döntő ütközetre. A tisztek mondták: ez az ütközet lesz az ezred első igazi erőpróbája. A délután folyamán friss menetzászlóalj érkezett a hiányok pótlására.

… Hevenyészett földtúráson pihentem.

Tágra nyílt szemekkel, szorongó szívvel bámultam meg a véresen lebukó napkorongot és a távolban felvillanó hangtalan srapnelvillámokat. [202]

Mit hoz a holnap?… Miért?… Miért mindez?…

Ezer miért lázadozott bennem.

Egyik altisztem jelentkezett. Tisztelegve jelentette, hogy a mai menettel érkezett egyik legény, a tizenhatodik század bakája akar velem sürgősen beszélni.

– Mit akar?…

– Szanitéc szeretne lenni.

– Iskolázott ápoló?

– Nem, csak amolyan erős parasztlegény. Földi.

– Miféle?

– Csendes, szelíd, jóravaló közlegény. A segélyhelyre szeretne bejutni a főorvos úr mellé… Úgy látom, nem smakkol neki a véres verekedés…

– Mondd, hogy most nincs rá szükség. Betelt a létszám.

– Mondtam én már neki mindent – jelentem alássan –, de nem tágít. Személyesen akar bemutatkozni… Itt gyün e…

A csukaszürke baka már előttem áll:

– Infanteriszt… meldegehorzamszt… – mormolta feszes vigyázzállásban a cigányképű baka.

– Ez az, kérem, – bosszankodott az altiszt –, csuda erőszakos…

Ránéztem. Csontos bronzarc, erősen kiálló pofacsontok.

A sapka napvédője alól apró, szúrós, fekete szempár csillant felém. Felugrottam, s közelről a jövevény arcára meredtem:

– Ürge!… Te vagy az, Ürge?… – kérdeztem meglepetten.

– Igenis én vónék tisztelettel.

Vaskos, széles szája mosolyra húzódott. A felső metszőfogak helyén feketeség tátongott.

– És te akarsz betegápoló… szanitéc…

– … szanitéc, – kapott lelkendezve a szón, – igenis, szanitéc…

– Hm… Nem ismersz engem?

– Látom, hogy főhadnagy a nagyságos orvos úr, bitegehorzám, de nem emlékszem…

Intettem az altisztnek, hogy elmehet.

Fásult, fáradt inakkal roskadtam a földtúrásra. Meredten bámultam Ürgére, aki egyre csak mosolygott. Különös, éles fájdalmat éreztem pont azon a helyen, a hajam alatt, ahol az Ürgétől kapott gyerekkori emléket hordom. Úgy éreztem, hogy a fejbőr fehér foltja lángol.

Mennydörgésszerű ágyúzás kezdődött a front nyugati részén.

– Hát szóval nem ismersz… Így is jó… Azt se tudod, hogy ki volt Kovách Gyula, merre van a Piros utca?… Talán a híres [203] verekedő bicskás Ürge Palinak se hallottad még a nevét?… Mert te egy jámbor, szelíd bárány vagy, aki nem bírod a vért… Nem gondolod, hogy ez mégis különös?… Te, a békebeli betyár fiú, a vérszomjas fenevad, a fenegyerek, a nagy verekedő, most az igazi verekedés, a harc mezején erőnek erejével a békés dögészek közé akarsz beállni… Így talán még sincs rendjén…

Keményen záporoztak fejére a szavak.

Az ágyúdörgés ijesztően közeledett.

A fiatal, mosolygós Olt Sándor zászlós közeledett felénk.

– Mi újság, Sanyi? – kérdeztem.

– Morognak a muszka ágyúk… – felelte elmenőben –, nagy muri lesz itt holnap…

– Láttad ezt a fiatalembert? – szóltam a sárguló Ürgére. – Vékonydongájú, nyápic fiú… Otthon a légynek se ártott, egy férget se tudott volna eltaposni, és itt a harctéren hős… félelmet nem ismerő hős. Ott ragyog a mellén a nagyezüst. A te félkezedben nagyobb erő van, mint az egész sápadt, vézna legénykében… De annak a szíve a helyén van… Te pedig, a limbusi bicskás gyáva vagy… félted az életedet… Te, aki nem féltél a gáti legényektől, meg a bajnáti bicskásoktól, most reszketsz és…

Ürge poros, barna arcán könny csorgott végig.

– Ejnye, ejnye, Ürge… Talán csak nem picsogsz? Nem szégyenled magad? Erős vagy, mint a bivaly, és erőnek erejével hátra akarsz húzódni a biztosabbnak látszó takarásba… Nem ízlik az első vonal meg a rohamozás nekiszegezett szuronnyal… Pedig az istenfáját, holnap jó alkalom nyílik, hogy amúgy igazán kiverekedjed magad az orosz „gáti” legényekkel. Tessék, most kedvedre passziózhatsz. Megvan rá a mód, meg a rendőrségi engedély. Még ezüstöt is kapsz, ha bátran verekszel, vakmerően szurkálsz. Itt épp az ilyen legényre van szükség… Fel a fejjel! Piros a paroli!…

Ürge rosszallóan csóválta fejét.

– Ne csóváld a fejed – kiáltottam rá dühösen –, mert goromba leszek, és odasózok egyet a klepa füled tövére. Itt nem használ a fejcsóválás, szemforgatás, még kevésbé a picsogás. Holnap hajnalban nagy ütközet lesz. Bicska helyett bajonettal szurkálhatsz… Most megmutathatod, hogyan verekszik az igazi buckai bicskás… Abtreten!

Hajnaltól estig tombolt a csata. Ezredünk színe-java elpusztult. Legjobb tisztjeinket vesztettük el, köztük az ezredest is, akit súlyos könyöklövéssel hoztak hátra.

Az orosz tömegek rettentő nyomása elől visszavonultunk. Visszavonulásnál mindig az én kis egészségügyi csapatom ment „elöl”. [204]

A szanitécek a kis, csapzott vöröskeresztes zászlóval, hordágyakkal sebesültek, halottak után kutattak.

Jóval a front mögött, egy kisebb majorság mellett, az árok partján fegyvertelen, csukaszürke harcos feküdt köpenyébe burkoltan. Poros sapkája a magas fűre csúszott. – Megnézem – gondoltam –, talán sebesült vagy halott…

Ürge volt.

A véres ütközetet a front mögött, az árok partján aludta át.

Fegyverzetéből csak a kenyérzsák és a kulacs maradt meg.

III.

Fárasztóan unalmas volna, ha elmondanám Ürgével kapcsolatos frontélményeimet. Elég annyi, hogy a lembergi „lógás” után éber szemekkel „vigyáztam rá”. Szemmel tartották embereim. Kiadtam a jelszót: Infanteriszt Ürge csak becsülettel szerzett sebesüléssel mehet haza. Betegséggel künn marad a „hirsplaccon”, amíg fel nem gyógyul. Ha a másik zászlóalj segélyhelyén jelentett beteget, hozzám hozták vissza.

Elmúlt a háború első három hónapja, és a híres Ürge gyerek még nem volt ütközetben. Támadás, rohamozás alatt hol az erdőben húzódott meg az istentelen, és rózsafüzérrel imádkozott, hol meg a mozgókonyhák között bujkált. Azért a roham előtt kiosztott rum és dohányadagot mindig pontosan felvette. Csak éppen az volt a baj, hogy a rum nem lelkesítette fel, inkább – elaltatta. Állandóan a front mögött kószált, élelmiszereket rekvirált a szegény civilektől. Az is megesett, hogy két álló hétig kereste a front mögött „elveszett” ezredét. Néha magam is keresésére indultam, máskor meg napokig nem gondoltam rá.

Az őszi esőzésekkel fellépett rémes kolerajárvány újból eszembe juttatta az én Ürge barátomat.

– No, Ürge testvér, betyár frontharcos – mondtam neki egy esős napon –, gyere csak ide… Most, hogy már eleget „harcoltál” az oroszokkal, s alaposan „kiverekedted” magad, teljesítem régi kívánságodat: felveszlek a szanitécek közé. Itt nincs angriff, bajonet auf, meg hurrá. Több mint fél kilométerre vagyunk a vonal mögött. Szanitéc leszel. Ápoló…

Ürge lesütötte szurokfényű, apró szemeit, sértődötten biggyesztette húsos ajkát.

Rászóltam:

– Mi az, tán nem hiszel nekem?

– Tudom, csak csúfolni tetszik… – motyogta drótbajusza alatt. [205]

– Csúfol a sárga fene! Akarsz vagy nem akarsz?

– Hogyne akarnék – derült fel egyszerre.

– No, akkor rendben van. Gyere velem, Ürge…

Elvittem a kolerás betegeim közé. Volt vagy százötven. Egy kis rutén templomban hevertek szalmán. A medikusok és ápolók azzal foglalkoztak, hogy a súlyos betegeket és halottakat kiválogatták a görcsökben fetrengő kolerások közül.

Az újdonsült szanitécemet átadtam az altisztnek:

– Itt van Ürge, az új ápoló.

Ürge nem sokáig maradt meg az új, életveszélyes beosztásban: másnap már meglépett, de ezúttal először életében – előre szökött. Kiszökött a lövészárokba, egy csendes frontszakaszra.

Lassan múltak a szörnyű napok.

A „csendes” állásokban is napról napra veszteségeink voltak. Hol egy jó barát, becsületes, istenfélő, jámbor ember, közlegény vagy altiszt hullott ki a sorból, hol meg a legderekabb földink vesztette el szeme világát. A kenyérkereső munkás félkarját hagyta ott, a földműves a lábát, a sokgyerekes családapa az életét. Pusztult, veszett az ezred, változtak az arcok, csak éppen Ürge maradt a régi.

Tizenöt farsangját Orosz-lengyelországban, a magas hóval takart opočnói erdő szélén ünnepeltük. A front aránylag csendes volt, csak itt-ott akadtak parázs összetűzések. Aztán mindkét tüzérség szorgalmaskodott, nehogy a lőszerládákban a gránátok megkukacosodjanak. Ürge a szomszéd zászlóaljhoz helyeztette át magát, amelynek orvosában – úgy látszik – jobban „megbízott”.

Farsangvasárnapján, tiszta, csendes délután küldönc jött értem. A szomszéd zászlóalj orvosa, Jakovljević doktor kéretett sürgős ügyben.

A kis lengyel kunyhóban felállított segélyhelyen medikusok, ápolók, könnyű sebesültek között állt Ürge Pali szennyes, fekete égési foltoktól tarkálló köpenyben. Sárga, olajos arcát reménykedve fordította felém. Bal tenyeréből cseppenként hullott fekete vére.

Már a küszöbről láttam: önlövés. Akkor már divatba jött a bakák között a „véletlen” öncsonkítás. Ha sikerült, megnyitotta az utat az Élet felé, ha balul ütött ki, és megcsípték az öncsonkítót, a haditörvényszék halálbüntetést mért rá. Tisztában voltam: ezért golyó jár.

– Képzeld csak – dühöngött Jakovljević doktor magából kikelten –, ez a büdös baka rafinált módon előbb a prófuntját rakta a tenyerébe, aztán lőtte keresztül, nehogy a bőrpörkölés elárulja… Kenyérdarabkákat halásztunk ki a sebből…

Pillanatnyi csend furakodott közénk. [206]

– Ejnye, ejnye, Ürge, minek csinálsz ilyesmit? – szóltam rá.

– Véletlenül sült el a fegyverem, amint pucoltam… – mormolta Ürge maga elé.

– Véletlenül? – kiáltotta harsányan Jakovljević. – Akkor a kenyérdarabok is véletlenül repültek a sebbe?… Mi?… Gazember! Frontbetyár! Adjatok rá kötést, aztán vigyétek a divízióhoz!…

Bekötözték. Ürge megtörten nézett rám. Egyik lábáról a másikra táncolt. Látszott, hogy most csak bennem van minden bizalma.

– No, gyerünk, spekuláns! – lódított egyet Ürgén az őrmester.

Egy darabig együtt mentem a szomorú kísérettel. A segélyhelyem előtt nem tudom, mi ütött belém:

– Megálljatok! – kiáltottam. – Ürge itt marad nálam, amíg be nem gyógyul a sebe. Őrmester! Vállalom érte a felelősséget!

Ürgét átvitték az én rajonomba, a segélyhelyre.

Még azon az éjszakán a friss kötéssel átszökött az oroszokhoz.

IV.

Pár esztendő múltán követtem Ürgét az orosz hadifogságba, ahol ha találkoztunk volna, joggal hitte volna, hogy még ott is ellenőrizni akarom. Oroszországban tanultam meg, hogy sorsát senki se kerülheti el, és hogy a parányi, láthatatlan bacilusok sokkal veszedelmesebbek, mint az acélgolyó, gránát, a bomba és a gáz.

Ezerkilencszáztizenkilenc.

A járványok, forradalmak, polgárháborúk esztendeje.

A legfelsőbb Hadúr még a világégés emberpusztításaira is ráduplázott. A szerencsétlen, kiéhezett, elgyötört hadifoglyok tízezreit söpörték el a különböző járványok.

Kezdetleges barakk, priccs, ötszáz kiütéses tífuszbeteg és egy orvos.

Még elképzelni is nehéz. Két sor deszkapriccs, sovány szalmazsákok, lázas delíriumban egymás mellett lapuló betegek, mint a dobozba szorított halak. Isten a megmondhatója, hogy hányadik szibériai tél volt. Csikorgó, csontfagyasztó tél. A hullakamrában farakáshoz hasonlóan egymás hegyébe rakták a meztelen, fagyott halottakat. A két arsinra fagyott föld csákányozására nem akadt vállalkozó.

Minden nap újabb és újabb betegszállítmányok érkeztek.

Egyik nap, késő délután az Urál erdőinek ismert, apró szánkóin újabb transzport érkezett. A favágók telepéről jöttek, mindössze három hadifoglyot hoztak, akik között az első pillanatra felismertem Ürgét. Erősen lefogyott. Fagyott, lila arcában szinte el[207]tűnő mélységben ültek apró szemei, arccsontjai ijesztően feszítették fényes, száraz bronzbőrét.

Eszméleténél volt. Féltő gonddal szorongatta telt kenyérzsákját.

Átlőtt, reszkető bal kezét nyújtotta felém:

– Bocsásson meg…

Megfogtam lázas csuklóját:

– Nem vétettél ellenem semmit, nincs mit megbocsátanom.

Úgy éreztem, hogy valahonnan a távolból permeteznek a szavak, talán hazulról, a Kakasiskola tájáról.

Ürgét külön priccsre, levegős helyre fektettük. A beteg intett, hogy beszélni akar. Rekedten folytatta:

– Átlógtam az oroszokhoz… bocsásson meg…

– Ezért majd kérjed otthon a császár és király bocsánatát.

Sárga arcán a pofacsontokon tűzpamacsok égtek. Szurokszemeire hályogos fátyol borult. Nehezen nyögte ki:

– Bűnös vagyok…

Teste tele volt apró, égőpiros kiütésekkel. Olyan volt, mint a csillagos égbolt. Beszáradt, cserepes szájából kellemetlen bűz áradt.

– Egy kis örök maradt rám az anyám után, szeretném átvenni… Élni akarok… nem akarok meghalni idegen országban… Ha Istent ismer, segítsen!

Ebben a pillanatban minden bűnét megbocsátottam magamban. Megsajnáltam Ürgét, mint ahogy a vérszomjas fenevadat is megszánja az ember, amikor utolsó vonaglását látja. Az állat is harcol az életéért. Ezt tette ez az ember is a mozgósítás óta.

Birodalmi német ápoló, a nyakigláb, hosszú, lomha Leschke vette át az új betegeket. Intettem neki:

– Vigyázzon erre a betegre, Leschke… Ez az ember földim…

Hálás pillantással súgta Ürge:

– Ha Istent ismer…

– Valamennyien Isten kezében vagyunk… – vigasztaltam.

… Nyugtalan éjszaka után első utam Ürgéhez vezetett.

A fekhelye üres volt.

– Uram – jelentette dörmögő hangján Leschke –, az ön földije még az éjjel meghalt.

Hatalmas hüvelykujjával a hullakamra felé mutatott.