Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. május) 5. szám, 193–240. p.

(Második közlemény)

A Kalangya március-áprilisi kettős számában megkezdtük a jugoszláviai agrárreform keletkezésének és a földosztás végrehajtásának az ismertetését. Hitelt érdemlő adatokat sorakoztattunk fel annak bizonyítására, hogy a megmunkálásra alkalmas föld a széles körű földreform következtében gyorsan elfogyott. Még a szláv igénylőket sem tudták teljesen kielégíteni, s ennek folytán a tekintélyes számú, nem szláv nincstelenekre nem is kerülhetett a sor. A birtokok feltűnő felaprózódására is rámutattunk, különösen utalva a tengermelléki és a horvátországi helyzetre. A kétmilliónyi önálló gazdaságból 9,2 millió lélek él, tehát a lakosság 80%-a. Az ország lakossága évenként viszont 150–200,000 lélekkel szaporodik. Miután a birtokok elaprózódása tovább tart, az agrárreform pedig nem adhat újabb földet, ma a legnagyobb gond, hogy hol helyezzék el az emberfelesleget, mi történjék azokkal a földművesekkel, akiknek nincsen földjük, vagy akik kicsiny birtokukon nem tudnak nagyszámú családjukkal megélni.

Az ország területének 55%-a, 13,7 millió hektár föld, mezőgazdasági célokra használt,
30%-a, 7,5 millió hektár föld, erdőség
14%-a, 3,5 millió hektár föld

feltöretlen s meg nem művelt terület
Az igénybe vett földterület 50%-a kimondott szántóföld.
1 800 000 hektár rét és kaszáló.
4 000 000 hektár legelő,
139 000 hektár veteményeskert.
183 000 hektár szőlő.

A szántóföld növelésére tehát még mindig akad alkalmas terület. A feltöretlen föld s az erdőség részbeni igénybevétele nagy mértékben hozzájárulhatna a gazdasági igények kielégítéséhez. Határozott lépés ebben az irányban azonban még nem történt. Mijo Mirković [193] dr., a suboticai jogi fakultás tanárának statisztikája az ebből eredő bajokat elég érzékeltetően szemlélteti. A Duna medencében 100 hektár megművelt földön

Ausztriában 64,
Magyarországon 72,
Romániában 97,
Jugoszláviában pedig 114 személy él.
Németországban már csak 52,
Franciaországban 84.

A nehéz agrárviszonyokon csak úgy lehetne javítani, ha évenként legalább félmillió hektárral növelnék a vetésterületet. Kétségtelen, hogy erre a legalkalmasabb eszköz az erdők kisajátítása lenne, bár ez csak részben jöhetne figyelembe, mert az erdők nagy hányada földművelésre alkalmatlan hegyvidékeken fekszik. Így tehát azokról a nagy kiterjedésű erdőségekről lehetne szó, melyek az agrárvidékek közelében húzódnak, továbbá a szakértők által ajánlott, lecsapolásra alkalmas mocsár- és árterületekről. Arra is felhívták az illetékesek figyelmét, hogy a hegyvidékeken a legelőket szántóföldnek kellene felhasználni, s az állatállomány számára erdő irtással szerezni újabb legelőt.

A szántóföld területe némileg emelkedett ugyan, de megközelítőleg sem elegendő a földművesek kielégítésére. A Jugoszlávia megalakulása utáni esztendőkben 6,3 millió hektárnyi földön folyt intenzív mezőgazdálkodás, 1935-ben pedig már 7,5 millió hektáron. A szántóföld területe tehát kb. 19 százalékkal növekedett, ami elég szép emelkedést mutat, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy a lakosság száma ugyanakkor 25 százalékkal emelkedett. Miután a föld amúgy sem elegendő, a lakosság számának emelkedése még jobban kiélezi az agrárnehézségeket, mert a szántóterület növekedése nem tarthat a népszaporulattal lépést.

*

Hasonló az eredmény, ha a népszaporulat adatait az állatállománnyal hasonlítjuk össze.

1910-ben Szerbiában a szarvasmarha-állomány 957 000 darabot tett ki (1000 lakosra 328 darabot).

1921-ben, az első népszámláláskor, amidőn a jószágokat szintén összeírták, a területileg megnövekedett Jugoszláviában mindössze 4 800 000 darab szarvasmarhát tartottak nyilván (1000 lakosra 403 darabot).

Tíz évvel később a szarvasmarha-állomány csökkenést mutat. Jugoszláviának már csak 3 800 000 szarvasmarhája volt, ami 1000 lakosra 276 darabot jelent, tehát minden 1000 lakosnál 127 darabbal kevesebbet.

A szarvasmarha-állomány csökkenését azzal magyarázzák, hogy a magas állatárak folytán a gazdák a szarvasmarhát könnyen értékesíthették, s mivel pénzre volt szükségük, ezt meg is tették. A [194] másik ok, mely egyben gondolkozásra is késztet, hogy a birtokok felaprózódása szintén hozzájárult a csökkenés előidézéséhez, ami semmi esetre sem kedvező jel.

A sertéshizlalás sokkal jobban függ a piacok konjunktúrájától, mint a szarvasmarha-tenyésztés. Miután pedig a belföldön és külföldön a konjunktúra folyton változó, a sertéshizlalás javulást nem mutat. Annak ellenére sem, hogy a sertéshizlalás ma is kifizetődő. De íme:

Szerbiában 1910-ben a sertésállomány 869 769 darabot tett ki. (Minden 1000 lakosra 2917 darabot.)
Jugoszláviában 1922-ben a sertésállomány 4 887 020 darabot tett ki. (Minden 1000 lakosra 400 darabot.)
Ezt az arányt azóta sem sikerült elérni, mert
Jugoszláviában 1932-ben a sertésállomány 2,867.137 darabot tett ki, tehát minden 1000 lakosra: 203 darabot.

Mirković egyetemi tanár szerint a sertéstenyésztés visszafejlődésének nem az agrárreform s a nagybirtokok megszüntetése az oka, sokkal inkább a tőkehiány s az állatbetegségek elleni küzdelem kezdetlegessége és rendszertelensége.

Meglepő, hogy ugyanakkor a juhtenyésztés fokozatosan javul.
1921-ben 6 800 000 darab juh volt az ország területén,
1931-ben 8 400 000 darab juh,
1933-ban 8 600 000 darab juh.

A fejlődést az idézte elő, hogy a juhot olyan kisgazdaságban is lehet tartani, ahol csak kevés legelő van. A gazdák ezt ki is használják. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a juhtenyésztés fejlődése egybeesik a szarvasmarha-tenyésztés háttérbe szorulásával, s tulajdonképpen a földművesréteg, elsősorban a falusi lakosság elszegényedését jelenti.

Mirković egyetemi tanár a baromfiállomány növekedését is a földművesosztály elszegényedésével magyarázza.

1931-ben Jugoszlávia baromfiállománya 16 425 277 darabra rúgott,
1924-ben 12 610 891 darab,
ebből kacsa 1931-ben 884 121 darab,
ebből kacsa 1924-ben 800 843 darab,
ebből liba 1931-ben 1 011 646 darab,
ebből liba 1924-ben 918 469 darab,
ebből pulyka 1931-ben 688 963 darab,
ebből pulyka 1924-ben 601 647 darab.

A kisbirtokosok gazdasági ereje tehát egyre jobban gyengül, s a földműves a költségesebb és nagyobb igényű ló, szarvasmarha és sertés helyett inkább juhot, kecskét és baromfit nevel, amihez nem kell jelentékenyebb tőke.

A lótenyésztés helyzete az 1921. és 31. évek között valamivel kedvezőbb képet mutat. A lóállomány 1 059 285 darabról 1 168 768 darabra emelkedett. A legnagyobb fejlődés a Szávabánságban ta[195]pasztalható, ahol az állománynövekedés tíz év alatt negyvenezer darab. A lakosság szaporulatával azonban ez sem áll arányban, mert míg 1921-ben minden 1000 lakosra 88 ló jutott, 1933-ban mindössze 81, ami részben a lóexport fokozódásának is tulajdonítható.

Jugoszlávia kimondottan kisbirtokos agrárország, mint ahogy az volt már Szerbia is a háború előtt. A végrehajtott agrárreform lényegesen csökkentette Jugoszláviában a nagybirtokok terjedelmét, s ezzel szemben párhuzamosan növelte a kisbirtokok számát. Jugoszláviában 13 5 millió hektár megművelt földet és 7 millió hektár legelőt véve alapul, egy-egy birtok terjedelme átlagosan 8 5 hektár termőföld és 4 2 hektár legelő.

A kimondott kisbirtok 2 5 hektár. Az 5–20 hektárnyi föld középbirtoknak, az ezen felüli pedig nagybirtoknak számít. Kisbirtokok legnagyobb számban Nyugat-Horvátországban, Hercegovinában, Dalmáciában és Szerbiában találhatók, míg közép- és nagybirtokok leginkább a Vajdaságban, a Dráva és Száva mentén. A Vajdaság adja az agrárcikkek jelentékeny részét, és ellátja az exportot.

*

Az 1933. évi kataszteri tiszta jövedelem, mely a megadóztatás alapja, ötmilliárd dinárt tett ki. Ebből 2 3 milliárd a Duna bánságot terhelte, tehát az országos kataszteri tiszta jövedelemnek majdnem fele. A Duna bánság ezután 343.5 millió dinár földadót fizetett, vagyis az ország földadójának 49,8%-át.

A Vajdaságban minden mezőgazdasággal foglalkozó személyre átlag 1300 dinár földadó esett.

Ha ezeket az adatokat mérlegeljük, akkor könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy tulajdonképpen a közép- és a nagybirtokok elég szépen jövedelmeznek. A helyzet azonban nem ilyen rózsás. A vajdasági agrárviszonyokkal foglalkozó tanulmányok és bizottsági jelentések egész sora utal arra, hogy a földművesek széles rétege nagyon kezdetleges viszonyok között él. Nedves odúkban, primitív házakban, egyoldalúan étkezve. Mirković egyetemi tanár azt állítja, hogy még a Vajdaságban sem él a földműves nép nagy része jólétben, pedig itt minden megterem. A többi országrészekben, ahol kevesebb a föld, még sokkal rosszabbak az életviszonyok.

A jugoszláviai kisbirtokok nagyobb része nem biztosítja a létminimumot, s ez a körülmény megakadályozza az intenzív agrikultúra és állattenyésztés fejlődését. Az ország lakosságának 75–85%-a mezőgazdaságban foglalkoztatott, s az országnak csaknem minden vidékén a föld túlterhelt.

Az ország megművelésére alkalmas
14 millió hektárnyi területből a
földreform során gazdát cserélt 2 500 000 hektár, azaz: 17,8%
Bosznia és Hercegovinában 1 290 000 hektár
Dél-Szerbiában 593 117 hektár[196]
a volt Osztrák–Magyar Monarchia területén, vagy ahogy Stanković miniszter mondja:
az „északi országrészeken” 633 862 hektár,
Magyar állampolgároktól elvettek 90 062 hektárt 71,2%-ot
jugoszláv állampolg. magyaroktól 20 622 hektárt 38,6%-ot,
németektől 108 000 hektárt 57%-ot,
szlávoktól 88 856 hektár

Az agrárreform likvidálását 1939 végéig okvetlenül befejezik. Eddig
kisajátítottak 321 912 hektár földet;
folyamatban van még további 312 000 hektár föld kisajátítása, vagyis a rendelkezésre álló föld 49,21%-a.
Az északi országrészeken 220 000 földigénylőt elégítettek ki, ebből dobrovolja volt 19 100.

A földbirtokosok a kisajátított földek hektárjáért átlag 1800–2200 dináros kártérítést kaptak. Az agrárigénylők azért igyekeznek közvetlenül a volt nagybirtokosokkal megegyezni, mert ilyképp azonnal a föld tulajdonosai lehetnek, míg ha az állam a föld megváltása fejében kötvényeket ad ki, az állam adósai lesznek, s az államnak kell megfizetniük a föld vételárát.

Az agrárigénylők eddig közvetlenül 95 201 hektár földet váltottak meg. s így az állam által kibocsátandó 4%-os agrárkötelezvények értéke legalább 100 millió dinárral lesz kevesebb.

Az északi országrészeken 255 nagybirtok likvidálását teljesen befejezték. A felosztott nagybirtokokon 12 025 telepes és 1994 dobrovoljac család talált új otthont. A felosztott birtokok közül 223 magántulajdon volt 54 331 004 dinár megváltási árral. 32 nagybirtok pedig állami tulajdon 16 124 162.40 dinár megváltási árral. Az államnak ily összegű megváltási árat kell fizetnie 30 év alatt 5%-os kamatterheléssel a volt földbirtokosoknak. Az ezen összegre szóló kötvények kibocsátását már meg is kezdték.

Az agrártörvény értelmében a nagybirtokosoktól elvett földek után ki kell fizetni az elmaradt bérösszeget is. A nagybirtokosoknak ilyen címen már eddig is 49 448 500 dinár jár. Az északi országrészeken a földek megváltása, továbbá az elmaradt bérletek után járó évi törlesztési tétel 6 286 844 30 dinár.

Az állam 130 millió dinár névértékű négyszázalékos agrárkötelezvényt bocsát ki.