Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

Irodalmi csődtömegünk egyik legértékesebb példánya. Rangja csak afféle káplári, de tarsolyában hordja a marsallbotot. Keménykötésű legény, szívós, inas, paraszti fajta a városi proletariátus talajába ágyazva s a nagyra hivatottság nemes gallyával beoltva. A legfurcsább és legegzotikusabb kultúrnövények egyike talán éppen azért, mert belső ellentmondásai dacára is oly mélységesen igaz és emberi. Ez valahogy valószínűtlen, csodálatra méltó. Laták István írói megvalósulásában a hősi erőfeszítésnek legmagasabb fokát kell látnunk, melyet elsősorban nem az eredmény fejez ki, hanem azok a sors- és terep adta nehézségek, amelyek ellenében meg kellett nyilvánulnia. Egy példával szólva: könnyű a repülőgépnek a levegőben, a vonatnak a síneken, az autónak az aszfalton, de baj annak az utasnak, aki az akadályok és nehézségek ősvadonában kénytelen utat törni magának. Költőnek lenni is könnyű bizonyos körülmények között, s a költők között is sokan vannak olyanok, akik számára tehetségük valóra váltása majdnem olyan természetes és magától értetődő életfunkció, mint a lélegzés, mely nem igényel különösebb erőfeszítést. Egy és ugyanazon költői tehetségen belül is vannak szerencsés és kevésbé szerencsés sorsok, s a költök közt is akadnak oly gazdagok, akiknek – mint mondani szokták – „csak a világra jönniök volt nehéz”. Laták István a kevésbé szerencsések, a költészet proletárai közé tartozik. Miért? Mert kevésbé született költőnek? Korántsem. Hanem azért, mert sorsa oly terepviszonyok közé állította, ahol lépten-nyomon ezer nehézséggel és leküzdhetetlen akadállyal találja szemben magát. Vannak gazdag, és vannak szegény lelkek. A legnagyobb tévedés lenne azt hinni, hogy azok, akik jómódban születtek és nőttek fel, elsősorban csak anyagi javakat örököltek. Sokkal fontosabb ennél az a lelki gazdagság, mely az öntudatukat áthatja, s amelyet természetes és magától értetődő sajátjuknak ismertek fel és fogadtak el azáltal, hogy beleszülettek. Laták István mindezt nélkülözni kénytelen. Amióta megszületett, azt kellett tapasztalnia, hogy rangja, osztályhelyzete másokéhoz viszonyítva csökkent. A rongyos, éhkoppos gyerek és a későbbi felnőtt is rút varangyos békának érzi magát az emberi társadalomban. Emberi jelentőségét – éppen rangjánál és osztályhelyzeténél fogva – alapjában véve kétségbevontnak érzi, s így nem lehet írói mondanivalója anélkül, hogy egyben ki ne nyilvánítaná magáról éppen mindazt, amit annyira restell, s amit a legtöbb ember ösztönszerűleg elleplezni igyekszik: azt, hogy nélkülöz, nyomorog, alkalmi munkákból tengődik, és a legalsóbb emberi társadalom tagja. „Az ember a rongyos fehérneműjét legszívesebben a padláson szárogatja írtam valahol. Mi sem természetesebb, mint” – hogy Laták, akit éppen emberi alsóbbrendűsége tarthatatlanságának felismerése hajtott az írói pályára, emberi jelentőségével összeegyeztethetetlennek érzi azt a szerepet, amelyet az életben be kell töltenie. A kompromisszum itt majdnem elképzelhetetlen. Az író érdekei semmiképpen sem hozhatók az emberével közös nevezőre, és ez a komplexum, az esetek 99%-ában rendszerint teljes impotenciát eredményez, vagy a legjobb esetben is [185] arra készteti az illetőt, hogy a lehető legteljesebb személytelenségbe, a gondolkodói pályára meneküljön, és mint kritikus vagy szakíró próbáljon boldogulni. A kritikusról már régóta gyanítom, hogy az nem egyéb, mint a visszájára fordított író, akinek elsősorban egy személyétől többé-kevésbé elvonatkoztatott formára van szüksége ahhoz, hogy önmagáról kinyilváníthasson valamit. Laták Istvánban kétségtelenül van valami a kritikusból is, de a legcsodálatosabb mégis az, hogy ezt is legyőzte magában, és mint költő, a Jaszi-bara, a kültelek, a legalsóbb társadalmi réteg, az elnyomott és megvetett páriák költője szólal meg azon leplezetlenül és közvetlenül, éhesen, rongyosan, koldusan és keresztre feszítve, a rút varangyos béka sorsát vállaló költő hangján, annak az osztálynak a hangján, amelynek alapjában véve – úgy rémlik – mind a mai napig nem volt hangja, költészete, emberi képviselete az örökkévalóság színe előtt, egyáltalán értéke és jelentősége.