Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

(Regény. Prager-kiadó, Pozsony)

Az új cseh irodalom nagy értéke: Karel Čapek legújabb regényével, az „Egy mindennapi élet”-tel fejezte be azt a magyarul is megjelent trilógiát, amely a „Hardubal”-lal és a „Meteor”-ral együtt regényhősei életének sokrétű, végtelen kuszáltságát a tudat alatti egyéni erőkkel való szembekerülé[182]sében látja. Az európai irodalomban nem ő az első, aki az egyén lelki szerkezetének, a fejlődéstannak az élet dinamikájával kapcsolódó összefüggéseit regényes valóságképekben írja meg. Bizonyos, hogy utána még sokan megpróbálják, hogy az új regény pszichoanalitikai lélektannal megerősített, egységes foglalata legyen mindannak, amit a tudattalan „Én” a lelki őstalajból, a freudi „Es”-ből az élet véletlenjeitől irányított elhatározásokig sodor. Mert mi a mai és a holnapi irodalom? Megismerés. A művészet intuíciójával és leplezetlenül őszinte önvizsgálódással új területeket felfedezni, az emberábrázolásnak, a valóságnyújtásnak az egyén és a közösség életére mutató ösztöneire tapintani. Tudományosan is bizonyítani, hogy az egész lélekterületen nincs többé titok! Az öntudatlanság is tudatos lesz, ha a módszertanilag fölépített elemző kutatás – minden mai regényíró elsődleges kötelessége – a lelki szerkezet bonyolultságát szétfejti, és az éltető nap sugarával a titok börtönének ablakát feltárja.

A trilógia első része, a „Hordubal” sem tért ki lélektani feladatok elől. Az Amerikából hazatérő, földjéhez és falujához az önkívületig ragaszkodó paraszt regénye, akit a feleségével összejátszott béres öl meg, minden drámai temperamentuma, szinte az írói, szűzi pillanatból felfakadt naturalizmusa ellenére is, lélekvizsgáló írás volt. A második részben, a gyilkosság felett megtartott főtárgyalás menetében az idő és a távolság elidegenítő hatásától gyűlöletes ellenséggé vált asszonynak a meggyilkolt férjjel szembeni, maradéktalanul kitapintható lelki, sokszor szexuális indulataira mutat, a hegyek fiával, Horduballal pedig szembeállítja a síkságról a hegyek közé került gyilkos béresnek lélekalkati különbségeit. Gyermekemlékeinek táji képein, népdalokra emlékeztető, egyszerűre fogott természetleírásain át is valóságos kriminálpszichológiai elmélyedésnél láttatja ezeket a különbségeket. A „Meteor” a képzelet és a valóság regénye. A realitáshoz az a vékonyka, laza kapocs fűzi, amit a lezuhanó repülőgép egyetlen utasa zsebében találnak, s amire az orvosok csak a halott testi felépítettségéből következtethetnek. A képzeletből, a meséből feltörő valószerűségnek diadalát maga az író igazolja, amikor a lezuhant pilóta halála után érkező sürgöny tudatja, hogy a regényhős, akinek életregényét a vad Antillákra, cukornádplantázsok rabszolgatelepeire álmodta, valóban kubai volt. Sorsa, egyénisége útjai elől menekült az ismeretlen utas. Megpróbált kilépni abból, amit a léleklátók az „én” börtönének, az önkívületnek neveznek. Amikor azután repülőgépének motorja kihagyott, élete is kilendült pályájából, hogy az író fantáziáján át terebélyesedjen olyan buján egzotikus, dús lombozatú történetté, aminek az a legszomorúbb emberi probléma a központja: szabad-e az élettel megalkudni, és lehet-e az események viharzása elől menekülni? Čapek erre a problémára az „Én”-ben létező energián át próbál rávilágítani. Keresi, honnan van, hová tartozik, mi a jelentősége. Eljut a tevékeny ösztönöknek a romboló ösztönökig érő zajlásáig, s amint írói-tudósi laboratóriumának lombikjain átszűri hőse vélt ösztöneit, képzelt eseményeit, győz az Idő, ami előtt minden energia megtorpan. [183]

A trilógia befejező része az „Egy mindennapi élet”. Egy külsőségeiben leegyszerűsített, valóban mindennapi életet élt hivatalnokembernek sima évein, szabályosan kiépülő pályafutásán át újrabizonyítja, hogy nincs hétköznapi élet, és nincsenek nyugalmas napok. A napok látszólagos egyhangúságát a pillanatok szenzációinak gazdag sorozata zavarja, s az élet megszokott zajlása mögött a tudat alatti ösztönökből érő, ismeretlen lelket megdöbbentésekkel, lidércfényekkel rejtelmes világ veszi körül. Más az a világ, amiben reggeltől estig ténfergünk, és merőben más az, ami másik életünknek, másik lényünknek tudatába kegyetlen biztonsággal kalapálja azokat a kínzó szögeket, amelyek a szívbe fúródva vércseppek lassú esőjét szemezik értelmünkre. Egy rendes és rendszeresnek ismert ember halála előtt megírja élettörténetét, annak az életnek valóságát, amelyet külsőleg egy szép hivatalnoki karrier, boldog házasság és hű honpolgárság jellemeznek. De ugyanezekben az évtizedekben ezeknek a külsőségeknek biztos országútja mellett a belső életnek az a zavaros labirintusa kanyarodik, amely az „Én” kialakulását segítő ösztönök pubertási kezdetlegességein, a nemi ösztön első összetevőin, a serdülőkor vágyódásain, hangulatain át züllött diákságig, korcsmázó bohémségig, az állam rendje elleni összeesküvésig vezetnek. A nyugodt hivatal, a példás házasság látszata mögött a korán ébredt gyermeki ösztönöknek azok az ősi nyomai kerülnek felszínre, amelyek idővel a valóságos és a tudat alatti élet közötti szakadékot okozzák.

Az Énről alkotott kép ebben a befejező regényben válik a legvilágosabbá. Čapek hőseinek lelki kutatásaiból fakadó lélekösztönei erősségének, gyengeségének különböző fokozatai itt mutatkoznak a legélesebben. Az „Én” minden élettapasztalatának külsőségeit, a külvilágot „A mindennapi élet” alkotó intellektusa analitikus vizsgálódással keríti az ős valami hatalmába, és az előidőkben, a serdülőévekben felhalmozott emlékgyökerekből mutatja azokat a döntő jelentőségű lélek- és jellemkomponenseket, amelyek a hős értelmét és fantáziáját három oldalról: a külvilág, az ős valami szexuális ösztönei és az énfelettiség kérlelhetetlensége felől fenyegetik. Mind ezt a kegyetlen, rejtélyes és megrázó lelki problémát, tudat alatti lélekvívódást Karel Čapek azzal az írói egyszerűséggel, azzal az őszinte, mélyen emberi lírával futtatja be, amely egyéniségének sajátossága. Pozitív európai értékét az a könyvről könyvre egyre biztosabban kibontakozó írói öntudat igazolja, amely a regénybeli lélektan meredélyeire kényszeríti, és amik előtt nem fúrja homokba fejét. Felveszi a harcot az örök ismeretlennel és az ösztönök láthatatlan birodalmával. Nagy mesteréhez, a francia André Gide-hez hasonlóan a lélek megközelíthetetlennek látszó káoszából mutat a tulajdonképpeni tett értelmi és lelki rugóira.