Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

(Tizenkét szoba regénye, Franklin Társulat)

Török Sándor most megjelent nagy regénye tulajdonképpen nem is regény. Mondhatnám: tizenkét kerek, pontosan lezárt novella, amelyeket az egy hős novelláról novellára feltáruló új élménye, folyton új környezetének rajza kerekít szabályszerű, egész regénnye, hogy benne a mai irodalom egyre táguló lehetőségeire, új fogalmaira mutasson. Megindul, mint valami összefoglaló önéletrajz. A fővárosba került vidéki fiatalember szomorú, szűkös életének jobbra fordulásából oldódnak ki azoknak az egyszerű, keresetlen írói eszközökkel felvázolt ketreceknek rajzai, amelyek hol kiürülnek, hol megtelnek. „Az egyiket leütik, a másik agyonlövi magát, a harmadikat börtönbe cipelik udvarias rendőrök, meg zárt intézetekbe jó fogású ápolók.” A ketrec az albérleti szoba, a regényt író hősnek tizenkét albérleti szobája. Ezeken át láttatja új irodalmi területét, Budapestet.

Írói ereje eddig a faluból, az erdélyi havasok tövében meghúzódó kisvároskákból táplálkozott. Az „És ezalatt itthon”-nak háborús gyermekkori, ifjúi emlékrétegeiben, megrázó élményeiben már olyan íróra ismertünk, akinek eredeti, jelentős elbeszélőművészetével találkozni eseményt jelentett. Ez az élmény most megismétlődött, sőt fokozódott. Aki ily mélyen lát a mai Budapest összezilált társadalmába, és aki minden leplező szándék nélkül, a külső látszatokat fellebbentve merül el a pesti kopott bérházak, zajos emeletek, piszkos lakások lakóinak mindennapi életébe, az több az olyan írónál, aki teremtő ereje, szárnyaló képzelete viaskodásában szövi kísérleteit, kitalált lírikus történeteit. Török Sándort új könyve a valóság írójának, a mindennapi életbe elénk került sok száz sors merész krónikásának mutatja. Minden szociológiai – hogy maradéktalanab[181]bul mondjam – minden szociográfiai szándék nélkül a budapesti bérkaszárnyák és tömeglakások nomádjairól, a középosztály szétesésével megoldatlan helyzetbe kerülők nagy kasztjáról többet, jellemzőbbet mond annál a tudományos kutatónál, aki lakásról lakásra járva, kíváncsi kérdésekkel ostromló szociológiai kérdőívére kapott pontos válaszokból rajzolná a pesti átlagtípusú bérház társadalmát. A mi írónk a maga egyéni módszerét gyermekkori élménye nagyvásári panoptikumához hasonlítja, ahhoz a körbe forgó, nyolcszögletű készülékhez, amelyhez két krajcár leguberálása után odaállván, az egyik lyukon behunyt félszemmel az akkori idők primitív „filmhíradó”-ját látta. Ez volt a „kuke de luke”. Tizenkét pesti albérleti szobáján át is panoptikumot láttat, egy nagy álarcosbált, „ahol azonban mindenki a saját arcát viseli álarcnak, és ez alatt hordja az álarcot. Nem történik ott semmi, és mégis egy állandó cselekmény folyik. Valami körforgás ez, amelybe el is lehet szédülni.” Szociográfia helyett panoptikum, vagy ha úgy tetszik, a pesti kispolgári élet „kuke de luke”-ja. Adatok helyett eleven élet. Arcok, képek, hol drámai, hol groteszk jelenetek. Adatok tudományos rendje, okfejtése helyett az elbeszélőnek a biztos, könnyű és megvesztegetően vonzó, szinte kamaszos őszintesége, szabadszájúsága, ami az örök epika tiszta szabadságának azokra a nagy mestereire emlékeztet, akiktől tanulni s akikhez simulni mai elbeszélőnek is erényt jelent. Az epikumnak erre a tiszta szabadságára különösen ott volt szüksége, ahol az élet rendjéből kihullott emberek fájdalmát sokszor fantasztikumba hajló, mélységes realizmussal, szinte a maga emberi bánatát síró sorsközösséggel, maradéktalanul fejezi ki. Mint Csehov, akinek szürke hősein ha nevetünk is, mindig valami szomorú érzés marad szívünkben. Török Sándor szürke hősei csupa csehovi karakteralakok, akik valósággal premier plánban mutatják magukat. Rögeszméikben az író sohasem kívülről néző vagy leleplezni akaró kegyetlenségét mutatja, hanem a velük érző embernek az őszinteséget, aki a saját életével is tartozéka volt annak a társadalmi rétegnek, amelytől ha el is kanyarodott, elszakadni már nem tud. Ebben az önként vállalt sorsközösségben novellasorozatát bensőséges lírától remegő, költői képpel zárja le, amint főbérlői lakása ajtaján egy koldus kopog, „csak egy koldus, aki kopog, és kéri, hogy szeressék”.

A „Valaki kopog” az eredeti és jelentős, új magyar elbeszélőirodalmunk kiforrottságának bizonyítéka, fejlődési vonalának érdekes kísérlete. Egyre izmosodó új magyar regényirodalmunk mai nagy termésében is méltó hely illeti meg. Írója eddigi emberséges, szép regényei után újabb meglepetés, ami jele annak, hogy Török Sándor még nem mondta ki az utolsó szót.