Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

(Tanulmányok, Franklin Társulat, Budapest)

Mit tagadjam? Bizony, idestova huszonöt éve, hogy a budapesti New York kávéház erkélye irodalmi körasztalától a déli temperamentumú, sötétbarna arcú, mosolygós Reményi József búcsút vett. Elment Amerikába. Előbb konzulátusi titkárnak, majd nyomdásznak, újságírónak, gyakorlati szociológusnak. Végül egyetemi tanár lett Clevelandben. Valósággal karriert csinált. Amikor évek múlva szülővárosába, Pozsonyba hazalátogatott, a széles Duna partján sétálva, órákig beszélt amerikai életéről. Éppen bontakozóban volt nagy regénytrilógiája: „Jó hinni” a háború előtti, vidéki magyar városnak vívódó problémáitól, az európai életet már rázó vihar előszelétől az amerikai magyarok sorsregényéül s az itthon maradt, menthetetlenül szomorú magyarok tragikomikus portrésorozatául írta. Ennek a hatalmas valóságregénynek kötetei majdnem kétezer oldalt tesznek ki. Hősének, Barth Jancsi fiatalságának rajzában önmagának és a mai nemzedékünknek állít meghatóan impozáns emléket. Korképét adja annak a vajúdó, zavaros kornak, amely századunk első két évtizede reményei, letörései, sivárságai után újabb problémákkal és új társadalmi szemléletekkel vértezett fel bennünket, hogy az egyetemes emberi lélek elhivatottságában találjuk magyarságunk rendeltetésére.

Idegen földön, idegen világrészben íródott Reményi Józsefnek magyar sorsproblémákkal telített regényciklusa. Ez a mélységében és tisztaságában teljes irodalmi munka érdekes, színes lektürstílusával, az amerikai magyarok egyletesdijének tarka és fantasztikus alakjaival a regény és az önéletrajz korlátjain túllendül. A magasabbrendű feladatokra felkészült szociológusnak, a mindennek mélyére néző riporternek kompetenciájában valóságos kollektív regénnyé szélesült, s végeredményben nem az egy kivándorló, Barth Jancsi a hőse, hanem minden amerikás magyar.

Huszonöt év Amerika… és a gépek, a trösztök zúgó világa mint[179]ha mégis messze elkerülte volna írónkat. Regénye elemeibe, alakjaiba az amerikai életnek csak külsőségei ivódtak. Mindig valami nyugalmas fölényben maradt az üzletek képzettársításával megfertőzött amerikai légkörrel szemben. Valamennyi nagyobb tanulmánya, lejegyzései szokatlanul gazdag folyóirat-munkásságának eredményei. Alig van az egyetemes magyar szellemiségnek olyan revüje, amelybe ne írna.

Amit Amerikáról és az amerikai élet minden megnyilvánulásáról ad, az az otthoni szellemiségen át nemesedik, és az amerikai korláttalan szabadságból ívelődik valóságos, európai szemlélődésű írássá. Szempontjaiban, megállapításaiban sohasem igazodik azokhoz az amerikai sablonokhoz, amelyek a cselekvő amerikai élet szellemének termékei, s amelyek a szellem ottani munkásaira is nyomasztólag hatnak. Amerikai irodalmi tanulmányai tömegéből egy kötetre valót most „Amerikai írók” cím alatt adott ki. A könyv a legszerencsésebb időben jelenik meg. Már-már hiányát is éreztük az ily komoly összefoglalásnak. Egyre nagyobb arányokban kibontakozó gazdagságával a magyar tanulmányirodalom szüntelenül a francia és az angol irodalom fejlődését és kiteljesedését vizsgálja. Egyre izgatottabb kíváncsisággal mélyed Proustig, Gide-ig és Huxleyig, de közönyösen halad el Amerika mellett. Mintha még mindig Anglia könyvgyarmatának tartaná. A Nobel-díjak – Sinclair Lewis és Eugene O'Neill – ugyan népszerűsítették, nagykorúsították, de az európai átlagolvasó az amerikai irodalmat még mindig Hollywood moziipara elsekélyesedett szellemén át látja. Zane Grey alacsonyrendű regényeit jobban ismerik, mint Thornton Wilder „Szent Lajos király hídjá”-t, amit Reményi József is annak a világirodalmi alkotásnak tart, amiről már tíz év óta – ha amerikai irodalomról beszélhetek – sohasem tudok meghatódottság nélkül áradozni. Ezzel a jóleső megállapítással tulajdonképpen majdnem mindazt meg is mondottam, amit az író új könyvével és első tanulmánykötetével kapcsolatban hangsúlyozni kell. Mert hogy egy ízig-vérig író, aki az irodalmat a hátgerince minden porcikájáig, érzékeny keze minden ujja idegéig érzi, és a huszonöt év amerikai kultúrával való közösségben Coopertől, a heroikus indiántörténetek regényes mesélőjétől a marxi ideálokkal telített, szatirikus színpadi munkákban tomboló – igaz, nagyon tehetségesen csinálja – Elmer Rice-ig ér, az csak természetes. De hogy valaki, aki az amerikai irodalmat végigkísérve, száz év fejlődését – fiam mondja, hogy az „Utolsó mohikán” első kiadása körülbelül száz évvel ezelőtt jelent meg – az európai irodalom, társadalom és szellem szemléletén át determinálja, és az amerikanizmus legjellemzőbb vonása, az egyéniség hiánya ellenére is megmutassa, hogy a fiatal amerikai irodalomnak van például Zolája (Dreiser), s van a világirodalom minden izmusát bekalandozó intellektuális írója (Sinclair Lewis), sőt új klasszikusa is (Thornton Wilder), ahhoz valóban olyan világirodalmi ismerettel kell rendelkezni, ami az újabb magyar esszéírókat, köztük Reményi Józsefet is képessé teszik arra, hogy a világirodalom útjairól új, egyéni és sza[180]bad megállapításokat hozzanak haza. Ami ezekben a tanulmányokban itt-ott mégis zavar és meggondolkodtat, az inkább stílusa. Bőségesen ömölve sokszor pongyolaságba fullad. Hasonlatait olyan fogalmakba, képzetekbe oltja, amely az emelkedett európai esztétikai irodalom hangjának tökéletességére beállítottságunkat meghökkenti. De – ha túl is lépem vele a magánlevelezés kötelező diszkrécióját – nem hallgathatom el, hogy Reményi József nemcsak világirodalmi tanszékén, de az amerikai nagyvárosok irodalmi ismereteket habzsolni akaró nagyközönségének állandó, sorozatos irodalmi előadásokat tart. A szabad előadások gáttalanságában, az irodalmi szépségekre és kincsekre rámutató közvetlenségében az előadó a pillanat szeszélyében olyan közérthető kifejezéseket, megjegyzéseket kénytelen hömpölygetni, amelyek közönsége lehatárolt fogalomköréhez és ízléséhez igazodnak. A két évtized óta előadó ezeket a kifejezéseket tanulmányaiból nem gyomlálta ki. Ezeket a szellemesnek vélt, és jól hangszerelt formulázásokat mi téves észrevételnek, az intuíció erőszakos rálelésének érezzük. Ez azonban az amerikanizmus hatása, amelynek írónk szellemvilágával kevés közössége van. Úgy, mint mikor az alkonyi táj szépségébe merülőt szúnyogcsípés figyelmezteti a valóságra.