Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

(Zmaj költésztéről és fordításairól)

Közel kétszázötven éve, hogy a törökök elől menekülő és az osztrák hadakat segítő dél-szerbiai, montenegrói szerb lakosság egy töredéke, élén III. Arsenijével, a nagynevű peći pátriárkával, az akkori Magyarország lakatlan, mocsaras vidékére, a Duna–Tisza mentére telepedett. Az ugaron hagyott, fekete termőföldeket csakhamar felszántották, a szétszórtan lakó magyar és német lakosság mezőgazdasági kultúráját átvették, hogy a Habsburg-ház védelme alatt, amelyhez a Rákóczi-felkelés idején is hűek maradtak, virágzó falvakat, gazdag városokat alapítsanak. A török hódoltság korából megerősített Petrovaradin évszázados várerődítményeivel szemben idővel a Duna másik partjára is nagyszámú szerb lakosság költözött, a szegedi pravoszláv püspök is odatelepedett, és a német telepesekkel, magyar értelmiséggel, iparossággal karöltve fejlesztették várossá Újvidéket, Neusatzot, a mai Novi Sadot, a szerb kultúra történetében oly nagy jelentőségű szellemi központot. Míg a magyaroknak Novi Sad a Délvidék és a Balkán felé tartó gazdasági fejlődés virágzó városát jelentette, a németeknek pedig a környék sváb telepesei élénk vásárhelyét, addig a balkáni-bizánci kultúrövből felszabaduló szerb népi fejlődés nyugat-európai törekvéseinek első, kezdő nyomai a büszkén szerb Athénnek nevezett Novi Sadhoz fűződnek. Ebben az európai szellemvilágban is döntő jelentőségű, átmeneti korban, amely Napóleon világot hódító hadjáratait, I. Ferenc osztrák császár abszolutizmusát fogta át, a szerb felvilágosodás irodalmának nagy úttörője: Dositej Obradović már halott volt, de a szerb romanticizmus megalapítója. Vuk Karadžić, a teremtő autodidakta már hozzáfogott élete nagy munkájához a szerb nyelv tisztaságáért és a különböző dialektusoknak a tiszta népi nyelvhez való visszatéréséért. Az osztatlan szerb nép kultúrájának, irodalmának fejlődésére döntő befolyást gyakorló munkában Novi Sadnak is jelentős szerep jutott. 1819 októberében lett a szlovák Šafarik a szerb gimnázium igazgatója, és ezzel Komensky népnevelő szellemét ültette át a Délvidékre, amelynek nyomán irodalmi folyóiratok, így a Georgije Magarašević alapította nagy múltú „Letopis”, szerb könyvnyomda, könyvtár és a „Matica Srpska” is keletkeztek. Az erős szellemi élettel párhuzamosan haladó [171] gazdasági fellendülés a szerb telepeseket, földművelő gazdákat városi polgárokká fejlesztette, és a városisodó „szerb Athén” derék, gazdag polgárai minden kulturális és népnevelő munkából kiveszik részüket. Szellemi közélet bontakozik ki, a „Matica Srpska” ülései többet jelentenek, mint a Duna-menti politikai korcsmák üres vitái. A szőlőhegyek présházaiban iddogáló polgárok összejövetelein is egyre nagyobb tért hódít az a szerb irodalom, amelynek útja, fejlődése Nyugat felé tart, arra, ahol Goethe a Vuk Karadžić fordította szerb népi legendák, eposzok kristálytiszta üdeségétől meghatva, a szerb népi költészetet az európai irodalom közkincsének tartja.

Ez a kifejlett Novi Sad-i szerb kultúrélet adta a szerb irodalomnak Jovan Jovanovićot, aki Novi Sad nélkül aligha lett volna sokoldalú, csapongó, közéletet és irodalmat egyformán bevilágító szellem. A szerb-horvát irodalomban, a fejlett városok szellemi környezetének, légkörének különben is feltűnő nagy hatása van az írókra. Zagreb régi történeti emlékei, a Felsőváros ódon utcáinak kövei adtak inspirációt Šenoának, a „horvát Jókainak”, és Ivo Vojnović tüzesen izzó lírája, drámái Dubrovnik napsütését, kék egét, a Stradun régi házsorainak pompás archaizmusát lehelik. Jovan Jovanović, aki 1833-ban született Novi Sadon és a Duna-menti síkságból kiemelkedő, lankás szőlőkertek között, a várossal szemben fekvő vincellérfalucskában, Kamenicán 1904-ben mint a szerb irodalom harcos sárkánya, a „Zmaj” hunyja le szemét, Novi Sad költője, a Duna-menti népek kultúrája kölcsönhatásának legtipikusabb szellempéldánya, akinek lelki és szellemi alkatában a szerb patríciusi környezet gyermeki emlékein át a magyarság dacos, büszke virtussága és a derék, sváb földművesek józansága, szorgalma forr össze, hogy Bácska dús televényéből olyan szerb költő formálódjék, aki a maga külön hangjával, különálló egyéniségével is a szerb irodalom nagy családfája felé tör utat. Ez az út és ez a fejlődés annál is érdekesebb, mert a költő ősei nem a III. Arsenije pátriárka alatt bevándorolt szerbek közül valók. A család macedóniai eredetű, Közép Európa élénkebb gazdasági piaca felé tartó szívós, gazdagodni akaró cincárok – a Balkán legkitűnőbb kereskedői –, akik görögül írnak és olvasnak. A költő nagyapja, Jovan – akit mindenki kis Jánosnak nevezett – még olvas görögül, de már szerb könyveket vásárol, s ha meg is szerzi a magyar nemességet, kora kezdődő szerb kultúráját kíséri figyelemmel. Az apa, Jovanović Pál a közben szabad királyi várossá emelt Novi Sad szenátora, közismert és tisztelt személyiség, már száz százalékos szerb, aki vagyona alapjait egy gazdag szenttamási (ma Srbobran) nagybirtokos szerb családba nősülésével szerzi meg. A cincár-görög vérségbe oltott friss szerb keveredés és a városi polgári életmódhoz simuló, zsíros föld termőerejének hatásából lett költő Jovan Jovanović, aki polgári szellemének, erős kulturális életre törekvő hajlamának legfőbb kitevőjéül mindig a nép üde kedélyét tartotta. Középiskolai tanulmányait Kiskunhalason, a két [172] legfelsőbb osztályt, az úgynevezett filozófiai éveket Pozsonyban, az evangélikus líceumban végezte, ahol a szlovák szellemi élet átalakulására s újjászületésére oly döntő befolyást jelentő híres líceum és nagynevű növendékeinek, Kollárnak, Šafariknak és Palackynak szelleme, a szlovák ifjak köre az ifjú szerb diákra felejthetetlen hatást gyakoroltak. Majd jogot tanul Pesten, Prágában, Bécsben, s amikor 1861-ben hazatér, szülővárosa aljegyzője lesz, a nyugtalanság láza fogja el. Nem tud a kisváros szűk szellemvilágához hozzászokni. Újra Pest, ahol a már ismert szerb költő orvostanhallgató lesz, aki mikor hazatér, és már gyakorló orvos, szegények orvosa, istápolója – tiszteletdíjat soha nem fogadott el –, tulajdonképpen csak az irodalomnak él. Nyugtalansága tovább űzi. Lakik, és orvosi gyakorlatot folytat Pancsevón, Karlovácon, Futokon, éveket tölt Bécs, Beograd, Zagrabban, a beogradi szerb Nemzeti Színház dramaturgja is lesz, közben a legszorgalmasabb író, irodalmi szatirikus és gyermeklapok mindig vállalkozó szellemű szerkesztő-kiadója. Húsz éven át szerkeszti a „Neven”-t, az ifjúság lapját, és majdnem negyedszázadon át a szerb közélet egyik szellemi tényezőjét, a „Zmaj” (Sárkány) című társadalmi, politikai vicclapot, melynek népszerűsége olyan volt, hogy a szerkesztőt csak „Zmaj”-nak emlegették. A szerb irodalom panteonjába is ezzel a névvel került be. Ötvenéves írói jubileumát 1889-ben Zagrebban ünnepelték, s az a délszláv kultúra jelentős manifesztációja volt. Ettől az időtől kezdve a szerb parlament évi díszadományban részesíti. Élete utolsó éveit kamenicai szőlőbirtokán tölti, utolsó kívánságához hűen ott is temetik el, azon a kis dombtetőn, ahonnan a jó szem a kanyargó Duna homályba vesző síkságán át kristálytiszta időben Šumadija hegyeiig és a Száva sárga vizű sodrásáig lát el.

Mint említettük, már középiskolás korában kezd írogatni, és kora romantikusságára jellemzően első zsengéit Osszián álnév alatt adja ki. Az angol Macpherson állítólagos ó-gall dalai, amelyeket Osszián, a híres bárd neve alatt tett közzé, az ötvenes években divatos olvasmány volt, és nálunk Kazinczy Ferenc magyar fordításában láttak napvilágot. A fiatal szerb diák, akire ezek a borongós népi álballadák igen erős irodalmi hatással voltak, ugyanakkor egy lázas, politikai és nemzeti befolyáson is keresztülmegy. A délvidéki szerbek nagy harcosa, a nála alig pár évvel idősebb Svetozar Miletić környezetébe kerül, és ez a modori, pozsonyi gimnáziumokban végzett szerb ügyvéd, aki a délvidéki szerbek nemzeti küzdelmét megszervezi, a budapesti parlament szerb frakcióját vezeti, és köztársasági szellemű, antiklerikális publicisztikai munkát végez; lapját, a „Zastavá”-t pedig minden szerb mozgalom szellemi központjává fejleszti, a költő lelkivilágára eltörölhetetlen hatással van. Költészetének nemzetnevelő politikai jellegzetességét Svetozar Miletićnek, a délvidéki szerbek atyjának szenvedélyes tüze hevíti. Az ossziáni dalok után Bodenstedt álkeletiességének lesz áldozata, és az ifjú tikkadt szomjú[173]sággal szürcsöli Mirza Safi dalait, lírai elmélkedéseit borról, szerelemről. Istenről, politikáról és ugyancsak Bodenstedten át ismeri meg Omár Kájján csapongó dalait, négysoros epigrammáit, amelyek későbbi politikai szatirikus költészetének lesznek útmutatói. A perzsa dalok a romantikus költőből korai pesszimistát, majd epikureust nevelnek. Ekkor írja anakreóni dalait, a bor és a szerelem örömeit, hozsannázó líráját, amelyektől később a népi dalok átköltése felé fordul, személyes lírai élményeinek menyasszonyához, majd későbbi feleségéhez fűződő, mély szerelme tiszta kisugárzásához. Több dalából népdal lett, és a Duna mentén alkonyatkor lefelé sikló hajókról, uszályokról ma is érzelmes melódiában tör fel a „Tihe noći” (Csendes éj) vagy a „Ha eszembe jut” dallama.

Szerelmi lírája a humanista, latin líra érzelmessége. Egy őszinte lélek etikus, ideális szerelmét énekli, és aki olvassa, annak legelső benyomása, hogy költője tiszta ember. Etikai egyensúlyából sohasem veszít, s amikor gyermekei s felesége elhalnak, mintha még nagyobb vágyódással, lendülettel fordulna a lélek tisztasága felé. Halottait sirató versei elégikus hangjában kora kritikusai, Sully Proudhomme-nak formát tisztelő, belső lelki életének minden apróságára felrezzenő parnasszienségét vélték látni, holott költőnk érzékenysége tisztább, közvetlenebb. Elégikus versei közül messze kimagaslik kísértetiesen fájdalmas víziója halottaival, amint elmosódó sziluettekként vonulnak el előtte, és nem látja, melyik anyja, nővére, felesége, gyermekei. Lírájának ezek az elégikus versek legmaradandóbb értékei. Mint teljes lírai termésében, ezekben a versekben is az erőszakos szintakszis nyomai, nyelvtani modorosságai, erőltetett rímei, nehézkes formája sokszor feltűnnek, s aki magasabb esztétikai követelményekkel fordul Zmaj egyes versei felé, azt itt-ott csalódás is éri. Kora másik nagy lírikusa, Laza Kostić mondta róla, hogy a csalogányt elnyelte a sárkány (Zmaj), vagyis a lírikust szatirikus, epigrammatikus költészete, amelyről még beszélünk. Költészetét – úgy véljük – csak teljes oeuvrején, tizenhat vaskos kötetet kitevő, teljes termésén át lehet felmérni, tehát líráján, népi dalain, epikus és szatirikus költeményein, novelláin, egy színművén és a szerb irodalom fejlődésére örök hatást gyakorló monumentális fordítóművészetén. Népdalai, a „Snohvatice” (Ha az álom eljő) formailag tökéletesek. A népi lélek retortáján átszűrt egyszerű formát nemesebb köntösbe öltöztette.

Zmaj ekavciban, vagyis szerb dialektusban írt, ezeket a népdalokat azonban horvát ijekavciba tette át. Nyelvtani erőszakosságaitól itt sem mentes, és gondolati logikájára is lehetne panaszkodni. De mert itt valóban az érzés a fontosabb, a szív verése, és nem az értelem parancsa, a „Snohvatice” hatása ma is töretlen.

Epikus költészete harcos karaktere, túlfűtött nemzeti érzése ellenére is aránylag jelentéktelen, és az 1848/49-i eseményeket [174] adó „Szenttamás” egyetlen nagyobb hősi eposza töredékül maradt. Polgári lelkivilága, romantikája nem tudott a hősi korhoz visszatérni, és a várak, a rablók, a felkelők világa elmerülten inkább a történelem dicső emlékeit idézi. Ilyen szép verse a „Nagyapó és az unoka”. Mint már említettük, Zmaj költészetének kora szerb társadalmára gyakorolt nagy hatását szatirikus verseiben kell keresnünk. Zmaj a délszlávok egyesülésének harcosa, a szerbek és horvátok egy államba olvadásának nagy híve – sokat élt Zagrebban –, és a két testvérnép között felmerült ellentéteknek állandó ostorozója volt. Élete eszményképéül Gaj illírizmusa megvalósítását, a Bulgáriát is Délszlávországhoz kapcsoló nagy Jugoszláviát tartotta.

Zmaj mindig vidám, tréfás kedély volt, és szenvedések és gondok, amelyek derűs kedvét fájdalommá fagyasztották, szatíráját komolyabbá, céltudatosabbá és a tréfa helyébe nevelő, ostorozó jellegűvé formálták. A haladás törhetetlen híve, és ennek a haladásnak érdekében ostorozza kora társadalmát, közéleti nagyságait. Őszinte érzésből fakadó szatirikus versei, kíméletlen, de sohasem sértő epigrammái humoros-szatirikus lapjaiban jelentek meg, s bizonyos, hogy Heine, Petőfi, Victor Hugo korukat pellengérre állító versei és az akkor népszerű „Fliegende Blätter” száraz kispolgári humora voltak szociális, nemzeti érzésektől fűtött, tréfás kedélyének forrásai. Republikánus volt, ódát írt Garibaldihoz, Mazzinihez, és megvetette Napóleont, mert imperializmusa diadaláért népeket igázott le. Ugyanakkor II. Sándor cárt dicsőítette, mert felszabadította a jobbágyokat, és segítette a balkáni szlávokat. Az Osztrák–Magyar Monarchia helyzetének kinövéseit állandóan nyesegette, és ha Pest utcáit is rója, Gül Baba sírjának rózsáiban gyönyörködik, s ott is csak a szerbekre gondol:

„Imao sam da s' poklonim
Azret grobu Gül-Babinu
Ali i tu mislio sam
Samo, samo o Srbinu”.

„Nad Tatranskim bregovima” című versében a tátrai ormok fenséges látványában így ír: „Akit megfognak, azt Aradra viszik, s így lesznek a szlovákokból magyarok.” A szerbiai állapotokat is szatirikusan figyelte, Knez Mihajlo rendőrségét állandóan karikírozza.

A Jakšić fivérek és Laza Kostić gondolati, filozófiai lírájuk hevületével, kései romanticizmusuk minden pompájával Zmaj költészetének érzelmi lehatároltságán messze túlmentek, de a kor költője, a szerb társadalmi életet kisugárzó szellemi fáklyája mégis ő maradt. Napról napra frissebben patakzó, újabb meg újabb szatírái valóságos társadalmi események, és a lírai zsurnalizmus pongyolaságával odavetett rímes sorok az akkori idők polgári életét fűtő eszmék visszatükrözői. Jelentős propagandaerejük volt [175] ezeknek a verseknek, valóságos vidám alkalmi plakátok, egy érdekes kor színes dokumentumai, Svetozar Miletić politikai eszméinek dalban népszerűsítői, amivel a konzervatív, városi kispolgárt a tespedésből, a csak meggazdagodni akarásból rázta fel. A verset népszerűsítette, kormányok, pártok, közéleti nagyságok, papok, polgárok eszméit, cselekedeteit kritizálta. Küzdött a pravoszláv egyház autonómiájáért, a halálbüntetést állandóan ostorozta, mondván:

„a haladó szellemért szégyenkezem,
új koromért szégyenkezem,
és szégyenlem a fejlődést,
és szégyenlem a gyarló embereket.”

Kritikájában odáig ment, hogy a cincárokat, a csak pénzgyűjtő, mohó nagykereskedőket – maga is cincár eredetű volt – a legkíméletlenebbül kipellengérezte hasonlóan azokhoz a vicclapokhoz, amelyek a háború alatti hadigazdagok parvenü modorát vették célba. Ír a cincárról, aki nem tud addig meghalni, amíg nem vigasztalják, hogy:

„sok ezüst, arany
van a föld alatt”.

A cincárok gyermekei becéző neveit tréfás csokorba fogja:

„Kato – zlato (arany),
moj Zafiru – moj taliru (az én tallérom),
Berko – Biserko (Gyöngy),
Vasice – Kasice (kassza),
Janko – Banko.”

A hatvanas években kibontakozó költő, aki politikai és szatirikus költészetével valóságos útmutató, társadalmat, eszméket irányító vezéregyéniség volt, fordítói művészetével a szerb irodalomnak és a szerb művelődésnek is vezetője lett, irányítója a nyugat-európai szabadságeszmék és művelődés felé, amely Zmajnak kora ifjúságától késő öregségéig mindig éltető eleméül maradt. Kora világköltészetének figyelemmel kísérése Zmaj lírájában olyan jelentőséget kapott, mintha a maga líráját írta volna, azt, amit szeretett volna, de soha meg nem írt. A meleg családi otthon és a családi boldogság utáni vágyakozás, a gyermekek derűs kacaját sírva kísérő költő, akinek lírája túl a romantikán a derék, városi, korrekt polgár egyhúrú lírája, hisz pl. szerelmi lírájában sohasem ír le szerelmi enyelgést, szerelmeskedést – fordításaiban a harcos Körnert, Freiligrathot, Herwegh-et, Heinét és Beranger-t fordítja, tehát elsősorban azokat, akiknek lírájában valóságos programzene a politika, a reakció, a zsarnokok elleni küzdelem és a két [176] forradalom lázában vergődő, új Európa káosza. De fordította Goethét, az „Iphigenia Taurisban”-t is, Lenaut és Anastasius Grünt és igen sokat a szláv költőkből is, így Puskin legszebb epikus költeményét, a „Poltavá”-t, Lermontov leghíresebb művét, a „Démon”-t és a cseh Jan Neruda kozmikus dalainak nagy részét. Jan Neruda, aki pontosan egyidős volt vele, különben is legkedvesebb költői közé tartozott, és eszmevilága sok rokon vonást mutat fel Neruda lelki, szellemi átalakulásával. Mindketten szocialisták voltak, de egyre jobban közeledtek szláv nemzeteik új, feltörő nacionalizmusához. Mindketten szívvel-lélekkel fordulnak a népi lélek formálta dalok felé, a népi nyelvet egyforma tökéletességgel ültetik lírájukba, és egyben mindketten legnagyobb és legszabadabb humoristái is népeiknek. Epigrammák mesterei, paródiák merész formálói, akik anyagi kérdéseken, társadalmi előítéleteken átgázolva harcolnak az etikus emberért, hogy életük végének magányos csendjében, már a tiszta, elvont líra ösztönében a lélek rejtett ismeretlenjeit keressék.

Fordítóművészetének és fordító irodalmának hatalmas anyagát azonban a magyar líra és a magyar irodalom remekeinek átültetése teszi ki. Lefordította Petőfi János vitézét, Arany János Toldi-trilógiáját és a Murány vár ostoromá-t, az Árva gólyát, a walesi bárdot, Petőfi legjelentősebb lírai költeményeit: Homér és Ossziánt, a Csárda romjait stb., ditirambusát, „Az őrült”-et, és fordított többek közt Garay Jánostól (Kont), Gyulai Páltól (Éjféli látogatás). Lefordította Madách „Ember tragédiájá”-t is, és a költő, akinek politikai attitűdje a dél-magyarországi szerbeknek Délszlávia szláv népeivel való egyesülése volt éltető eleme, tépett, megpróbáltatásos élete kemény éveit a magyar irodalom és a magyar szellem csodálatában töltötte el. Zmaj magyar fordításai mélységesen szép vallomások az egymás mellett élő népek szelleme, kultúrája, közössége mellett. A csüggedt költő – lemondván a maga lírájáról – hittel, akaraterővel lett fordító, idegen irodalmak remekeinek tolmácsolója, idegen nyelvek költői szépségének ihletett búvára.

Fordításaival nemzedékeket nevelt művészekké, és a szerb nyelv tömörségével, változatosságával a nyelv új lehetőségeire mutatott. Ahogy a maga egyéni líráját is erőszakosan, szabadon, sokszor pongyolán töri versbe, úgy fordításaiban is sok szabadságot, merész rímelést, az eredetiek architektúráját megbontó önkényességet enged meg. Ez az önkényesség azonban mindig az eredeti gondolatának tökéletesen visszaadása és az érzékeny fülével kihallgatott lírai szívhang muzsikája miatt történik. Legtökéletesebb fordítása a „Toldi”. Arany népies, régi szavainak zamatját nemes szerb stílusba teszi át, amelyek a mondán alapuló hősi trilógia minden parány részét hatásosan színezik. Petőfi János vitézében főleg a leíró részek, színes képek üdeségét, népdalszerű közvetlenségét úgy meg tudta őrizni, hogy a Zmaj fordította János vitéz több különkiadásban már évtizedek óta visszatérő, kedvelt [177] népi olvasmány. Zmaj a fordító világirodalmi érdeklődését tekintve sokban rokona Hviezdoslávnak, a nagy szlovák költőnek, aki az oroszok mellett ugyancsak a magyar költők felé fordult a legszívesebben. Hviezdoslav Madách-fordítása azonban teljesen kongeniális fordítás, lírizmusában, a külső forma virtuóz hangszerelésében tökéletesebb az eredetinél, míg a Zmaj fordította Tragédiát Zmaj érzései és gondolatai tépelődő kifejezésének darabossága kíséri.

Zmaj teljes lírai munkáját a „Vevania” vaskos kötetei adják, de ma ez a líra csak gondosan válogatott antológiában hathat. Teljes munkájának kordokumentum jellege azonban egyre jelentősebben domborodik ki, és a tizenkilencedik század második felében polgáriasodásnak induló szerbek, főleg a Vajdaságban élők szellemi, politikai és társadalmi életének mindig maradandó értékű forrásmunkáivá konzerválódnak.

A világirodalom, elsősorban a magyar irodalom mindig jóleső érzéssel, kegyelettel fog gondolni Zmajra, Nyugat és Délkelet irodalmának lelkes hídverőjére.