Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

Fiatal volt még a föld, midőn az első emberek mutatkoztak rajta. Sűrűbb volt a levegője, rombolóbbak a viharai, lazább a talaja, tüzesebb a napja, s fényesebbek a csillagai. Az ember szeme láttára szélesült a tenger, és alakultak új szárazföldek. Minden nép emlékeiben ott remeg az özönvizek borzalma. Az ősember mindent változónak, mindent átalakulónak látott. Sziklák helyén másnap tó terült el, fák helyére kopár szikla lépett, a sima talajt szakadékok hasogatták meg, az üldözött ellenség hirtelen eltűnt, és szörnyű állat toppant az üldöző elé, előbb nem látott hegység zárta el útját, és új állatok és növények mutatkoztak a régiek helyén.

Az ősember minden tapasztalat híján, megértés nélkül állott a jelenségekkel szemben. Nem ismerte a tárgyak tulajdonságait, nem tudott semmit a testek összetételéről, részeinek jelentőségéről, és csak tevékenységükben, egészükben észlelte azokat. Még félig állati agyában a régmúltból homályos, összefüggéstelen emlékek maradtak meg: nélkülözésekről, fáradalmakról, harcokról, veszedelmekről, melyekbe a külvilág érzéketlensége és ellenséges magatartása [160] sodorta. Maga után ítélte meg a természetet, mert csak magáról tudott biztosat, és azért minden tárgyban félelmet és gyűlöletet föltételezett más tárgy iránt, abban a meggyőződésben lévén, hogy minden tárgy él, és minden tárgy akar. Ebből a szempontból nem látott különbséget élő és élettelen között, és csak egy okságot ismert, az akaratét. Vischer, a nagy német esztétikus híres regényének, az „Auch Einer”-nek hősében ilyen régmúlt idők hazajáró lelke él; ő is az elguruló inggombban, a megpattanó lámpaüvegben, az elgörbült villában és az engedetlen nyakkendőben, mely sohasem marad meg a kívánt formában, rosszakarattól eltelt ellenséget lát. Az ősember szemében minden élt; élt a fa, és mindennapi dolog volt, hogy az erdőben férjét kereső nő elé egy fa lépett, és elfeledtette vele a férjét; élt a szikla, melynek emberi vágyai és érzelmei voltak, hiszen még Zeusznak is egy szikla szült gyermeket; élt a szó, amit az ember kiejtett, élt a ruha, amit viselt, hiszen még a XVII. században is Borisz Godunov, a kalandor cár megeskettette híveit, hogy lába nyomát nem fogják megrontására felhasználni. Az átok materiális volt, mely kísérte azt, akinek szólt, és élt az áldás, mely leszerelte az ellenséget, és harc esetén ott harcolt a megáldott mellett.

Élt a kavics, és élt a víz, amelyből folyton újabb és újabb állatok léptek elő. A nap, a hold és a csillagok ember módjára élőlényeknek számítottak, a nap azért sötétedett el, mert elfogyott a tűzifája, s mert éjjel egészítette ki a nappalra szükséges készletet. Az eszkimó a hold foltjait a hold szerelmi ajánlataival és a nap erényességével magyarázza. A tolakodó hold arcát az erényes nap hamuval szórta tele, innen a holdfoltok. A nap a csillagok atyja, aki fel akarja falni gyermekeit, ezért menekülnek a csillagok a felkelő nap elől, s ezért nem láthatók nappal, hanem csak éjjel, midőn a nap alszik.

Hitt abban, hogy minden mindenné változhatik. Amint eltűnik a víz, s jég lesz belőle, a hóból pedig víz, éppúgy változhatik az ember állattá, sziklává és ezek viszont emberré. Homérosz Odüsszeájából tudjuk, hogy a kígyó, mely a veréb fiókáira tör, egyszerre sziklává változik. Az asanti nép borzalommal látja, hogy változik át a főnök, akinek oroszlán a mellékneve, valóságos oroszlánná. Mindez az ősember szemében mindennek egyformaságát és mindenné való átalakulási képességét bizonyítja. Mindennapi dolog, hogy a szarvas megszólítja a vadászt. Shakespeare egyik legbájosabb nőalakja, Ophelia, tébolyában népies hiedelmekkel magyarázza balvégzetét, és elmondja, hogy a bagoly a pék leánya, és csak azt tudjuk, hogy mik vagyunk, de nem tudjuk, mivé lehetünk. A dán őshit szerint egy péknek züllött leánya éjjeli madárrá, bagollyá változott át. Ennek az ősi hitnek a metafizikája a lélekvándorlás tana. A farkasember, az elátkozott királyfi, a Csipkerózsika: mind ennek a hitnek még ma is élő, kései csökevényei. Az a hittérítő, aki az egyetlenegy és mindenható Isten nagyságát magyarázta a [161] szegény vadembernek, csodálkozással hallotta annak meglepő válaszát: hogy nem hihet ebben a vallásban, mert az olyan hatalmas lény, aminőről a hittérítő beszélt, az embert fölfalja. Nem természetellenes elmaradottság az ősembernek hite a mi szemünkben csodásban és hitetlensége a szerintünk természetesben. Mert a maga korlátolt mivoltán kívül semmi mást nem ismert, minden tapasztalat nélkül állott, s ezért szelleme hozzáférhetetlen volt az olyan okoskodásra, mely a tárgyak tulajdonságának ismeretét feltételezi és fogalmakra épít. Csak azt hitte, amit érzékelt, látott, hallott. És az nem szimbólum volt az ő szemében, hanem valóság. A fa – elképzelése szerint – nem a természet része, hanem teljesen önálló, mindentől független és a maga akaratából cselekvő lény, mely gyümölcsöt nem a természet törvényénél fogva hozott, hanem bizonyos lények iránt érzett szereteténél és saját akaratánál fogva. Itt találkozik az ősember gondolkodásmódja az állatéval, mely szintén mindent élő valóságnak érez. A széltől lobogtatott kendőben az állat ismeretlen hatalmat sejt csakúgy, mint az ősember a hajladozó lombokban, vagy a tigris az előtte ismeretlen egérben. Az ősember szelleméből teljesen hiányzik az elvontság, az érzéklésen felüli fogalom, az érzékelt dolgok összefüggésbe sorozása s tulajdonságaik meglátása. E kezdetleges szellemi alkatot mutatja az ősember nyelve is, amelyben minden jelenségnek külön neve van, de nincs szava az azonos tárgyak egybefoglalására. Az ősembernél minden akácfának megvan a saját neve csakúgy, mint minden embernek, és száz nevük van a medvéknek, de nincs kifejezés az akácfa és a medve fogalomra. Éppúgy nincs szava a százra vagy ezerre, de külön szava van a száz csónakra, a száz madárra vagy az ezer kókuszdióra. A számot csak tárgy formában tudja elképzelni, mint a színeket is.

Egy francia író az ily primitív ember értelmét a logika előtti értelemnek nevezte el, mintha ezek az emberek nem a logika törvényei szerint gondolkoznának, mert a logika, az okfejtés és a helyes következtetés tudománya a különbségek és ellentétek észleletén alapszik, holott a primitív ember minden tárgyban hasonlóságot és azonosságot lát. Mi a tárgyakat egymástól élesen elhatároltnak látjuk, míg a primitív ember titokzatos összefüggéseket lát köztük. A francia író beállítása téves, mert a gondolat tartalmát annak formáival cseréli el. Mást gondolunk, de azért ugyanúgy gondolkozunk, mint őseink. A primitív ember agyának összetétele és súlya csakolyan, mint Newtoné vagy Shakespeare-é, csakhogy mások a modern ember tapasztalatai és ismeretei, s természetesen mások a következtetései is. Ha őseink agya más formákban és nem ugyanazon törvények szerint következtetett volna, mint a miénk, nem lehettünk volna azokká, amik vagyunk, épp oly kevéssé, amily kevéssé tudnának Bolyai négydimenziós világhoz szokott emberei, a mi háromdimenziós világunkban mozogni.

A régi korok embere nem gondolhatott arra, hogy van valami [162] más is, mint amit minden nap érzékel, olyan, ami a fölött áll. Szemében minden tárgy külön keletkezik – véletlenül –, készítője az ember vagy más valaki, készül egy másik tárgyból vagy a földből, de semmi sem teremtődik. Azt mondhatnók, hogy az ősembernek annyi a teremtési mondája, ahány tárgy van. Minden egyformán közel áll az emberhez, de éppen ezért egyformán távol is. Minden rokon mindennel, de éppen ezért nélkülöz ez a rokonság minden jelentőséget. Az emberiség legősibb hagyományai közé azok tartoznak, melyek egyes tárgyak keletkezését, egyes eseményeket ilyen érzékelhetően magyaráznak. Így alakult át pl. Daphne-é babérfává. A vízözön pedig úgy keletkezett, hogy a teknősbéka egy harkály bosszantására a föld összes vizeit magába szívta, s midőn a harkály csőrével ráütött, ijedtségből egyszerre kibocsátotta. Az ősember nádasból lépett ki, s agyagból és vízből elkészítette a többi embereket. Más hagyományok szerint a nap sugarainak hatása alatt nőtt ki minden a földből, az ember is, az állat is. A peruiak szerint az emberek csinálták a napot és a csillagokat.

A világ ilyen kezdetleges fölfogása mellett az ősembernek tulajdonképpen nincs teremtési mondája. Igazi teremtési mondák alakulásához az emberi gondolkodás tartalmának kellett átalakulnia. Enyhülnie kellett az emberi szellem tárgyhoz tapadásának, képessé kellett válnia fogalmak alkotására. Az időmúlás ezt lehetővé tette, hozzászoktatta az embert a tárgyak megkülönböztetéséhez és az emberekkel való érintkezéshez. Ezzel tágult látóköre, emelkedett önbizalma, ismeretekre tett szert, erősebbnek kezdte magát érezni, a nagy mindenség ridegsége ellen támaszra talált a maga nemzetségének embereiben és a barátságos nemzetségekben. Enyhült kedélyének zordsága, s az ősi kor csupa ellenséghitének helyébe a barát- és ellenség-hit lépett. Biztosat még mindig csak magáról tudott, de minthogy már ő sem volt ellensége mindennek, megkülönböztetett ő is barátot és ellenséget. A búvóhelye közelében tartózkodó vagy kóborlásai közben sokszor látott állatot vagy növényt barátjának kezdte tekinteni, mely titokzatos védelemben részesítette, de amelyet neki is kötelessége volt védeni. Az úgynevezett totemrendszer kezdő kora ez, melyben a védőállatoknak bizonyos szerepe van a nemzetség és a természet teremtése körül. Még hasonlónak tartja az egész természetet, de már vannak fokozatok a hasonlatosságban, az egyformaságban; közelebbi és így igazi rokonság csak az ember és totemek közt van, a többi tárgy távolabb áll. Igaz, hogy ma ez, holnap meg más tárgy a totem.

Mindegyik törzsnek más és más a totemje, és ezért más és más a teremtési mondája. Az egyik nemzetség a sólymot, a másik a kengurut részesíti különös tiszteletben, titokzatos hagyományokat fűz hozzájuk, természetfölötti erőket tulajdonít nékik. Az ilyen tárgyakat tilos bántani, nem szabad pusztítani. Ez a kezdetleges és bizonytalan hit a tapasztalatok fölhalmozódása, a gondolkodásnak bonyolultabbá válása folytán átalakult, új formákat öltött. Az ember álmaiban megjelent az elhunyt családfő, az élő barát vagy el[163]lenség, az állat, melyet legyőzött, vagy amely elől megfutamodott. Önmagát látta messze tájakon, hosszú virrasztásaiban ismeretlen hangokat hallott, láthatatlan tárgyak gyors suhanásait érzékelte, meglátta minden tárgy mögött az attól különálló valamit, mely testetlen formában jelenik meg előtte. Kezdte megkülönbözetni a tárgyakat azok szellemétől, mely túléli őket, meglátni a tárgyak bizonyos összefüggését, kapcsolódását és elzárkózását a tárgyak másik rendjével szemben. Megállapította a különbséget élő és élettelen, hatalmas és gyönge között, s belátta, hogy az érzékelhetőn kívül létezik nem érzékelhető is. Ezzel a szellemek válnak a tárgyak lényegévé, a mindenség szellemekkel népesül be, a rózsa szelleme teremt minden rózsát, a vízé minden vizet, az emberé minden embert. Az ember már csak bizonyos tárgyak szellemével érzi magát rokonnak, azzal az állattal, amellyel legsűrűbben találkozik, s amelytől sikert remél.

Az ainó törzs pl. a medvét tartja ősének, s ha bármilyen okból kénytelen egy medvét megölni, szellemének megbékítése végett a nemzetség egyik családja köteles ünnepélyesen eltemettetni és megsiratni. A görögök és a rómaiak ősvilágának szent állata a farkas volt, Zeuszt és Dianát farkas módjára engesztelték, s kedvezésük elnyeréséért misztikus rituálékban emberi áldozatokat hoztak. Tompa bájos virágregéi és az ezeregyéj csodálatos történetei ezen korok embereinek lelkéből fakadtak. Az indiánusok medvéje, a tanácsokat osztogató táltos, a Hamupipőke galambjai e régi korok maradványai.

Ezen idők embere azonos fajú tárgyaknak tehát közös teremtőt tulajdonított, ami ugyan haladás a múlthoz képest, de még hosszú fejlődésre volt szükség, hogy a tárgyak felett álló, elvont hatalom váljék teremtővé, s hogy az ember a hatalmasabbakat képesnek higgye többfajta tárgyaknak teremtésére.

A hosszú történelmi időszakok új tapasztalatok egész sorát vésték az ember lelkébe. Ezer új fölfogást tanult megismerni, megszokta a tőle idegen emberekkel való érintkezést legtöbbször mint ellenség, sokszor mint barát, de az ilyen érintkezésnek a hatása alól ki nem vonhatta magát. Amit az őskor a maga eredendő ellenségeskedése mellett lehetetlennek tartott, lehetővé vált; egymástól eltérő nemzetségek egy hatalom alá kényszerültek, és állandó, szükségszerű érintkezésre. Már maga ez a kézzelfogható, érzékelhető tény is alkalmas volt a fajok szerinti teremtő erőkre vonatkozó hit átalakítására. Csökkent az egymással szemben álló nemzetségek száma, és csökkent a teremtő erőké. A különböző nemzetségek együttélése – akár szövetkezés, akár legyőzetés okozta azt – fölé- és alárendeltségbe kényszerítette az embereket, s egymás közt parancsok és kötelességek kezdetleges rendszerét honosította meg, ha nyers formában és rövid időre is, de mégis megismertetve velük olyan erőket, amelyeknek közvetlen érzékelhető tárgy nem felelt meg. Így hozzászokott az ember az elvontságokhoz, s a tárgyakra és világra vonatkozó fölfogása lassacskán hozzásimult a [164] szövevényesebb társadalmi rendhez, melynek teremtési mondái is megfelelően alakultak át. Hinni kezdett elvont, magasabb hatalmakban, azok magasabb tulajdonságaiban, és a teremtésnél az erősebb vagy számosabb állatnak vagy növénynek tulajdonított nagyobb befolyást. Az amerikai síkság indiánusa pl. az ott beláthatatlan mennyiségben élő pusztai farkastól származtatja az embert és az állatokat, az északibb törzsek a nagy nyúltól, a hottentotta a sáskától, a herreró néger az óriási fától, amelyből minden keletkezik, míg a perui a napot ismeri el teremtőnek. A görög Urainosz és Gaa, az újzélandi Rangi és Papa, az ég és föld örök egymásra borulásából keletkeznek a csillagok, a hegyek; Kronosz és Rheia viszonyából a víz, a pokol és az égnek minden jelensége, míg Uranosz vérehullásából emelkedik ki a tengerből a szépséges Aphfrodité, s Perusa szerelmeskedéseiből származik India csodás természetvilága. Groteszk, félelmes és naivul szép mondák világítják meg ezt a kort. A szépség és gyöngédség iránti örök érzék nyilvánul meg az ausztráliai maorik mondájában, mely szerint a nő visszhangból és napfényből teremtődött. Egy másik monda a nő előbbrevalóságának hódol, midőn azt tartja, hogy a nő oldalbordájából lett a férfi.

Az ember már nem lehet rokon a természet minden tárgyával, hanem csak azzal, melyre legnagyobb szüksége van, vagy amelytől leginkább fél. E tárgy és az ember között állandó szövetkezés áll be. Ez a totemrendszer legmagasabb fejlettségének kora. Feltűnő formájú vagy nagyságú tárgyak különös hatalmat jelentenek, a víz szellemei a felhőkben, a levegőé a viharban mutatja meg erejét. A görögöknél a Héraklész- és Prométheusz-mondák származhatnak e kor embereitől. A Homérosz előtti istenek kora ez, és Pán, a mindenütt jelenlévő félig isten, félig állat volt élő jelképe az embert az istenekkel és a természettel összekötő rokonságnak.

Ahol számos hatalmas törzset egybefoglaló, eltérő törzsi berendezéseken és komplikált szervezeten nyugvó társadalmak állandósulhattak, melyekben számtalan hagyomány élt egymás mellett, és keresztezte egymást, ahol szűnni kezdett az egyéni és törzsi egyenlőség, és hatalmas élt a hatalmasabb, gyenge a gyengébb mellett, ott az együttélés lehetővé tételére állandó, nem csupán a nyers erőn alapuló intézményekre és reflexiókra épült fogalmak rendszerére volt szükség, hanem lényeges átalakuláson ment át az ember világról vallott felfogása is. Az emberi természet legmélyén gyökeredzik, hogy mindent saját képmására formálva képzel el, és hogy életrendjének minden változásával átalakul világnézete is. Ha addig mindent egyéni akaraton nyugvónak látott, és azt vélte, hogy a megszámlálhatatlan tárgyak roppant akarata okozza a világegyetem előre nem látható és el nem kerülhető történéseit, tehát a végzetet, a hatalmas társadalmakban történt állandó együttélés a törvény és törvényesség új fogalmait ismertette meg vele. Az ember a maga alkotta törvényeket és a maga erkölcsi világát átvitte a mindenségre. S ha nem is tudott egyszerre elszakadni a múlttól, [165] s ha képtelen is volt a természetet a törvény tiszta fogalmára fölépíteni, a rendszertelenség helyébe mégis rendszer lépett, s a tárgyakat csakúgy, mint az embert és az emberi törzseket, állandó fölé- és alárendeltségi viszony kezdte egybefűzni. A hatalmas természeti erők mellett az egyes tárgyak jelentéktelenségbe süllyedtek, a totemek kora lejárt, és elmúlt az ember és természet rejtélyes rokonságának a kora. Az ember és tárgyak között éles különbségek kezdenek érvényesülni, a fizikai és erkölcsi világban bizonyos törvényszerűség kezd kialakulni. Oresztész mondájában a végzet, az Erinnüszök hatalmának megtörését látjuk, az apját megbosszuló fiú esetében az erkölcsi törvények felülkerekedését a vak akaraton. Az ember által alkotott erkölcsi törvények őrei Ozirisz és Minosz lesznek az alvilágban. Nem állatok vagy növények már a világ alkotói, hanem nagy természeti erők. Zeusz a mindenséget betöltő égboltot és levegőt jelentette, Apolló a világosságot, a háborgó vizeket Poszeidon, a földet és belsejét Hádész. Egyiptom ezer állata mindinkább Ozirisz és Amon Rá, az erő és világosság, az Asszirt teremtők serege Asur és Marduk, az indus istenek és félistenek tízezrei Varuna és Indra teremtő hatalmaivá alakulnák át, melyeknél csak az állati fej vagy az állati test emlékeztet eredetükre. A régi teremtők jelentéktelenségbe süllyedtek, s csak a családok vagy községek védszentjeiben, a helyi és családi nemtőkben, a laresek és penatesek, a geniusok és démonok formájában emlékeztetnek korábbi jelentőségükre. Az ember az istenekkel tartja a rokonságot, és felemelkedésével elveszti súlyát a természet többi része.

Ez a fejlődés a világbirodalmak megszilárdulásával tovább folytatódott. Ezek mindegyike magát a maga nemében egyetlennek, a többiek felett álló hatalomnak érezte. Az ember felhalmozódott tapasztalatai világában kezdte tisztán látni a különbséget anyag és szellem között, és azt, hogy azonos minden anyag, és azonos minden szellem. A nemzeti teremtési mondák mellett előtérbe nyomul az egységes és egész világot felölelő teremtésben kifejeződő hit. Az elvont fogalmak, az erő, az igazság, a szépség kezdik betölteni értelmüket, és minél összpontosítottabbá válik a társadalmi élet, minél több nemzetség olvad egybe, minél állandóbb ezeknek együttélése, s minél nagyobb jelentőségre emelkedik az állam, annál hatalmasabbnak bizonyult a hódító törzs akarata és értelme, s ezzel mindjobban előtérbe lép e törzs felfogása a világ keletkezéséről szemben a többivel. Minden népre érvényes igaznak hirdetik azt, amit addig csak egy nép ismert magáénak, s nemzetközi érvényességre tart igényt, ami addig csak nemzeti volt. Háttérbe szorul Ozirisz, a nemzeti isten, és előtérbe lép Amon Rá, a világ ura, minden népnek teremtője, Marduk föléje emelkedik az asszírok nemzeti istenének, Asurnak. Így emelkedik Indiában is Varuna Indra fölé, s a görög bölcsek tanításaiban már egy teremtője van a világnak.

A fejlődés ezen fokán a társadalom magasabb rétegeiben min[166]denütt ott lebeg az egy Teremtőben való hit, csakhogy misztériumokba rejtve. Az egyiptomi templomok papjai soha sem tudták megbocsátani a maroknyi zsidóságnak, hogy hallatlan lelki bátorsággal a nép közkincsévé tette azt, amit ők féltékenyen rejtegettek, mert arra a népet éretlennek tartották.

A teremtési mondák fejlődésére is érvényes tehát az, ami minden társadalmi történésre, hogy különlegesből és elzárkózottságból fejlődött mind általánosabbá s mind több ténysorozatot felölelővé. Ez a fejlődés teljesen független a politika napi eseményeitől, mert az egyszer elért fejlődési fokozaton, az egyiptomi, a görög és római nép politikai hatalma lehanyatlása után is magát tekintette a minden népre érvényes igazság egyedül hivatott hirdetőjének. Lelke átalakulását és tartalmát a világ történései ki nem cserélhették.

Az ember tehát abból indult ki, hogy minden önmagát teremti. Ettől nagy távolságra esik a teremtés visszavezetése egy teremtő akaratra. A kiindulópont: mindennek önállósága, a befejezés: mindennek függése egy központi, mindenható akarattól. Ugyanez a fejlődés menete minden világrészben, minden korszakban, minden népnél. A világhíres kultúrájú görögnél is megtaláljuk a természetnek ugyanazt a kezdetleges, sötét értelmezését, amit Afrika négereinél. Mindenütt ugyanaz az ember esze és lelke, nem látunk fajok szerinti, hanem csak helyzeti és kultúrkülönbségeket.

Frappáns az analógia az ősember kiindulópontja és a mai tudomány, a mi ismerettömegünk között. Az ősember primitív lelkében ugyanolyan egységben látta a tárgyakat, mint a mai tudomány szövevényes elméleteiben. Mi mindent atomokból összetettnek látunk, és energiával ruházzuk föl úgy az élőt, mint az élettelent. Mi is azt tartjuk, hogy mindennek lényege ugyanaz, csak a forma és az energiamennyiség más. Így látta ezt az ősember is, és így találkozik a naiv és durva ösztön a rafinált megismeréssel.