Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

Az életösztönök a nép lelkének mélyén alszanak. Csak egészen válságos pillanatokban ébrednek fel, és pattannak ki az öntudatlanság puhán vetett, sötét ágyából. Kétségtelen, hogy mi már megéltünk ilyen válságot. Kisebbségi sorsunk elég bizonyíték arra, hogy az átmenet nélküli változás megrendülésein mi is keresztülmentünk. Ez a válság azonban felébresztette és megmozgatta ösztöneinket is, hogy a hosszú nyugtatás után feltörjenek az öntudatlan mélységeiből. Válság rázott bennünket. Nem ismert, új életet kellett élnünk nem ismert módon, s az egészből csak egy volt bizonyos: élni kellett. Az életösztön csodálatosan misztikus voltában jelentkezett. Azelőtt talán a tömegben elvesző és nem jelentős emberek azon vették magukat észre, hogy az élet megbízásából dolgoznak. Lehet, hogy éppen fölköszöntőket mondtak, lehet, hogy verseket írtak, lehet, hogy újságban cikkeztek, lehet, hogy dalolni tanítottak, lehet, hogy előadásokat tartottak. Az élet állott hátuk mögött, s pattogtatott ostoraival. S a közönséges és szürke emberek kiváltak a többiek közül. Eddig olyanok voltak, mint a többiek. Most az élet megbízása feszült bennük. Semmiféle érzékük nem volt a „nem érdemes” fogalmához, s nem volt félelmi érzetük a „mindhiába” madárijesztője előtt. Rohantak a veszély helyére. Első- és gyorssegélyt vittek a veszélyeztetett pontokra. Volt-e hivatalosan elismert képzettségük, senki sem kérdezte. Nem elismert képesítés, hanem segítség kellett. Az ösztön önkéntelensége volt ez. Mint ahogy az izzó vas elől elrántod kezed, a vakító fénytől elkapod szemed, a lehulló tárgy után önkénytelenül utánanyúlsz. Nem az elgondolás, megítélés, nem az észokok mozdították meg őket, az egésznek élete misztikusan mozdult bennük, mintegy akaratukon kívül.

Ezek között az önkéntesek között nagyon kevés volt a tanító. A tanítók hivatalos szolgálatban állanak, s ez az állapot mindig erősen feszélyezte őket a kisebbségi munka teljesítésében. Ez a helyzet eredményezte viszont, hogy a hivatottak közül éppen azok rostálódtak ki, akik a hajlamok szabad érvényesülése esetén, nevelésük és tanulmányaik folytán megszervezhették volna az iskolán kívüli elemi oktatást, főképpen pedig a betűvetést és olvasást. Ennek az elemnek elmaradásából természetesen következett, hogy az írás és olvasás oktatását jó ideig elhanyagoltuk, míg csak [156] a jelentkező szomorú eredmények nem kérték számon tőlünk mulasztásainkat.

Szomorú helyzetünkben mégis érkezett vigasz. Megjelent a „Jugoszláviai Magyar Népkönyvtár” első száma „Az olvasás és írás könyve” Marton Andor előszavával, Kelemen János összeállításában és szerkesztésében. Mint annyiszor máskor, most is az történt, hogy népünk életösztönei ismét nem szakembereinkben jelentkeztek. De annál hálásabbak vagyunk Marton Andornak és Kelemen Jánosnak, hogy lehetővé tették az első magyar ábécé megjelenését, és ezzel megteremtették az írástudatlanság leküzdésének egyik legfontosabb eszközét. Ezt a vállalkozást csak dicséret és különös megbecsülés illetheti.

De mint minden kultúrjelenségünknél, itt is figyelembe kell vennünk kisebbségi voltunkat, amely szerint szellemi javaink múlhatatlanul átértékelendők.

Az ábécé előszavának szóhasználatával élve az „anyanyelvünkön” írás-olvasásnak – szemben a többi magyar kisebbséggel – van egy sajátos nehézsége. Ott, ahol magyar tagozat nincs, gyermekeinknek mindenekelőtt a cirill írást-olvasást kell megtanulniuk. Így a magyar írást-olvasást egyidejűleg nem sajátíthatják el. Feltéve tehát, hogy elemistáink csak a szerb tagozatot és annak csak első vagy második osztályát járhatják ki, a latin betűket nem tanulhatják meg, mert a latin ábécé csak a harmadik osztály tárgya. Tudjuk azonban, hogy a harmadik osztályban a latin betűk elsajátítása csaknem játszi könnyedséggel megy, mert a kisdiák az írás és olvasás technikáját, tehát annak mesterségbeli tudását már előbb elsajátította. Megtanulta a betűk és szótagok összeolvasztását, folyékony és hangos előadását, sőt tollbamondás utáni leírását is. A latin betűk oktatásánál tehát tulajdonképpen nem „írni” és „olvasni”, hanem csupán újabb betűket kell megtanulnia. Szolgálatot tesz tehát a magyar írás-olvasás érdekében már az is, ha gyermekeink a helyi viszonyok alakulása folytán egy vagy két osztályt nem magyar tagozatban végeztek. Az írás-olvasás mesterségbeli tudását elsajátítja, míg ha a harmadikat is elvégzi, a latin betűkkel is megismerkedik.

Ezekben az esetekben az első Ábécé kitűnő segédkönyv lesz, és nem kell vele szemben semmi különösebb követelményt felállítanunk.

Különösképpen áll ez a véleményünk akkor, ha gyermekünk magyar tagozatban nyer oktatást.

Valójában tehát ott, ahol egyáltalában iskola van, városokban és községekben, bár az írás és olvasás könyve nélkülözhetetlen segédkönyv, az ábécén kívül a legtöbb gondot arra kell fordítani, hogy gyermekeink föltétlenül járjanak elemi iskolába, s azt semmi körülmények között el ne mulasszák. Miután az iskolakötelezettség az állami törvényekkel kikényszeríthető körtelezettség, nyilvánvaló, hogy ebben a munkában az opportunitás minden megsértése nélkül közreműködhetnének tanítóink. Más kérdés: hogyan [157] lehelne ezt keresztülvinni. Megtudnák-e tanítóink évről évre mondani, vajon kik az iskolakötelesek, kik azok, akik kötelezettségük dacára sem járnak iskolába, s vajon akik nem járnak, miért nem járnak, és ha elmaradtak, hol maradtak. A tanítóságnak nem csupán törvény által reá rótt kötelessége és foglalkozása, de hivatása is volna, hogy ebben az irányban velünk együttműködjék.

A községekben és városokban tehát nem kétségbeejtő probléma az írástudatlanság. Lelkiismeret, erély és rendszer kérdése. S ha mégis vannak írástudatlanok, mert tényleg vannak, azokon az ábécé segítségével és adott rendszerével mindenesetre lehet segíteni. A községben és városban mindig akad valaki, aki az ábécé „tájékoztató a könyv használatához” című fejezetét áttanulja, s maga is okulva megsegíti a rendszerint már öregebb tanulót a kásahegy átrágásában. Ebben a környezetben tehát a kiadott ábécé teljesen megfelel. Szakszerű, pedagógiai utasításaival pedig jóllehet nemcsak írni és olvasni tudó polgárokat, hanem egyszersmind jó tanítókat is fog nevelni, ami ismerve az írástudatlanok számát, szintén óriási nyereség és nem várt, nagyszerű mellékeredmény.

De a legsúlyosabb kérdéseket nem is a községek és városok teszik föl nekünk, hanem a szállások.

Általában ismeretes a várostól távol lévő és szétszórt szállásvilág közoktatásügyi állapota. Nemcsak ismeretes előttünk, de sokszorosan fájdalmas. Nem szükséges különösebb bizonyítás annak a ténynek elfogadtatásához, hogy a magyar kisebbség gazdasági helyzete s főleg a „kétkézi” munkás kereseti lehetősége rendkívül gyenge. Legalsóbb osztályunk szociális támogatásban nem részesült. Ezt csak tőlünk várhatta volna, de nekünk semmink sincs, és nem is volt. A szállások béresei, egyéb alkalmazottai és többi kisemberei csaknem száz százalékig magyar emberek. Ez a tény és a szállások közoktatásügyi állapota tehát világosan megmagyarázza, miért terjed a magyarok soraiban oly vészes arányokban az írástudatlanság.

Vajon ezeken a leglényegesebb és legveszélyesebb pontokon érvényesül-e az ábécé rendszere, mely oly sokat bíz a vezetőre és tanítóra? Vajon állíthatunk-e minden szálláshoz egy irányítót, aki munkájában eligazítja a tanulót? Bizonyosan nem tehetjük. De ha mégis akadna, aki hébe-korba valami útbaigazítással szolgálna, vajon annak alapján tudna-e tanulónk tájékozódni „Az olvasás és írás könyvé”-ben. Lelkiismeretünk szerint azt válaszolhatjuk: bajosan. De ha azt a kérdést tennénk föl, lehetett volna-e az ábécé-t kisebbségi viszonyainknak megfelelőbben átültetni, akkor azt kell válaszolnunk: igen, lehetett volna. Nézzük meg: hogyan.

„Mit csinál ez a legény?” – ez a kérdés az első képnél, az „I” betűnél. „Ír.” Ez kétségtelen. Mindenki ezt felelné, aki azt a képet megnézné. Jó és érzékeltető kép. Ír – tehát az a betű, amely itt az első képnél van, az „ír” kezdőbetűje” „í”. Nagyon jó. El tudom képzelni, hogy e rendszer mellett csaknem minden segítség nélkül elsajátítható az írás-olvasás tudománya. A kép, a kérdés, a felelet, [158] az első hangzó eligazít, rávezet, megtanít. Miért ne lehetett volna ezt a rendszert az egész könyvben megtartani. „Mit csinál?” – kérdezném mindegyik képnél, s a kép válaszolna, s immár tudnám is, melyik az a betű, mely éppen e kép alatt következik.

Az ábécé azonban korántsem tart rendszert e tekintetben. A második kép ábrázolása nem egyetlen cselekményre irányuló, tehát kétséges, mit kell felelnem. Kérdezem „mit csinál?” – és nem tudom bizonyosan, mit kell felelnem: a szegény ember vándorol-e, vagy a kutya ugat. Nem tudok tehát biztonsággal következtetni arra, hogy a „v” vagy az „u” betű-e az ismeretlen hangzó odanyomtatott képe. Hogy a negyedik és ötödik képnél lévő betűt kitaláljam, már úgy kellene kérdeznem: „mi ez?”, tehát kérdésem már nem cselekményre, hanem tárgyra irányul. Megtörik a rendszer. A hatodik képnél helyesen felelünk a feltett kérdésre. Mit csinál? – „Ül”. Viszont a kép alatt nem az ige kezdőbetűje van (miként az első képnél), hanem az „el” betű. Itt már igazán megzavarodhatik a kis nebuló vagy a szemérmes öregdiák. A hetedik képen tyúkok kapargatnak. Mit kérdezzek: „mi ez?”, vagy „mit csinál?”. Egyik kérdés sem jó. Itt milyennel kellene kérdeznem, az egyik tyúk búbos – a sorra következő betű „b”.

A szóvá tett esetek nem szándékos horgászás eredményei, csupán a rendszer megtörésének bizonyítására fölhozott adatok. Folytatni is lehetne azokat, de gondolatmenetünk igazolására ennyi is elég.

Ha felteszem tehát, hogy a kultúra végváraiban: a szállásokon van legnagyobb szükség az ábécére, ha feltételezem, hogy a szállásinak a lehető legcsekélyebb segítség mellett kell magát író-olvasóvá képeznie, ha viszont ebből azt a következtetést vonom le, hogy az az ábécé felel meg legjobban, amely módszereivel a legkisebb külső segítség nélkül eredményre vezet, akkor azt kell mondanunk, hogy „Az olvasás és írás könyve” nem számolt eléggé a kisebbség helyzetével és sorsával.

Drózdi Gyula rendszere talán megfelel a többségi népek szükségleteinek, ahol az állam teljes gépezetével segíti az egyéni kezdeményezést, s ahol maga az állam is óriási rendszert épített ki a hivatalos oktatás lehető legtökéletesebb keresztülvitelére. De nálunk, a kisebbségi népeknél a magunkra maradottság és magunkra hagyottság kezdetleges állapotában olyan rendszerre volna szükség, amely nem annyira a tanítót, mint inkább az önállóságra kényszerített tanulót támogatja.

A kép oktató erejével kapcsolatosan egyéb rendszerek is tekintetbe jöhetnének a kisebbségi ábécé megalkotásánál.

Angyal János, Kun László és Leviczky Pál a budapesti tanítótestület megbízásából szerkesztett egy ábécés könyvet „Betűvár–Mesevár” címen. Itt a gyermekek olyan szöveget is tudnak olvasni, melyben még nem tanult betűkből álló szavak fordulnak elő. Ez a rendszer szövegbe iktatott képekkel dolgozik. Gyermekünk már néhány betű ismerete után „olvas”, tehát a rendszer [159] könnyűvé és élvezetessé teszi munkáját, megragadja képzeletét, és fokozza munkakedvét. Képekkel dolgozni, s mi tudván tudjuk, milyen hatással van reánk mindnyájunkra a kép.

Ha az átdolgozó és átültető el is fogadná megjegyzéseinket, pillanatnyilag mindnyájunknak bele kellene nyugodnunk az adott helyzetbe. A könyv megjelent, s azon egyelőre változtatni nem lehet. De kötelességünk e kérdésről beszélni és felhívni minden érdeklődő figyelmét. Talán le tudjuk fektetni a legjobb kisebbségi ábécé alapelveit, mire a második kiadás megjelenik.

Mert meg kell jelennie. Nálunk a legkelendőbb könyvnek az ábécének kell lennie.

Akikben pedig a nemzet életösztöne mozdul, engedjenek ennek az ösztönzésnek. Aki ma csak egy betűt megtanul ábécéskönyvvel a kezében, mint önkéntes tanító vagy az ábécé kiadásával mint a nemzet életösztönének kifejezője, óriásit épít az omladozó falakon. Attól pedig senki se féljen, hogy csendes hangyamunkát végez, névtelen munkát folytat, hogy nem kerül a világ hiú vásárának dobjára, s nem csattognak magasztalására a mulandóság rettenetes réztányérjain. Ez a munka nem a mulandóságnak készül. Ez a nemzet életének vivőere és örök ereje. Ez a csendes és szerény munka a nemzet életében örökkévaló.