Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

A vénasszonyok gerince este már a tücsök dalából is megjósolja a hajnali deret. Másképpen égnek a csillagok, szemük úgy örvend, hogy biztosan sírás rejlik mögötte. A falu fölött szétteregeti valaki a leszedett kukorica illatát. Nappal békésen nyikorgó kocsik hozzák be, mint a rablott arany terhét a középkori várurak. Halomba öntik a tornácon vagy az udvar egy napos szögletében, és sötétedésre az aranyszínű termés beszélni s eszmélni kezd, hogy hova is jutott. Álmodnak s emlékeznek a mezőről is, és átüzengetnek egymásnak a házakon át az udvarokba. Ebből ismerős, fülledt és édes illat lesz, s piros vágyat fog tőle a falusi ember taplós fekete csöndje is.

– Nem bírom, pajtás. Indulnom köll, de rögvest a világ végire.

– Ha köll, indulhatunk. Csak előbb hagy tapogassam meg a zsebemet, hogy mi van nálam.

Az elkeseredett fogadkozás Varjú Petié, a beleegyezés Béres Dani barátságának érző bizonysága. Ott állnak a falu piachelyén a szombat este csatangolásra bujtogató lázával. Elindulnak szépen vacsora után, maguk se tudják: meddig és merre. A magas, fehér falú templom látása eszméltette őket arra is, hogy mennek. S amikor megszólaltak rá, a vastag, sötét béke torka úgy elnyelte a szavukat, mint egy szörnyű nagy óriás a közönséges emberi pohárral mért kortyokat.

A templomkerítés mellett megállnak egy percre. Megállítja őket az emlékezés. Itt van a szomszédban az iskola, s onnan ide jártak játszadozni egykoron. Vasárnap is a prédikációig itt vadultak, míg a tiszteletes, aki már sötét, selyemfényű palástban jött túlfelől, be nem kergette őket a zsoltáros gyülekezetbe.

Állnak és hallgatnak. És a csöndben a torony elkongatja kilenc otromba hangját. Mintha fehér, ragyogó víz volna a világ, és a kilenc óraütés kilenc fekete kőnek lomha, játékos leejtése belé.

Csak éppen hogy megállnak, mint akik tájékozódni akarnak. Nyomban rá hárman lesznek, mert a sarok felől fütyörészve egy pálcás, víg alak térül eléjük. Pálcájával a csizmáját csapdossa s erről megismerheti a legvakabb sötétben még a süket is, hogy csak Veres Antal lehet ő.

– Hát tik?

Csupán ennyit kérdez, és számítással mérlegeli eltalálható szándékukat. [148]

Béres Dani felel rá, de csak úgy, hogy éppen felelet lehessen.

– Láthatod, hogy csakugyan mink vagyunk.

– Akkor eggyel többen lesztek – mondja rá Veres Antal.

Már indulnak is. Varjú Peti hallgat, Béres Dani szól egyet-mást, Veres Antal fütyörész, és verdesi tovább a csizmáját. Talán az, hogy ilyen zajjal vannak, a falu végén még egy cimborát ragaszt hozzájuk. Nótázva jön a tanyák felől, s halad haza, a temető felé. De mintha ösztöne sugallná, megáll, s néz feléjük, még a nótáját is félbe felejti.

– Ott kiket látok? – kérdezi fennen, mert a látatlan láthatót is felhívja ellenségnek.

– Ha látod, ismerd is meg, de ne kérdezd!

Ez Veres Antal hangja, s rá az előbb még kérdező is odabékél.

– Hát mentek?

– Megyünk.

Ő is közelebb érdeklődik. Már előbb is tudják, hogy csak Fonyó Pista lehet. Amikor közéjük vegyül, még befejezi a megkezdett s hazavezérlő nótáját, aztán búcsúzik az ágyba csalogató szándéktól.

– Akkor gyerünk többen is!

Mennek. Varjú Peti hallgat tovább. Béres Dani szól egyet-egyet. Veres Antal halkan fütyörészget. Fonyó Pista dúdol is hozzá. Künn törik már a szederindás határt, ahol mosdató tisztaság énekli körül az ember szívét, s a csillagok úgy várnak fönn, mint a hullni kész áldás tömege egy nagy, fekete, égi rostában.

A nóta elhallgat, a fütty megtörik, a szó félbeszakad, és Varjú Peti száján a csönd szinte kivirágzik.

– Azt hiszem, tudjátok, miért megyek. Kerekes Angélát igaz mivoltában meg kell találnom ezen az écakán.

Bólintanak rá, mint akik eddig is figyelemből szótlankodtak egy közös szép terven. Csak éppen Fonyó Pista bámul meghökkenést játszva, mert neki semmi sem úgy jó, ahogy van. Ellenkezős természete szót akaszt, s gáncsot vet minden egyetértő gondolat elé.

– Kerekes Angéla? Én nem ismerem.

Rátámadnak, hogy itt nem helyénvaló a tréfa, s ne ellenkezzék. De Fonyó Pista megköti magát, fejét csóválja, s nagy gőggel kijelenti, hogy aki szépség, azt a hajadonok sorából mind igen jól ismeri, s akit nem ismer, ahhoz nem hasít éjnek idején ilyen utat. Már új nótába is kezd, s visszabúcsúzik kényes daccal, szinte észrevétlenül.

Egy kicsit bosszúsan vállat vonnak neki, s ballagnak tovább ösvényen, kopasz kései tarlón és fekete szántáson.

– Most aztán vigyázzunk – inti egy helyt cimboráit Varjú Peti, aki különben a legnagyobb gondolat terhével ballag elől –, mindjár’ a keresztútra érünk. Én elvégzem, amit köll, de senki egy szót se, mert csak így lesz foganatja.

Két jegenye álldogál a keresztútnál, amilyen illedelmes szomo[149]rúsággal csak állhat őszi estén két magányos jegenyefa, ha szinte a sors fölé növesztette őket az Isten.

Varjú Peti megkopaszt egy napraforgószárat, a keresztútra lép, s kört kanyarít vele. A másik kettő a fák alá állva nézi a míveletet. Akkor a zsebébe nyúl Varjú Peti, és elhint valamit arrafelé, amerre menni szándékoznak. Neszel egy darabig, és farkasszemet néz az emelkedő holddal, amely ősi fájdalmával, mint egy vén rokkant, most indul kéregető égi útjára.

– Gyertek!

A két útitárs hozzá közelít, s Varjú Peti magyarázza a további tudnivalókat.

– Megyünk az erdőig. Ott vár ránk valaki, az majd eligazítja a többit.

Addig még hosszú az út, de szép egyetértő hallgatásban ez is eltelik. Veres Antal fütyörésző kedve is közben elnémul. Füttyre csücsörített szája csak éppen lélegzetével szaggat egy-egy kurta dallamot. Az erdő előtt megáll, mint a gyerek, aki többé nem érzi játéknak a vállalkozást.

– Én meggondoltam, ha nem haragusztok meg érte.

– Nem hítunk, nem is küldünk. A jóbarátság így is, úgy is megmarad.

Veres Antal pislogva mentegetőzik.

– Hosszú út lesz ez még nektek is, én pedig már elfáradtam. De holnap majd elmondjátok.

Ígérik, hogy megtudja: mint és hogyan végződött az egész. Paroláznak, s már csak ketten maradnak, mint ott, a templomfal tövében: Varjú Peti és leghívebb pajtása, Béres Dani. Ők azonban csak épphogy egymás szemébe pillantanak, s már vágnak is neki az erdőnek.

Az első cserje tövéből egy ücsörgő vénember emelkedik talpra. Varjú Peti zsebébe nyúl, és maga elé hinti azt, amit a keresztútnál szórogatott a szaladó szellőkbe. Az öreg elkap belőle, megszagolja és bólint.

– Hát tik vagytok.

– Mink.

– Méghozzá ketten.

– Mind a ketten a magunk dolgának akarnánk a végére járni.

Ezt Varjú Peti mondja, Béres Dani csak bólint hozzá.

– Értem – szól kurtán az öreg, és simít a szakállán.

Megindulnak. Hogy félreértés ne essék a továbbiakban, Peti nagyjából mégis szavakba aprózza, hogy mi vezérli őket.

– Kerekes Angélát akarom én látni igazi mivoltában és hozzám való érzésében. Pajtásom szintúgy. Ezért keltünk most útra.

Az öreg felelete tudatja, hogy ő is ésszel lát.

– Te beszélsz többet, fiam, hát te vagy az, aki jobban szenvedsz tőle. Kerekes Angéla a pajtásodat választotta, de te kételkedel. No, majd meglátjuk.

Úgy zeng a hangja, hogy húrokat szólaltat meg a lélek mé[150]lyén. Szégyen, megalázkodás, bűn, titok: minden muzsikáló érzetté s boldogsággá válik hallatán abban, ahogy megnyilvánul.

– Úgy van. Ezér’ is jöttünk.

– Értem.

Mennek hallgatva vagy két-három kőhajításnyit a komoly, fekete erdőben tréfásan futó, fehér ösvényen. Egy fordulónál az öreg kérdezősködni kezd.

– Mit láttál eddig a ti Angélátokban?

Varjú Peti szaporán, szinte részegen s lázzal vall.

– Én nem kutakodtam. Én csak a nézését láttam. Meg egy-egy mozdulatát, ahogy innen oda fordul, lehajol, fölemelkedik, visszanéz…

Az öreg megrázza a szakállát.

– Értem.

Elmerül egy kicsit a gondolataiba. Idő teltével mégis felel.

– Az az Angéla, akit még nem láttatok, itt vár a kék kastélyban. Mindjárt odaérünk. Majd fogad benneteket, szíve szerint mind a kettőtöket. A ti dolgotok, hogy a végén megbeszéljétek, kinek ad igazibb ajándékot.

Ballagnak az öreg után, s bizsereg a lelkük is, hogy milyen szépen belecsöppentek a mesébe. Izgalmas, jó érzés, hogy ők most nem is ezen a világon vannak, s valahol arra járnak, ahol gyerekkorukban álmodták a tündérek, szellemek és csudás erők széles, szép országát.

Közben egy tetszetős, kék ablakos házhoz érnek. Az öreg meg is áll, mint aki itt cserben hagyja őket. Ujja egy világos ajtóra mutat.

– Ott kopogjatok! A többit az eszetek meg a szívetek majd megsúgja.

Bekopognak. És csakugyan Kerekes Angéla arca az, ami rájuk mosolyog az üvegen át.

– Láss csodát – ámuldozik a kész vendéglátás édes örömével –, méghozzá ketten is.

Ahogy belépnek, Kerekes Angéla haját igazítva megáll előttük, aztán kitárja karját. Egyiknek balra, másiknak jobbra mutatja az utat. S csodálatosképpen Peti is, Dani is úgy látja, hogy a lány ővele megy a belsőbb szobákba. Egy pillanatra szánakoznak is egymáson, de új érzések élednek, és a szánalom eltemetkezik.

Az ajtók halkan becsukódnak. Elvannak így, egymástól külön egy óráig is talán. Utána búcsúzkodnak ugyanabban a pillanatban.

Kinn az ajtóban megállnak. Béres Dani szólal meg elsőnek.

– Hát sajnállak, pajtás, de te akartad.

Varjú Peti nem érti, milyen szándékozásból sarjad a baráti szó.

– Te sajnálsz, mikor ez az én kötelességem volna? Mondd ugyan, hogy mért!

Béres Dani nehezen formálja a magyarázatot.

– Csak azért, hogy úgy magadra felejtett.

– Kicsoda? [151]

– Angéla.

– Angéla? – hüledezik Peti. – Hiszen velem volt az utolsó percig.

Dani megborzong, s fejétől a lábaujjáig kigyöngyözik a bőre, mintha egy kancsó forró italt hajtott volna föl egy emelintésre.

– Úgy éljek, hogy velem volt.

Ezen nagyon el lehet gondolkodni. Meg is teszik, s utána jóízű gyönyörűségbe vesz minden érzésük.

– Mink ugyan jól belekalandoztunk a mese országába.

– Tán épp a kellős közepébe.

A szél zsákkal hozza a virágszagot valahonnan, s önti maga elé, mint a pazarlás bolondja. Átjárja testüket, s még a csontjukon is nótákat furulyál. Dani elmondja, hogy s mint telt el az ideje a maga Angélájával, és Peti fölörvend gondolatban, hogy neki igazibban s bővebben mérték az ajándékot.

De végül mégis egymásra pillantanak.

– Most aztán mi lesz?

A kérdésre Peti arcán elföllegesedik a frissen váltott öröm.

– Megyünk tovább. Angélából én ezek után még többet akarok látni. Így még mindig nem tudom, hogy hozzám kicsoda. A szemét láttam nekem is égni, kezének érintését éreztem, orcája tüzelt a homlokomon, de mi rejlik benne mélyebben, és mit őrizget csak nekem?

Nagy eset. El is tűnődnek rajta. És szemlélik, hogy a másvilági hold hogy szenteli ki nem mondható s el nem énekelhető érzéseivel a világot.

Istenem, mit is csináljanak? Olyan a sorsuk és a titkuk, hogy csak kínzásokra vall.

Egyszerre, lám, eléjük csoszog a szakállas is, aki eddig vezette őket. Úgy vizsgálódik, mint aki szót vár.

– Veletek mi lesz még ezen az éjszakán?

Peti leszegzi arcát.

– Mennénk tovább, ha tudnánk, merre.

– Csak annak a csillagnak irányába. A másik erdőnél vár az apám, ő se lesz rosszabb vezető.

Irányt mutat nekik. S ahogy hallgat, a jó szív forrása csergedezik a köztük megálló csöndben.

No, jó, hát mennek tovább. Az erdő már feketéllik is alant. Jó mélyen még, de valamit mégis takar az égből

Akkor Béres Dani egyszerre megáll, és azt mondja, hogy ő nem megy tovább.

– Nem-e?

– Nem, pajtás. Ne is haragudjál, de nekem elég ennyi.

– Mit csinálsz ennyivel?

– Visszamegyek. Angéla maga is mondta, hogy aki visszafordul, úgy várja, mint ahogyan fogadta.

Nem búcsúznak sokáig.

– Hát akkor Isten áldjon, testvér! [152]

– Szerencsés utat, testvér!

Kezet fognak, és Peti egymagában ballagdál, míg oldalt pengeti neki a fehér citerát a hold.

Az erdőnél úgy várja a másik öreg, mint az előbbi. Az arca is olyan, csak a szakálla hosszabb vagy két arasszal. A háta is görnyedtebb.

– A fiam kettőtökről izent – mondja kicsit elvizsgálódva.

– Ketten is voltunk, de a pajtásom nem messze innen visszafordult.

– Így talán jobb is – véli az öreg, de nem magyarázza, hogy mért gondolja ezt.

Az erdő közepén ugyanolyan világos házra találnak, mint a másik volt, de az ablaka ennek piros. Az öreg csendesen megnyitja az ajtót, és bátorítva súgja:

– Csak haladj beljebb. A többit megtudod.

Ő már vissza is lép. Peti lábujjhegyen oson befelé. Valaki dudorász benn, ezt már hallja. Megáll a másik küszöbön. A lámpa alig ég, s egy fiatal hajadon áll ott, a gyér világosságban. Vetkőzik, s nézdegéli fehér, friss testét a tükörben.

Mintha megérezné, hogy valaki les rá.

– Jaj!

A másik pillanatban még ez a helyzet is örömet gyújt az arcára:

– Nézd csak, hát te vagy!

Ó, szép és szívet verő csoda a lányos szégyenkezés, de mennyivel fojtóbb öröm, ha ezen is őszinte valójában fölültör az ajándékozás tiszta szándéka! Amikor engedelmeskedik minden, csakhogy csodálkozást, gyönyörűséget és boldogságot virágozzon a másiknak, s lélekben, szóban, testi édességben mindent úgy adjon, ahogy csak a gyerek jó szíve tudja a megnyilatkozást.

– Ezerszer kívántam, hogy egyszer így találj rám – mondja Angéla, de a szeme eltalálását várja annak, amit nem mond ki. Peti megérti, és visszahúzódik az ajtóból.

– Csak egy perc – vigasztalja a lány –, míg magamra kapok valamit.

Csak egy perc, és egymás mellett vannak. Szó szót kerget, kéz kézre talál minduntalan. Ó de gyönyörű, tarka mező volna, ahol a sok csók virággá festődne egy bolondos kedvű tavaszon!

A végén egy kis korholás is következik a szerelmesek szemrehányó nyelvén.

– Hát ezért kellett ide vándorolnod? Nem tudtad ott is, hogy csak a tied voltam mindig?

Peti azonban a férfisorsot hordja, s nem érti mindenben az ilyen esküvéseket.

– Mégis másnak adtad az életedet.

Ez az Angéla azonban szívből és nagy szemmel csodálkozik ennek az újságnak.

– Másnak? [153]

– Igen. Vagy nem holnap hirdetnek Béres Danival?

A lány a fejét rázza.

– Hallottam-e a nevét egyáltalán?

– Lehet, hogy a szívedben nem csendül meg, de mégis hozzá adod magad.

A lány a homlokát dörzsöli, mintha egy elhomályosult álmot akarna megmenteni.

– Nem emlékszem rá, mégis elhiszem, ha mondod. De tudhatod, hogy ez semmiség, még ha így van is.

Az óra belezendül a beszélgetésbe, s erre búcsúzni kell. Különösen Peti már szinte sürgeti is, mert közben új gondolat telíti el. A száját harapdálja, és elárulja, hogy még terve van.

– Végére járok különben ennek is.

A lány arca tiszta mosolygásban tükrözi a lelkiismeret nyugalmát.

– Lehet, édes.

Elkíséri az ajtón kívül is. Megáll mellre csúsztatott kézzel, és elköszönést, a viszontlátást ígéri.

Peti lent az udvaron az öreggel tanácskozik.

– Még mindig keveset tudok. Ha lehet, mennék tovább.

Az öreg szaporán pislog, mint amikor komolyodni lát az ember egy nagyon egyszerű esetet. De nem bajlódik a lebeszéléssel. Vállat von, és hagy épségben mindent, ami elhatározás.

– Vannak, csakugyan, akik mennek tovább is.

– Az utat világítsa meg egy jó szóval!

Világít az öreg belül a szívével is.

– Csak erre egyenest, míg erdőre és mellette egy nálam vénebb emberre nem találsz. Az az én apám, s majd elokosít abban, ami még hátra van.

Elválnak szíves szavakkal. A menés valamivel fárasztóbb, de jobban megterem benne a csillagot zöldellő gondolat. Szinte rövidebbnek tűnik a távolság is. Félóra se, és Peti csodálkozva már a harmadik vezetője szakállát méri, hogy mennyivel hosszabb a másik kettőnél.

A köszönésen túl rendes beszélgetés alakul, s hamarost megértik egymást. Mélyebbre vesznek az erdőben, s eljutnak itt is a ház elé. De ennek kerítése és fekete, zárt nagy kapuja van, belül az ablakok a sötétséggel hallgatnak. Fújnak egyet a kapu előtt, és az öreg is, Peti is zavartan, mintha egyik a másik szavára lesne.

– Itt volnánk – kezdi az öreg, s úgy tesz-vesz, mint aki alkalommal még tisztázni akar valamit. Mindenre aprólékosan ügyel, csak éppen a kulcsokat nem keresgéli, hogy beljebb verjék magukat. Peti érthetőbben tapogatózik.

– Tán későn jöttünk, hogy az ablakok sötétek?

– Itt ez a rendje – magyarázkodik az öreg –, mert élő emberfia nem juthat túl a kapun.

– Nem? [154]

– Soha. Az győz, és azt látják meg itt, és azt ölelgetik benn, aki még az életet is levetkőzi magáról.

No, ez nem hangzik egyszerűen. El is tűnődnek rajta mind a ketten. Az öreg gyújtja egyik szóval a másikat, hogy világosabb legyen, ami csak éppen hogy dereng.

– Mert látod: mindig az a szép, az a nagy, az a drága, aki elvész vagy elhagy, vagy éppen elmenekül. Ha valakit egészen szeretnek, és valakit félig szeretnek, és ez átlép ezen a kapun, akkor kibillenti helyéből a másikat. Ő lesz az igaz, és ő él mindenben, és neki történik minden, ami jó és szép csak történhet.

Peti kigyulladt szemmel néz, és hallgatja a tanítást.

– Értem.

Az öreg lámpát emel a másik lehetőség felé is.

– De azért vissza lehet fordulni innen. Marad minden úgy, ahogy a másik erdőben élted.

Varjú Peti megrázza a fejét.

– Nem. Én azt a lányt igaz mivoltában látni akarom, ha velem érez, és magamat is csak így adom neki.

Zsebébe nyúl, mintha meg akarná nyugtatni az öreget.

– Egy jó kés, az van nálam.

Előveszi, s mintha csak megöblögetné a hold gyéren csurranó fényében, könnyedén megforgatja. Leül a fekete kapu elé, anyjára és a kis húgára gondol, aki szép, napos álmában most tán virágokat simogat.

Sötét van, éj van, azzal az érzéssel, mintha nagy sziklák közt megfeneklett volna az éjfél, s nem tudna továbbmozdulni az időbe.

De csak két percenet, vagy annyi se, és egyszerre piros hajnal lesz. A világosság egy kis kertet csinál a hatalmas, fekete erdőből s faluvégi fehér házat a sötét palotából. A ház rétre néző léces kapuja előtt egy fiatal halott hever mosolyogva. Talán másik csoda a véletlen, hogy valaki kilép az ajtóból, s mintha érzés vezetné, arrafelé siet. Kerekes Angéla az, és amikor meglátja kinn a fiatal halottat, elsápad, és a lába szinte gyökeret futtat a földbe.

– Ó, édes, csillagos életem!