Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

Az idő pedig haladt a maga útján.

És bekövetkezett az, aminek be kellett következnie.

Annától is, Lászlótól is hetenként érkezett levél. Ezekben többnyire csak jelentéktelen dolgokról volt szó. Megírták, hogy jól vannak, és lassanként megszokják a fővárost. Anna azt írta, hogy szorgalmasan látogatja az iparművészeti főiskolát, de amellett az egyetemre is jár, ahol német és francia szakra iratkozott be. László pedig szűkre szabott leveleiben többnyire munkaköréről, tisztviselőtársairól és napi beosztásáról számolt be.

A harmadik hónap végén azt írta Anna, hogy a leánypenzióból elköltözködött, mert az étel ehetetlen volt, szobáját alig fűtötték, amellett pedig a penzióban állandóan oly nagy volt a lárma, hogy nem tudott nyugodtan dolgozni. A Floriani-Gasse 24 alatt a második emeleten, egy magasrangú tisztviselő özvegyének lakásában talált magának mindenben megfelelő szobát, és kérte, hogy leveleit ezentúl oda címezzék. Étkezni – több barátnőjével együtt – egy közeli csöndes és megbízható vendéglőbe jár. Csabay nem minden aggály nélkül vett tudomást erről a változásról, de ezúttal megint felesége volt az, aki megnyugtatta. Végre is Anna felnőtt leány, tudja, mit csinál, és nem is szabad őt önállóságában korlátozni.

Nyolc hónap múlva pedig expresz levél érkezett Verő Pétertől. Ebben csak annyit ír, hogy Csabay haladéktalanul jöjjön Budapestre. Lászlóval kapcsolatos dologról van szó, de írásban bővebbet nem közölhet.

Csabay este kapta meg a levelet. Átfutotta a gyors kézzel írt sorokat, és érezte, amint minden csepp vére elhagyja agyvelejét. Nagy nehezen összeszedte magát, és a levelet szó nélkül átnyújtotta feleségének. Az asszony elolvasta, de ő is tanácstalanul nézett maga elé.

Csabay még az éjjel Budapestre utazott. A délelőtti órákban érkezett meg, kis kézitáskáját leadta a Duna-parti szálló portásánál, aztán első útja Verő Péterhez, a lámpagyárba vezetett. Amint a szobába lépett, Verő komoly arccal üdvözölte, majd a külső és a [141] párnázott ajtót gondosan bezárta utána. Aztán felcsattanó, kemény hangon elmondta, mi történt. A múlt héten feleségével néhány napra Lillafüredre utazott. A házban a cselédségen kívül csak László maradt. Amikor hazajöttek, az úriszobában lévő íróasztalt és az abban lévő kis vaskazettát, amelyben felesége kétezer pengőt őrzött, feltörve találták, a pénz pedig hiányzott. A cselédekre nemigen gyanakodhattak, mert évek óta szolgálnak a házban, és teljesen megbízhatók, viszont László többször egymásután a hajnali órákban vetődött részegen haza. Akarva, nem akarva, Lászlót kellett gyanúba fogniuk. Nehogy a dolog helyrehozhatatlan következményekkel járjon, egyelőre nem tettek feljelentést, és csak magándetektívet bíztak meg a nyomozással, aki néhány óra leforgása alatt csakugyan László személyében találta meg a tettest. A pénz egy része, kilencszáz pengő a szekrénybe akasztott szmokingjának belső zsebéből került elő, a többit elmulatta. László eleinte tagadott, de később a bizonyítékok súlya alatt beismerte tettét. A pénz hiányzó része természetesen megtérítendő, arról pedig érhetően szó sem lehet, hogy László a történtek után akár házában, akár vállalatánál megmaradhasson.

Verő Péter hangja úgy húzott el Csabay füle mellett, mint sziszegő, éles, süvítő szél. Igen, megértette amit mondott, hiszen a szavak kemény értelembe voltak foglalva. Megértette, hogy Csabay László Verő Péternél betöréses lopást követett el. Feltörte az íróasztalt, felfeszítette a vaskazettát, és a pénzt elrabolta. Mindez tiszta és világos. Csabay László pedig az ő fia. Itt az értelem akadozni kezdett, de végül ez a gondolat is a lelkére ütődött mint végső konklúzió. Megrázkódott. Mit is kell most felelnie?… És a szája idegen hangon, idegen gondolatfűzéssel már formálta is a szükséges szavakat: „Köszönöm, hogy megkímélt a nyilvános szégyentől… Természetesen meg fogom téríteni… Belátom, persze, belátom… Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam… Bocsánatot kérek…” Kell még valamit mondania? És még egyszer: „Bocsánatot kérek… Köszönöm…” Azzal fogta a kalapját, és kitámolygott a szobából.

Autóba veti magát, az autó megáll a ház előtt, amelyben László lakik. Csabay felvánszorog a második emeletre, és becsönget a lakásba. László otthon van. Amikor Csabay benyit a szobába, a fiú cigarettázva a díványon heverész. Az ajtónyílásra felugrik, és most apa és fia szemben állanak egymással. Csabayból felhördülve, lázongva, fenyegetőzve és kétségbeesve ömlik a szó. A fiú áll merev és konok arccal, kezében a füstölgő cigarettával. Csabay keze ökölbe szorul, már közeledik a fiú felé, a reszkető ököl már a levegőbe emelkedik… A fiú nem mozdul. Tudja, hogy ez a kéz nem [142] fog rá lesújtani. És amikor a fellendült ököl tehetetlenül megint lehanyatlik, a szemében zölden lobogó indulattal megszólal:

– Hát igen, loptam. Pénzt raboltam. Mert nekem. Csabay Béla gazdag gyárigazgató fiának kétszázötven pengő kegydíjból kellett a fővárosban tengődnöm. Azt hiszed, nem tudom, hogy ezt az alamizsnát te küldted? Így akartatok port hinteni a szemembe, de nem sikerült. Mért nem bíztad rám a gyár vezetését? Öreg vagy, miért nem adod át nekem a helyedet? Mert azt akarod, hogy örökké tőled, a kegyedtől függjek. Most is te tartasz a kezedben. Loptam, raboltam, tessék: juttass a börtönbe!…

Csabay merev arccal, nyitott szájjal nézi a fiút. Nem érti a dolgot. Valaki, ez a feldúlt arcú fiatalember vele szemben valami felfoghatatlan vádat lobbant a szemére… Nézi ezt a gyűrött, koravén arcot, és nem ismeri. Nézi azt a villogó, ellenséges indulatot a szemében, és ez a szem idegen neki. Ez a haj, ez a homlok, ez a gonoszul összeszorított száj, ez a makacs áll, ez a hanyag tartású test és ez a gyűlölködő lélek egy emberé, akihez nincs köze… Beléhasít a kétely: ez volna az ő fia?… Az ő vére…? Valami szörnyű nyomást érez a lelkén. De ez a szem továbbra is kihívóan, gonoszul tapad rá. Ez a tekintet választ vár. A választ pedig ösztönszerűen a forrongó, felzaklatott vér adja meg, és ez inkább elcsukló kiáltás, mint válasz.

– Börtönbe foglak juttatni!

A fiú nyugodt. Tudja, hogy apja erre úgysem képes. Csabay érzi, hogy már nincs mondanivalója, és szinte futva menekül a szobából.

Ott bolyong a pesti utcán. Maga sem tudja, hogy került ebbe a zúgó forgatagba, és hogy miért mozog itt előre-hátra ez a rengeteg sok ember. Száz ember, ezer ember, csupa egyforma árnyék jelleg nélkül és lélek nélkül, jönnek a homályból, és eltűnnek ismeretlen célok irányában. Mit keres ő itt?… Magára eszmél. Az Andrássy úton jár, süt a nap, kis tavaszi szellő bujkál a siető emberek közt. Az egyik sarkon megáll. Értelmetlenül nézi a nőket és férfiakat, amint elegánsan és magabízón, mosolyogva és közömbösen elhaladnak előtte. Ez a sok ember mind valakihez tartozik, és mindegyikhez tartozik valaki. Ő pedig ki van dobva ide, az utcára, magánosan, mint egy beteg veréb, amelyik kiesett a fészekből. Mi a szándéka, mi a célja?… Menekülni a sors elől, önmaga elől, de hová?… És ekkor eszébe jut Anna. Nyolc hónapja nem látta a leányt, és most abban a rászakadt sötétségben a lelke feléje tapogatózik. Hozzá akar rohanni, még ma nála kell lennie.

Ettől a gondolattól kissé megnyugszik. A délután folyamán felkeresi egyik üzletfelét, és intézkedik, hogy ezeregyszáz pengőt utaljon át Verő Péter címére. Utána szállóba hajtat, ahol számlá[143]ját kiegyenlíti. Gyorsvonattal akar Bécsbe utazni, de meggondolja magát: zaklatott idegei nem bírják el a vonaton való hosszadalmas utazást, és azért úgy dönt, hogy repülőgépen teszi meg az utat.

Este lesz, mire az asperni repülőtéren kiszáll a gépből. Autóba vágja magát. „Floriani-Gasse huszonnégy” – veti oda a sofőrnek, és a kocsi már rohan vele hosszú fasoron át, az ezer és ezer lámpával világított, villogó és tündöklő város felé. Már benn van a város szívében, az autó befordul a Floriani-Gasséba és célnál van. Csabay kiszáll. Rosszul világított lépcsőházon át feljut a második emeletre. Az ötös számú ajtónál becsönget. Néhány percig vár, aztán csusszanó lépéseket hall, majd egy bizalmatlan képű, fekete ruhás öregasszony nyitja ki félig az ajtót.

– Kit keres? – kérdi gyanakvó szemmel.

– Csabay kisasszonyt.

– Nincs itthon – és már be akarja tenni az ajtót.

– Mikor találhatom idehaza?

– Mit tudom én? Lehet, hogy éjfélkor, lehet, hogy előbb is.

– Hol szokott ilyenkor tartózkodni?

– Nem vagyok én a gyámja! Nem szokott nekem az útjairól beszámolni. – És ezzel végérvényesen rácsapja az ajtót.

Csabay még egy ideig ott áll az ajtó előtt, aztán lassan lebotorkál a lépcsőn. Az idegen, ismeretlen utcán belevegyül az esti forgatagba, és megy előre, maga sem tudja, merre. Kijut a Mariahilfer-Strasséra, ahol mint valami hatalmas tűzijáték, lángolva és lobogva, harsány és tündéri ragyogással ezer sötétkék, vérpiros és topázszínű fényreklám vonaglik a levegőben. Csabay mindebből nem lát semmit sem. Sötét, keserű gondolatokkal van tele, a régi, elűzhetetlen köd, mint titokzatos, néma árnyék, most is ott ólálkodik körülötte. Mihez fogjon? Hol keresse az éjszakai Bécsben Annát? Majd később megint fölmegy a lakására, de addig mitévő legyen? Visszafordul, és egy idő múlva megint a Floriani-Gasséban találja magát. Fáradtságot érez, a lábai már alig viszik. Egy kávéház előtt megy el, néhány pillanatig még habozik, de aztán befordul a forgóajtón.

A kávéház öreg, kopott helyiség két hosszú szárnnyal, amelyben alig lézeng valaki. A szellőztetőkészülék búsan berreg bele az estébe, de haszon nincs belőle, mert a vastag füst sűrű gomolygással belepi az egész helyiséget. Csabay egy ablakmélyedésbe ül, feketekávét rendel, de nem nyúl hozzá. Üres, távoli tekintettel néz maga köré. A kávéház másik szárnyának végén, hosszabb asztalnál hangos társaság mulat. Csapdossák az asztalt, egy éles hang recsegve kiválik a zavaros lármából, nyomában robbanó nevetés támad, poharak ütődnek össze hangos csörrenéssel, és utána még erősebb lesz a zajongás. Csabay önkéntelenül odafigyel. A [144] társaságban csupa fiatalember és fiatal leány van, akiket szemmel láthatólag csöppet sem feszélyez a többi vendégek jelenléte. A fiatalemberek közül többen átölelve tartják a mellettük ülő lányt, egy leány fejét szomszédja vállára hajtja. Csabay látja, amint egy bársonyzekés, művészhajú fiatalember feláll az asztal mellől, odamegy az egyik leányhoz, két ujjával megfogja az állát, arcát maga felé fordítja, hosszú csókot nyom a szájára, aztán szó nélkül visszaül a helyére. Csabay látja, és a szívverése eláll. Amint a leány arcéle feléje villan, Annára ismer. Egy pillanatig arra gondol, hogy odarohan, megragadja a lányt, és kivonszolja innen. De érzi, hogy ezt nem teheti, mert azok ott biztosan kiröhögnék, talán rá is támadnának, a kávéházban botrányt idézne elő, arra pedig ő nem képes. Nem akar többé odanézni, elfordítja a fejét, és lélektelenül kibámul az utcára. Odakünn szemerkélni kezd az eső, az ablaktáblára apró csöppek verődnek, amelyekből hirtelen szeszélyes csíkokban leszalad a víz. Néhány siető árnyék suhan el az ablak előtt. Onnan a sarokból egyre csak árad és hömpölyög az idétlen lárma.

Csabay várja, hogy a mulatozásnak vége szakadjon. Az idő ólomlábakon halad előre. Végre felállnak, és kitódulnak az ajtón. Csabay két sillinget dob az asztalra, és ő is megindul. Az első saroknál a társaság széjjelválik. Anna nem marad egyedül, a bársonyzekés fiatalember belékarol, és a bizonytalanul járó leányt szinte futva magával ragadja. Csabay alig tudja őket követni. Megérkeznek a ház elé, a fiatalember becsönget. Csabay mintegy kétszáz lépésnyire tőlük megáll, és várja, hogy búcsúzzanak. De nem így történik, a kapu kinyílik, és mindketten belépnek rajta. Csabay most gyors léptekkel a ház felé tart, és ő is becsönget. Hosszú, kínos percek telnek el, de a kapu mögött senki sem mozdul. Újból és újból csönget, míg végre a kulcs megfordul a zárban. A házmester az idegen embert nem akarja beengedni, de Csabay mormol valamit, félretolja, és már rohan is felfelé a lépcsőn. Reszkető ujjal megnyomja a lakás csengőjét. Az ajtó csak félig nyílik, de Csabay a nyíláson átfúrja magát, és már benn van az előszobában. Anna áll előtte virágos selyempongyolában, amelyet szemmel láthatólag most kapott hirtelen magára, a nyitott ajtajú másik szobából pedig ingujjra vetkőzve Anna kísérője les kifelé.

A lány szólni akar, de Csabay a kezénél fogva behúzza a másik szobába. A fiatalember tekintete egyikről a másikra esik, felismeri a helyzetet, sietve a ruhája után nyúl, és gyorsan kioson. Apa és lány egyedül maradnak.

Csabay hangja felcsattan:

– Ez az ember a szeretőd, ugye?

A lány arcán gyanús pír lángol, a tekintete zavaros. Hallgat. [145]

– Miért nem beszélsz? Azt kérdeztem, a szeretőd-e ez az ember?

Annának nem tetszik a szó.

– A barátom – mondja, és egy arcizma sem rándul.

– Hát ez lett belőled? Hát idáig süllyedtél? – szakad ki az őrjöngő kétségbeesés Csabayból.

A lány arcára elszánt dac ül. A hangja megélesedik:

– Mit akarsz tőlem? Felnőtt ember vagyok. Csak önmagamnak tartozom felelősséggel, senki másnak. Nem fogom az életemet a te avult nézeteid szerint leélni!

– De igenis azt fogod tenni, érted? Még ma éjjel elviszlek innen.

– Nem!

– Nem kérdezlek. Parancsolom!

– Minő jogon?

– Az apád vagyok! Ezért!

Anna szemében gonosz mosoly villódzik. És hahotázva kiáltja feléje:

– Te? Az apám? És te igazán azt hiszed, hogy az apám vagy?

Most nagy csönd következik. Az a csönd, amely a lecsapó villámot követi. A villámot, amely világít és pusztít egyszerre. És az elhangzott szó iszonyú világossága mellett egy élet hazug, torz képei táncolnak el a férfi szemei előtt. Még egy pillanatig ágaskodik benne valami, még ösztönszerűen tiltakozni akar, de nincs ereje hozzá. Aztán összeomlik benne minden.

A lány már megbánta, amit mondott, beszélni szeretne, de Csabay némán int a kezével. Nincs már több mondanivalója neki sem. Feje a mellére esik, s mint aki halálos sebet kapott, lassan kivánszorog a szobából.

Megint künn van az utcán. Az eső elállt, nagy csönd mereng az alvó házak között, sehol egy lélek sem látható. A lépte üresen, tompán koppan a kövezeten. Egy, kettő, egy, kettő, s aztán lassabban: egy… kettő… egy… Szédülést érez. A régi szívgyöngeség lepi meg. Nekitámaszkodik egy kapunak, s szemét behunyja. A lány hangja rikolt a fülében: „Igazán azt hiszed, hogy az apám vagy?” Nem, ő már nem hiszi, ő már érzi itt, ebben a vérző, vészesen dobogó szívben, hogy László sem az ő gyermeke. Ő már mindent tud. És fáradt, olyan nagyon fáradt. Újra megindul. A kezével, mint a vak, végigtapogatja a falat, különben elesnék. – „Az asszony még Argó halálos ágya mellett is hazudott…” Hideg fut végig a tagjain, láza lehet, halántéka dobolva lüktet. És vonszolja magát előre, – „Más volt a lelkük, más volt a vérük, soha egyetlen közös gondolatunk sem volt…” Feltűrt gallérú férfi jön vele szembe. Megszólítja: [146]

– Beteg?

– Nem – mondja Csabay és igyekszik felegyenesedni, de amint a másik továbbhalad, megint összegörnyed és – egy… kettő – egyre lassabban rakja egyik lábát a másik elé. A szíve őrült ütemű riadót dobol, rászorítja a kezét, hogy megnyugtassa, de hiába. Körülnéz. Kis parkot lát a közelben, és benne – néhány lépésnyire – padot fedez fel. Vigyázva, nehezen odabotorkál, és ráomlik a padra. Két kezét széjjelveti a támlán, feje hátrahanyatlik, tüdeje zihálva levegőért esd.

„Volt egy asszony, akit szerettem. Mélyen a lelkemből. Ellökött magától, megcsalt, magamra hagyott. Volt két gyermek, akiknek odaadtam az életemet. A könnyem, a sóhajom értük volt. Nem az én gyermekeim. A szeretetem nem kellett senkinek. Hazugság volt az életem, csúf, gonosz hazugság. Teremtő Isten, miért tettél nyomorultabbá az útszéli koldusnál?!…”

Szörnyű nyomást érez a szívén, homlokára hideg verejték ül, erőtlen teste lassan lecsúszik a támláról, és már egész hosszában hanyatt fekszik a padon. Két fáradt szeme az égre tapad, amelyen foszladozó felhők száguldanak bizonytalan irányok felé. Olyanok, mint a tépett gyászfátylak, amelyek mögül itt-ott már apró csillagok néznek le a földre. Mély, halálos csend van mindenütt.

A szíve egyre halkabban dobog. És ekkor a lelke homályából fölzeng az Ige: „Tekints az égre, és lásd meg, és nézd meg a fellegeket, milyen magasan vannak feletted!” Ajkára megbékélt mosoly ül, és megtörő tekintete egybefonódik a csillagok tiszta fényével…

*