Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

A hatalmas méretű és egyre jobban el is mélyülő amerikai társadalomtudomány egyik legelső képviselője, Charles A. Elwood egyik műve néhány mondatában ragyogó és módfelett időszerű jellemzését adja a marxizmusnak:

„Azok a célok – írja – amelyekért a marxizmus legkiválóbb képviselői küzdenek, teljes összhangban vannak az igazi tudománnyal, vallással és etikával. Hogy az emberiség létének feltételei fölött kollektív ellenőrzést gyakoroljon – ez a végső és legmagasztosabb célja minden tudománynak, minden nevelésnek és minden kormányzatnak.” De – és itt következik Elwood nagyvonalú Marx-kritikája – az a társadalombölcselet, mely e célkitűzés elméleti alapja, sok tekintetben elhamarkodott, és az a gyakorlat, mely a megvalósításnak állítólagos útja, teljesen hibás… (Social Problems; A Sociology 1924).

Hendrik de Mannak, akiben az európai szocializmus elméletének és gyakorlatának megújítóját tiszteli, teljesen azonos az álláspontja. A marxista társadalombölcselet gyökeres revíziójára törekedett De Man is németországi működése folyamán. S amikor a weimari köztársaság marxista-szocialista pártjainak katasztrófája elkövetkezett, és De Man hazájába visszatért, végrehajtotta – épp a német tapasztalatok s az itt szerzett meggyőződés alapján – a szocialista módszer és taktika gyökeres revízióját is.

De Man kritikájának kiindulópontja az, hogy a marxi gondolatrendszer túl egyszerűen, szinte mechanikus egyvonalúsággal látja és láttatja a társadalom alakulását, a szocialista átalakulást. A két szemben álló tábor, a tőkés és a proletár, melyből az egyik egyre fogy, s a másik egyre nő számban, szellemi erőben, morális fölény és alakító bátorságban, nem tényleges valóság, hanem utópia. A valóság, a késő kapitalista gazdasági és társadalmi rend tényleges valósága az, hogy a proletariátus számában csökken, akarata egységében megtört, a középosztály pedig nemcsak hogy nem tűnt el, de egy új és nagyon jelentős réteggel: az új középosztálybeliekkel (a köztisztviselőkkel, az áruelosztást végző alkalmazottakkal, a fejlett technika jól fizetett szakmunkásaival s a szabad pályákon levőkkel) lényegesen megnövekedett és megerősödött. S amíg így [135] a bérmunkásosztály számában csökken, világszemlélete is, mely egykor magas erkölcsi nívójú szociális humanizmus volt, bérharcok és pillanatnyi előnyhajhászások vagy épp a fizikai erőszak tényleges materializmusává fajult. A szellem, „az örök forradalmára” szellem célba néző elégedetlensége, eszmei célkitűzése tűnt el a mozgalomból… Ezért a társadalom haladó alakulásának előfeltétele ma a szociális adottság s a szellemi célkitűzés új kézfogója, mely csupán a szocializmus elméletének új, lélektani alapokkal való kibővítéséből születhetik meg. A marxizmus gazdasági fatalizmusa és az úgynevezett történelmi materializmus mögött is mély erkölcsi meggyőződés lappang – az a morális hit, hogy a kapitalista „rend” méltatlan és erkölcstelen, mert az emberi méltóság ellen való. Ezt a morális, mélységesen ótestamentumi felháborodást öltöztette Marx az ökonomikus törvényszerűség s a gazdasági adottságból folyó osztályharcelmélet rikító jelmezébe. Ma – a változott viszonyok változott szimbólumokat követelnek: új „munkahipotéziseket”, melyek szélesebb körre fejthetik ki hatásukat… Mi sem természetesebb, mint hogy Marx maga nem alkothatta meg a fejlődő szocializmus ez új tudományát. Hol voltak még az ő halála idejében is a szocialista parlamenti többségek, a munkáspárti vezetés alatt álló koalíciós kormányok, hol a szociális törvényhozás, mely a gazdasági és társadalmi rend szerkezetét van hivatva átalakítani – hol a népesség túlnyomó többségének növekvő és egyre nagyobb aktivitású vágya a társadalmi szolidaritás után… Bármiképp alakult légyen is a „tudományos szocializmus” marxi fejezete, az új, a mostani: a lélektani alapokra támaszkodó nem fogja figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalomban nem a természeti törvények biztosságával és egyvonalúságával alakulnak az életfolyamatok: s hogy különösen a „társadalom” élő és saját sorsukat egyre tudatosabb akarattal alakító emberek munkaközössége – a társadalom-lélektan prizmáján át nézve: „értékelések és szociális akaratképzetek” halmaza, egyre inkább közös célba néző emberi tett…

Ez új idealista társadalomszemlélet alakította át a történelmi materializmus ó-marxista, elavult elméletét. E társadalomszemléleten épül az a Szocialista Munkaterv, melyet egyik legutóbbi interjújában a következőképp jellemez De Man:

„A Munkaterv oly célokat állít, melyeket meg is lehet valósítani. S épp a szocialista alakító akarat erejének tudatában nem elégszik meg az elosztás reformjaival, hanem a gazdasági-társadalmi szerkezet átalakítására törekszik.

A Munkaterv nem hagyja figyelmen kívül a nemzet tényét, hanem megkísérli az elérhető megvalósítását a nemzeti kereteken belül ahelyett, hogy egy platonikus nemzetköziség kényelmes területére menekülne.

A Munkaterv nem csupán egy társadalmi réteg érdekeit védelmezi, hanem minden ország munkáspolgárai túlnyomó többsé[136]gének érdekeit. Ez alapon a tőkemonopóliumok elleni harc közös frontját állítja fel.”

Mindent egybevéve a Munkaterv tisztában van vele, hogy „a mi nemzedékünk szocializmusa annyira fog különbözni atyáink szocializmusától, mint hogy ez különbözött a Kommunista Kiáltvány előtti szocializmustól”.

*

Ha most a De Man személyében kristályosodó belga szocialista mozgalom vizsgálata után a szomszédos francia mozgalom felé fordítjuk tekintetünk, nyilvánvalóvá lesz, hogy a belga elmélet és gyakorlat célkitűzései a francia politikában váltak az egész kontinens sorsát döntően befolyásoló tényezővé.

Harold J. Laski, a politikai tudomány, a „political Science” nagyhírű tanára a londoni egyetemen joggal írhatta még 1931-ben A demokrácia krízise című művében, hogy a demokrata Franciaországnak sohasem volt olyan kormánya, mely összefüggő és összetartó parlamenti többséggel rendelkezett volna; a kormánytöbbség mindig csak olyan parlamenti csoportokból állott, amelyek ideig-óráig egyesültek a szocializmus elleni küzdelemre… Ez az 1931-ben még oly találó jellemzés az 1936-i tavasz eleji választások óta nem aktuális többé: a francia kormányt pozitív, alkotó célkitűzéseiben erős és összetartó parlamenti többség támogatja, mely időnként a nemzet életére döntő kérdések tárgyalásánál impozáns, a francia demokrácia történetében szinte példátlan egységgé emelkedik.

Mikor Léon Blum átvette az első Népfront-kormány vezetését, egyik rádióbeszédében a következőképp jelölte meg politikájának irányvonalát: „Arról az egész Európa sorsára döntő kérdésről van szó, lehetséges-e, és mily mértékben lehetséges a szociális haladás egy bizonyos mennyiségének megvalósítása a fennálló törvények s az érvényes tulajdoni rendszer keretein belül.” És a francia viszonyok között szokatlan hosszú ideig tartó kormányzása a bizonyság rá, hogy ez a célkitűzés, e nyilvánvalóan munkatervi álláspont közelről sem volt utópia. A Blum-kormány „az érvényes tulajdoni rendszer keretein belül” igen jelentős eredményeket ért el; szociálpolitikája szinte forradalmi méretű szerkezeti változásokat vitt végbe a francia gazdasági és társadalmi rend területén. Bevezette a 40 órás munkahetet s a fizetett szabadságot, a munkáltató és munkás közti kollektív szerződést, sőt a munkásdelegáltak intézményét is az üzemi tanácsokban; létre hozta az első valóban nagyszabású nemzetközi valutamegegyezést, a frank–font–dollár egyezményt; sőt már a hitel s a kulcsiparok köztulajdonba vételének útján is elindult, mikor a francia jegybankot állami ellenőrzés alá helyezte, és megkezdte a hadiiparágak nacionalizálását.

Így a Blum-kormány eldöntötte annak a hatalmas méretű társadalmi harcnak első szakaszát, melyet egy francia közíró találóan nevezett a második és vértelen francia forradalomnak: a 11 millió[137]nyi bérmunkást és alkalmazottat igen jelentős eredményekhez juttatta, s az elfogyasztható jövedelmek mennyiségének emelésével emelte a 8 milliónyi kis- és középüzem-tulajdonos jövedelmeit is. A „második és vértelen francia forradalom” végleges sorsa mégis attól függ, sikerül-e tartósan és intézményesen összeegyeztetni a Népfront két alkotó tömegének: a munkásalkalmazottaknak s a középosztálybelieknek érdekeit és igényeit.

A francia szociáldemokráciában, mely a Népfront derékhada, minden készség megvan a radikális párttal, vagyis a francia paraszt- és középosztállyal való teljes megegyezésre.

Lucien Laurat, a „Combat Marxiste” csoport vezetője, mely azzal a céllal kezdte 1928-ban működését, hogy a „marxista elméletet összeegyeztesse napjaink reális adottságaival”, ismételten hangsúlyozza a párt s a szakszervezet hivatalos orgánumaiba írt cikkeiben és tanulmányaiban, hogy a francia dolgozó társadalom elosztódási aránya, különösen a kisparaszti parcellabirtok rendkívüli jelentősége nyomatékosan követeli a munkás- és középosztály maradéktalan megegyezését. Jouhaux, a több mint ötmillió tagot számláló francia szakszervezeti szövetség főtitkára hasonlóképp a teljes megegyezésen alapuló taktikát képviseli.

A szakszervezeti vezér programadó könyvében (Le CGT ce quelle est, ce que elle veut – Mi a Confédération du Travail, és mit akar?) a tudományos szocialista alapos közgazdaságtani tájékozottságával indul: „A profitökonómia ideje – olvassuk mindjárt a bevezető oldalakon – lejárt. Nem szabályozza már a gazdálkodó tevékenységet, hanem csak zavarja. A kultúrnemzetek életének elviselhetetlen súlyos terhe lett, s egyre nagyobb katasztrófákat okoz. Így a profitgazdálkodás helyettesítésére egy új gazdasági renddel: a közérdek ökonómiájával (l' économie de l'interet général!) ma éppolyan elkerülhetetlen szükségesség, mint a feudális kiváltságok megsemmisítése s az ancien régime leváltása volt a francia forradalomban.” Jouhaux e mondása, éppúgy mint a többi ökonomikus aláépítettségű megjegyzése, ha úgy tetszik: történelmi materialista – ám mennyire elmélyült, mennyire az egyetemes kultúra nagy problémáival összefonódó, mennyire nem „vulgármarxista” már ez a történelmi nézőpont s ez a materializmusnak keresztelt realizmus; és mennyire eszmei, a szó való értelmében morális és értékhívő is, mikor a nagy tennivaló politikájára hívja fel a dolgozókat, és vezetőiktől azt kívánja, hogy a „szerepe és jelentősége tudatára ébredt ember méltósága és minden nagy munkához szükséges lelkesültsége” sugározza be fénnyel munkájukat…

A francia nagypolitikát így most – valószínűen hosszú éveken át – a Népfronton belüli váltógazdaság fogja irányítani. S így mi sem természetesebb, mint hogy a radikális párti kormányok a szociáldemokrata vezetésű Blum-kormány után most inkább a közép[138]osztály érdekeit és igényeit helyezik előtérbe, és részesítik fokozott védelemben.

*

Ami most a Labour Partyt illeti, tény, hogy az angol szocialisták sem a belga Munkaterv elméleti elánjával, sem a francia Népfront gyakorlati eredményeivel nem dicsekedhetnek. Londoni többségük ugyan nagyon dicséretes városigazgatási politikát végez az óriás metropolisban, általános politikájukat azonban inkább a várakozás s a „felesleges rizikók” kerülése, nem az alkotó iniciatíva jellemzi: „The time is in our side… This is no time for taking risks” – írja egyik kiváló publicistájuk. S az idő tényleg az ő pártjukon van. Tömegeik sokkal nagyobb mértékben gyarapodnak, mint hogy ezt az angol választási rend a mai parlamentben feltünteti: A Themzétől délre eső kerületekben például a Labour 1935-ben is, mikor a parlamenti mandátumok arányszáma tekintetében a konzervatív párttal szemben nagy vereséget szenvedett, 800 000 szavazatot kapott, s még sincs e kerületekből egyetlen képviselője sem.

Ez a választási rendszer – mely relatív többségnek juttatja pótválasztás nélkül a mandátumot, az angol Munkáspárt legfontosabb problémájává a „helyes szövetkezés” kérdését teszi – se helyes szövetkezés, voltaképp csak Anglia formulázása, amit a belga Munkaterv mint a társadalom dolgozó rétegeinek összefogását követel. Ma az úgynevezett „nemzeti kormány” formáiban a konzervatív párt kormányoz, s a nagytőke uralkodik. Hamaros és lényeges változást egy közeli választás se hozna. De a Labour mind határozottabb célkitűzéssel fordul azok felé a rétegek felé, amelyek Angliában is hivatva vannak jobbra vagy balra dönteni a politikai küzdelem mérlegét: a középosztályok felé. „Nem kétséges – írja Pollard, a kiváló történetíró egyik Times-beli cikkében –, hogy a Labour újra kormányra kerül; de az, hogy mikor, attól függ, miként tudja rendezni ügyeit szélső és túlzó balszárnyával… Mert ha ez sikerül, vagyis ha sikerül a bolsevista módszerekkel kacérkodó, de Angliában egészen jelentéktelen szélsőbaloldali elemekkel való leszámolás, és ezzel lehetővé válik a haladó liberálisokkal való szövetkezés, akkor Angliában is elkövetkezik az a kormányzati forma, mely a skandináv államokat a virágzás magas fokára emelte: a szocialista vezetés alatt álló liberális-demokrata koalíció. S hogy ez mit jelentene egész Európára, az európai politika megbékélésére nézve, azt a mostani szomorú viszonyok között még elképzelni is nehéz. A fejlődésnek és haladásnak azonban ez a törvényszerű útja.

Teljes joggal hangsúlyozza Attlee őrnagy, a Labour parlamenti vezére a Munkáspárt jövőjéről szóló írásában (The Labour Party in perspective): „Soha egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy bármik legyenek is a hibái és tévedései, a Munkáspárt Angliában az egyetlen szervezet, amelynek segítségével a társadalom új rendje megteremthető.” [139]

És az Egyesült Államok?

Az USA munkáspártja persze csak most van alakulóban, és kialakulását nagy mértékben elősegíti Roosevelt munkásbarát politikája. Ha a washingtoni Fehér Házban nem a New Dealt proklamáló elnök ül, nem kerülhetett volna sor az amerikai sztrájkokra s nyomukban az új amerikai munkásszervezetek: a Comitte for Industrial Organisation (CIO) megalakulására sem. Minden foglalásos sztrájkot egyszerűen vérbe fojtott volna például Hoover, az előző elnök nagytőkét szolgáló államhatalma… A roosevelti „administration” történelmi jelentősége éppen az, hogy a végrehajtó hatalom jóindulatát és segítő támogatását biztosította a munkásérdekeknek, s a tavaly novemberi második elnökválasztás után megszerezte az USA-ban rendkívül jelentős, mert a törvények alkotmányossága felett is döntő Legfőbb Bíróság (a Supreme Court) szentesítő jóváhagyását is.

Ezzel azonban – azzal tehát, hogy az elnök nemcsak a fair play álláspontját választotta a munkásalkalmazotti és farmeri érdekekkel szemben, hanem nagy mértékben támogatta és támogatja is ezeket az érdekeket –, az Egyesült Államokban is megindult az a folyamat, melyet Laski, ugyancsak A demokrácia krízisében a demokratikus közakarat és törvényalkotási forma egyik legjellegzetesebb sajátságának nevez: az új érdekeknek megfelelő, és őket szolgáló szabad pártalakulás. A hagyományos amerikai republikánus és demokrata pártellentét tűnőben van. Mindkét pártból menekül a reakciós monopoltőke egy hamarosan formailag is megalakuló tory-csoportosulat felé, mely máris mindent elkövet Roosevelt céljainak meghiúsítására: míg a másik póluson John L. Lewis osztályharcos szervezetei bővülnek egyre jobban. Közbül azonban már láthatók az új középpárt körvonalai – azoké az érdekeké, melyeket egy amerikai közíró-találóan jellemző összetétellel – „demokratikus-republikánusok”-nak, az USA „összefogó nemzeti céljait” képviselőknek nevez.

… Mert az élet keresi, s ahol nem állnak erőszakkal útjába, meg is találja a maga fejlődő alakulásainak formáit.