Öcsém, fogj be két vakderest
a széllel rokon szánba,
aztán röptünket ne keresd:
nincs annak, csak az árnya!
A paripákban gerjedez,
zenél a sejtett vágta –
megfürdünk, mire este lesz
e patyolat világba…
Alig hallhatón szólítom,
s már lendül sima trappba,
megered két szilaj csikóm,
páráz a habzó zabla;
fogatom minden erejét
a vágtatásba adja:
lemarad lomhán a setét
ég füstszín szárnycsapatja.
Hogy maradoznak a tanyák,
zuhognak le a dombok!
Nézd az út lusta kanyarát –
a táj a fáknak rontott,
hogy fogy a sík, ugrik a táj –
tán nem is ér már földet
lovaim patája s a szán –
nyomukban homály csörtet.
Amott a téli alkonyat
arany kapuit tárja:
a fénylő, zengő partokat
sóvárgja ez a vágta!
Rajtuk túl csodát tartogat
meséből való mátka:
suhanj, te sebes, halk fogat,
vigyél egy szebb világba… |
Fejlesztette: GAS Softwares