Mikor születtem, oh, szép volt nagyon,
éppen a búrokat verték agyon.
Aztán egy édes, gyermeki emlék:
Port-Arthurt bevették
mandulaszemű, csöppnyi japánok.
Az élet, tudom, nem sokat ér,
de folyton-folyvást folyt a vér.
Hol arab vér folyt, hol török
és szerb és bulgár és görög…
Tripolisztól Dél-szerbiáig.
Beh csúf az élet, beh szegény:
tizenkét éves voltam én,
és játszottam… ólomkatonákkal.
És újra felzúgott: ad arma!
és minden pokol minden hatalma,
és nem volt sehol semmi rév:
négy szörnyű év…
Pokolban forrtak szörnyű katlanok,
és béna szörnyek és szörnyű vakok.
Emberek!
Tizenhét éves voltam, és fáradt.
Akkor még mindig nem volt elég,
felgyűlt az éjből minden szemét.
Hát ez az élet, ez lenne, ez?…
Gépfegyverritmusra pattog a dzsessz,
és halottat szül szent millió anya.
A kínai vér már nem érdekel,
s az, hogy meghal újra százezer.
Unom magam, és gyűlölöm magam,
és most már nagyon csöndes a szavam
és nem is gúnyos…
Ha úgy, borosan néha összecsuklom,
s nem érti senki színenincs hitem,
higgyék el, nem bortól dadogok…
Olyankor én nagyon büszke vagyok,
hiszen ember
és a teremtés koronája vagyok! |
Fejlesztette: GAS Softwares