Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

Ez a cikk bevezetése annak a tanulmánysorozatnak, amelynek keretében ismertetni akarjuk Jugoszlávia agrárviszonyait és szövetkezeti életét. Azt hisszük, hogy nem végzünk hiábavaló munkát, mert mindezekről a kérdésekről a magyarság nagyon keveset tud, s ezért reméljük, hogy olvasóink fáradozásainkat megértéssel fogadják, és türelmesen követnek bennünket tájékoztató utunkon.

A jugoszláv agrárreform a sajátságosan berendezett szerbiai demokrácia hatását tükrözi vissza. Ez tapasztalható úgy az agrárrendszeren, mint végrehajtási módján. A délszláv állam vezető politikusai ugyanis kivétel nélkül abból a felfogásból indultak ki, hogy a kicsiny Szerbiát a kisbirtokos parasztság tartotta fenn azzal, hogy szívósan ragaszkodott a darab földjéhez, amely leszorított igényeit mindenkor biztosítani tudta. Ezt vették tehát alapul a földbirtokreformnál is, hogy még jobban erősítsék a kisbirtokosságot, a nemzet legfontosabb fenntartó elemét.

A szerbek, horvátok és szlovének egyesülése után az államhatalom legelső feladatának az agrárreform végrehajtását tartotta. A nincstelen paraszttömegek földhöz juttatása volt minden kormánypolitika tengelye. A földosztással a feudális rendszert igyekeztek megszüntetni, mert a háború előtti Szerbiában nem ismerték a nagybirtokot. Ily módon a terméketlen, passzív vidékek szegény lakosságának elhelyezésére könnyű alkalom kínálkozott. Széles körű, következetes agrárpolitikával a búzatermelő földeken az összeomlás után nemsokára megkezdték a földműves nép elhelyezését.

*

Az agrárreform a szláv ajkú lakosság által lakott területeken a nincsteleneket juttatta földhöz, s ezzel a demokráciának tett érdemes szolgálatot. A kisebbség által lakott területeken a földosztást más szempontok irányították. Az agrárreformnak itt kettős célja volt. Az egyik: a Vajdaság kisebbségeinek ellensúlyozása s gazdasági ellenállásuk gyöngítése – a másik: a szláv jelleg hatásosabb kidomborítása. E kettős feladat elérésére számos kísérlet, kezdeményezés történt. A szláv ajkú lakosság tervszerű telepítésével igyekeztek a nacionalizmus s a demokrácia igényeit kielégíteni. [122]

Így keletkezett az az érdekes kép, amely elénk tárul az agrárreform tüzetesebb megvizsgálásánál.

*

A régi Szerbiában már 1804 óta nem ismerték az agrárállamokat gyötrő problémákat. Az első szerbiai felkelést a földéhség okozta. Mikor a szerb hercegségnek a portához való viszonyát először rendezték, már akkor megszűnt Szerbiában a kimondott feudalizmus. A szerb földműves szabad polgár lett, nem függött többé a török kmettektől. A beogradi kormány a török földesuraknak semmiféle kárpótlást nem adott, de 1878-ban, amikor Szerbia újabb területekkel gazdagodott, a berlini szerződés értelmében kártalanítani kellett a török földbirtokosokat. A szerb kormány ezt a kártalanítást a földművesekre hárította, majd 1882-ben államkölcsönt vett fel, és siettette a kifizetést. A feudalizmus megszüntetése segítette elő Szerbia gyors ütemben bekövetkezett demokratizálását. Azóta nem ismerik Szerbiában a nagybirtok fogalmát. Már 1897-ben 50 541 birtok terjedelme nem haladta meg a két hektárt, 2–5 hektár földdel rendelkezett 73 627 család, 5–10 hektárral 78 260, 10–30 hektárral 48 510, 30–60 hektárral 3 229, és csak 397 birtok haladta meg a 60–100 hektárt. Kimondott nagybirtok egyáltalában nem létezett, mert 100–300 hektár földje mindössze 83 családnak volt, s ennél nagyobb birtokkal csak hárman rendelkeztek. A 100 hektárnál nagyobb birtokok különben is a falusi szövetkezetek között oszlottak meg, bár európai mértékkel mérve 100 hektárnál nagyobb birtok még nem nagybirtok.

*

A fiatal jugoszláv állam Európa egyik legérdekesebb összetételű kisbirtokos állama. A kisbirtokosság a régi Szerbiában a legrégibb gyökerű. A százados török elnyomás alatt a szerbség érthetően a földekre menekült, ott élt visszavonultan, minden talpalatnyi földet megművelve. Szerbiában már 1905-ben kétmillió hektár megmunkált földet találunk, amelynek terméséből 542 000 család, tehát két-hárommillió lélek élt. Minden családra átlag 3,7 hektár föld jutott, és ha ennek a szerény területnek a jövedelme nem is nyújtott fényes megélhetést, de biztosította a betevő falatot, emellett a föld tulajdonosa a maga gazdája volt, és nem kellett másnak dolgoznia. A szerbiai kisbirtokosság megoszlására jellemző, hogy a földtulajdonosok 54 65 százalékának öt hektárnál kevesebb földje van. A megmunkálható föld 96 százaléka kimondottan kisbirtok. Az agrárreformnak a régi Szerbiában tehát semmi dolga nem akadt, más volt azonban a helyzet azokban az országrészekben, amelyeket a trianoni békeszerződés juttatott a délszláv államnak. Horvátország volt a Monarchia testéről leszakadt országrészek között az egyetlen terület, ahol a nagybirtokok fölmorzsolódása már hamarabb bekövetkezett. A háború előtti esztendőkben 23 százalékról szinte ugrásszerűen 70 százalékra emelkedett azoknak a földbirtokosoknak a száma, akik átlag öt hektárnyi földön gazdál[123]kodtak. De az összeomláskor a földnek 30 százaléka még mindig nagy- és középbirtokosok kezében volt. Az általános földosztáskor néhány szerémségi és szlavóniai mágnásbirtok jött figyelembe.

*

A világháború s a délszlávok életének legválságosabb esztendeiben, amikor az összeroskadt Szerbiát a központi hatalmak tartották megszállva, született meg a híres korfui deklaráció, amely a szerbek, horvátok és szlovének területi egyesülését kívánta. A deklaráció kilátásba helyezte a délszlávok etnográfiai egyesülésén kívül a földosztás kielégítő s demokratikus végrehajtását is. Néhai Péter király és fia, a tragikus sorsú Aleksandar király többek között a földosztás ígéretével buzdította kitartásra a szaloniki fronton harcoló katonákat, akik hazájuktól távol a délszlávok boldogabb jövőjében reménykedtek. Az Amerikában élő hatalmas szláv tömegek soraiban, az orosz és olasz fogságba esett szláv ajkú osztrák és magyar katonák között szintén termékeny talajra talált a földosztás ígéretével kecsegtető agitáció. A délszlávok nemcsak a rokon szláv nemzetekkel való egyesülés reményében jelentkeztek önként az antant hadseregben, hanem nagyon sokukat a kilátásba helyezett ajándékföld, a biztosabb és nyugodtabb megélhetés reménye csábította a fogolytáborból vagy az amerikai gyárak munkapadjai mellől a szaliniki frontra. A legtöbbje nincstelen földműves volt odahaza, Bosznia, Hercegovina vagy Horvátország sziklarengetegei s a Lika passzív vidékein, ahol még ma is alig ismerik a búzalisztből készült kenyeret, s ahol a lakosság kukoricaliszten tengődik. E vidéken található házak a legjobb akarattal sem nevezhetők kielégítő emberi lakóhelynek, a lakosságnak alig van jószága, s az élettel folytatott küzdelemben szinte a kecske az egyetlen háziállatuk.

Az 1918 őszén bekövetkezett összeomláskor már több tízezer önkéntes (dobrovojac) harcolt a szaloniki antanthadsereg csapataiban. Az önkéntesek, akik a fogolytáborokból vagy Amerikából kerültek a frontra, jelentkeztek az ígért földért, s a délszláv kormány ezer más gondjában is ura maradt szavának. Igaz ugyan, hogy a kellően elő nem készített agrárreformnak később sok nehézséggel kellett megküzdenie, a végrehajtás során súlyos komplikációk merültek fel, mert sokáig hiányzott az egységes, tervszerű irányítás.

Bácskában, Bánátban, Baranyában, Horvátországban, sőt Bosznia, Hercegovina és Szlovénia egyes részeiben is elég nagybirtok állott a földosztásnál a kormány rendelkezésére, miért is siettek a nagybirtokokat lefoglalni. A szerbiai körök ezt azért is kívánták, hogy az újonnan szerzett területeken szintén megszüntessék a feudalizmust. Céljuk az volt, hogy a föld annak kezébe kerüljön, aki azt valóban meg is munkálja, s hogy megszűnjenek az óriásbirtokok. A Pašić-kormány első teendői közé az agrártörvény meghozatalát sorozta, bár azóta a változott viszonyokhoz és [124] a gyakorlatban mutatkozó követelményekhez mérten a törvényt gyakran módosították, s az még a legutóbbi időben is korrektúrára szorult. A törvény egyik leglényegesebb rendelkezése, hogy a földbirtok maximumát ötszáz holdban állapítja meg. Ennek hatálya egyedül a mintagazdaságok és szőlők területét nem érinti.

Amikor a nagybirtokok elfogytak, az erdőbirtokok kisajátítására került a sor. Az erdőségek agrárreformja, továbbá a mocsarak, rétek kiszárítása s ezzel újabb földterületek biztosítása most van folyamatban.

*

A jugoszláv állam új területein a földbirtokok helyzete országrészenként különböző volt. Bosznia-Hercegovinában még a török uralom emléke kísértett. A nagybirtokok ugyanis jórészt bégek kezében voltak. Az agrárreform a legkomplikáltabb viszonyokat Dalmáciában találta, a legtöbb felosztásra alkalmas földet pedig Vojvodinában és Horvátországban. Hogy az új délszláv államban milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a parasztok földhöz juttatásának, eléggé kitűnik Aleksandar királynak a néphez intézett kiáltványából, mely többek között ezeket mondja:

„Azt kívánom, hogy azonnal fogjanak hozzá az agrárprobléma megoldásához, a jobbágyság és a nagybirtokok megszüntetéséhez. A nagybirtokokat felosztjuk a szegény földművesek között, és a nagybirtokosokat megfelelően kártalanítjuk. Minden szerb, horvát és szlovén úr legyen a maga földjén, s a szabad országban csak szabad földtulajdonosok legyenek.”

Az egyesülés első napjaiban hangzottak el a királyi szavak. Már 1919. február 25-én megjelent az első agrártörvény, amely a nagybirtokok kisajátítását rendelte el a telepítés helyes alkalmazásával. Nem volt könnyű dolog ilyen hatalmas kérdést egyik napról a másikra megoldani, és a gyakorlati életben, bizony, sok mindent meg kellett változtatni. Az 1921-es alkotmány pontosan megjelölte az agrárreform feladatát, a telepítés keresztülvitelét és a kártalanítást. A legjobban a bégek jártak, akik először 275 millió dinárt kaptak. A bégek pártja ugyanis politikus alkalmazkodással kihasználta a viszonyokat, mert – az akkori időkben 15–20 szavazatuknak döntő befolyása volt a szkupstinában. A nagybirtokok kártalanításáért szívesen támogatták a kormányokat. A többi országrészekben a kártalanításra csak később került a sor.

*

Az agrárreform súlypontja tehát a nagybirtokok és nábobok régi világára, a Vajdaságra esett. Először a dobrovoljacokat telepítették a régi nagybirtokokra, de itt-ott helyi igénylők is részesültek a földosztásban. Emellett a magyarországi optánsoknak is jutott föld. Az agrártörvény nem mondja ugyan, hogy a nemzeti kisebbségek nem kapnak földet, azonban érthetően először a szláv földigénylőket igyekeznek kielégíteni, s mivel ezek száma még mindig igen [125] nagy, a kisebbségek eddig még nem jutottak ajándékbirtokhoz. A helyi reflektánsok csoportjába a kisebbségek is beletartoznak, de alig van példa rá, hogy magyarok és németek földhöz jutottak volna. Gyakoribbak azonban azok az esetek, amikor olcsó házhelyeket osztottak ki közöttük. (Különösen a régi pártpolitikai életben kaptak házhelyeket a kisebbségek, ha a kormánypárti jelöltre szavaztak.) A vojvodinai telepítés, amit tulajdonképpen felesleges hangsúlyozni, az elmulasztott magyar telepítések következményeképpen a magyar zsellérek nagy tömegét katasztrofálisan érintette. A nagybirtokok megszüntetésével a magyar földműves elvesztette azt a kis darab kenyeret is, amelyet azelőtt megkeresett a nagybirtokon.

Már húsz éve folyik a telepítés, melynek eredménye sok szláv telep a régi nagybirtokok területén. A jelszó ma is, hogy fokozni kell a telepítést és a szláv elemek felfrissítését, de hogyan történjék ez? Felosztásra váró föld már nincsen, kiszárítható mocsár is alig akad, maradna tehát a kisebbségi kézen levő s eladásra kínált föld összevásárlása. A paraszt ragaszkodik a földhöz. De ez elsősorban nem a magyarok, hanem a németek sajátsága, akik bámulatosan szívósak, s a kisebbségi sorsban is gazdagodnak. Földjeik már belenyúlnak a színmagyar járások szívébe, a topolyai és Stari Bečej-i járások mélyében már kezdi megvetni a lábát a német akarat és a német erő. A németek, akik régebben élnek kisebbségi sorsban, a múlt tanulságaiból tudják, hogy az a kisebbség, amely hozzánőtt a földhöz, eredményesen tud harcolni minden idők fergetegével. Mindezt jól látják szláv körökben is. A Matica Spska ezért azt ajánlotta, hogy a szlávok lakta országrészekből nagyobb tömegekben költözzenek a Vajdaságba nemcsak földművesek, hanem iparosok és kereskedők is, és hozzák ide vagyonukat. Az egyesület még legalább háromszázezer szláv letelepedését sürgeti, hogy a szlávság imponáló fölényét kiharcolja. Számos kísérletezés is történt ez irányban, azonban hamar belátták, hogy a kérdés sokkal mélyebb, semhogy egykönnyen meg lehetne oldani.

*

Nagyon gyakori kritika érte az agrárreform alkalmazásának módját. Milorad Nedeljković dr., a suboticai jogi fakultás volt dékánja s a postatakarékpénztár vezérigazgatója szerint az első agrárreform végrehajtása tervszerűtlenül történt, minden irányítás és tapasztalat nélkül. Mulasztást követtek el azzal is, hogy nem írták azonnal össze a kisajátításra alkalmas földeket és az igénylő családokat. Ötletszerűen ment minden az első években. Az idegen vidékekről érkező földművesek részére nem gondoskodtak megfelelő emberi lakóhelyről, állattakarmányról s vetőmagról. Ez volt egyedüli oka annak, hogy a telepesek közül eleinte sokan elhagyták az agrárföldeket, vagy a jobbik esetben bérbe adták környékbeli földműveseknek – nagyon gyakran magyaroknak és németeknek –, és csak aratáskor jöttek el megnézni, hogy milyen termést [126] hozott a földjük. A telepítés különben is állandóan változó rendeletek és útbaigazítások alapján történt, és ezért sokévi szívós munkára volt szükség, míg az agrárreform képe némileg kialakult. Ma azonban már pártállásra s világnézetre való tekintet nélkül elismerik az összes délszláv körök az agrárrefom óriási szociális jelentőségét. Az új állam történelmi fejlődése szorosan belekapcsolódik az agrárreformba, amely a hivatalos helyen is elismert s parlamenti üléseken szóvá tett hibák s tévedések ellenére is új társadalmi réteget teremtett. Bosznia és Hercegovinában 113 103 család jobbágyságát szüntették meg, és majdnem ugyanannyi dél-szerbiai családot függetlenítettek a török bégektől. Ezenkívül 210 912 falusi családot telepítettek le a szlovéniai, horvátországi, vojvodinai és dél-szerbiai régi nagybirtokokon. Boszniában és Hercegovinában a kormány még tovább ment áldozatkészségében, hogy a muzulmán pártnak kedvezzen, és több százezer hektár földet vásárolt a bégektől az agrárreform céljaira. Közel ötszázezer szegény sorsú, földtelen zsellércsalád lett földtulajdonos, aminek jelentősége csak akkor mérhető fel kellően, ha figyelembe vesszük, hogy az ország lakosságának nyolcvanöt százaléka földműves. Ma szláv körökben már általános a vélemény, hogy az agrárreform az államhatalom és a nemzet szempontjából értékes munkát végzett nemcsak a földbirtokok demokratizálásával, hanem azzal is, hogy a délszláv lakosságot erősítette a vegyes lakosságú területeken. Az agrárreform alapos rendezése érdekében a mai kormány tett a legtöbbet, midőn tervbe vette azt is, hogy a még kielégítetlen dobrovoljacokat és helyi reflektánsokat is földhöz juttatja, ha az módjában áll.

1936 végéig Bácskában és Baranyában 220 000 hold földet vettek igénybe telepítési célokra. A hatalmas kiterjedésű föld mégsem volt elegendő a sok földigénylő kielégítésére. Miután az ötszáz holdban megállapított maximumhoz nem akarnak hozzányúlni, az erdőségeket kell igénybe venni, a mocsarakat és réteket lecsapolni, hogy az agrárreform céljaira további területeket szerezhessenek. A pancsevói Nagy-rét kiszárítása is e célból történt. Az év végén a pancsevói Nagy-réten 27 311 hold föld szabadult fel újabb telepítésre. Itt is többezer családot lehet letelepíteni. De mivel még 7400 kielégítetlen dobrovoljac igénylő van, ha a pancsevói rétet fel is osztják, a végleges igénykielégítésre legalább negyvenezer hold földre lesz még szükség. Hol vannak azonban még a helyi szegények, akiknek nagy része szintén kielégítetlen, s a jelek szerint a mai törvény szerint egyhamar nem is lesz kielégíthető, mert a búzatermő vidékeken már nincs több felosztható föld.

Hogy csak megközelítőleg is képet alkothassunk magunknak az agrárreformmal járó kiadásokról, elég utalni arra, hogy egyedül a pancsevói Nagy-rét kiszárítása 280 millió dinárjába került az államnak, s hogy az újabb telepítéshez még legalább 120 millió dinárra lesz szükség. A bégek és egyéb nagybirtokosok kártalanítására [127] milliárdokat fordítottak. A háború befejezése óta 400 000 hold földet váltottak meg, ebből 250 000 holdat elvettek a nagybirtokosoktól, és más vidékekről 22 000 családot telepítettek le.

*

A legutolsó népszámlálás adatai szerint 1 985 000 önálló mezőgazdasággal foglalkozó család él Jugoszláviában. Teljesen megbízható adatok szerint Jugoszlávia majdnem 15 millió lakosa közül 9,2 millió él földművelésből. A kb. kétmillió önálló gazdaságból 158 904 gazdaság terjedelme haladta meg a fél hektárt, a megmunkált föld nyolc százalékát. 175 532 gazdaság terjedelme 1–1 hektár volt, ami a megmunkált föld 8,8 százalékát teszi ki.

Az ötszáz hektáron felüli birtokok 208 gazdaság között oszlanak meg, tehát a nagy- és középbirtokok teljesen eltűntek.

Megállapítható továbbá, hogy 671 865 gazdaság mindössze 1,2 hektár terjedelmű, ami a családok megélhetéséhez még megközelítőleg sem elegendő. Ha családonként csak öt személyt veszünk, úgy azt látjuk, hogy a létminimum biztosítására sem elegendő birtokokon 3 359 325 ember tengődik.

676 284 család 2–5 hektár földet vallhat magáénak, ami újabb három és fél millió lelket jelent, vagyis majdnem hétmillió földműves a legnehezebb viszonyok között él, és nem rendelkezik a legszerényebb megélhetés feltételeivel sem. Mindezekre való figyelemmel sokan újabb s még nagyobb mérvű agrárreformot ajánlanak, mert elképzelésük szerint csak így lehet a földműves-proletáriátus megélhetését biztosítani s városokba özönlését meggátolni. [128]

A kimutatásból kiderül továbbá, hogy a Tengermelléki bánságban a föld 85%-a nem haladja meg az 5 hektárt, a Száva bánságban pedig a 75%-a. [129]

A statisztikusok szerint minden földművescsaládra átlag 8,4 hektár föld jut, ebből 4,2 termőföld. A kisebbségek tulajdonában levő föld megoszlásáról nem áll megbízható statisztika rendelkezésre, mégis kétségbevonhatatlan, hogy a magyar családokra még megközelítőleg sem jut átlag 4,2 hektár föld, mert akkor nem volna a magyarság sorában szegény földműves. A 4,2 hektár föld a dolgos és szerény magyar paraszt kezében ugyanis meghozná a legszükségesebbet.

A nagybirtokot a háború utáni demokrácia eltüntette, de a magyar zsellér a maga kegyetlen szegénységében megmaradt. Nagyon gyakran hallani egyszerű zsellérek szájából, hogy ha minden magyar annyi földet kapna, mint amennyi a szlávoknak jutott, akkor megszűnnék az ő földéhségük is. A mai körülmények közt azonban alig számíthatnak ingyen földre, mert a felosztható föld elfogyott, s még a szláv igénylők számára sem volt elégséges.

*

Vojvodinában az agrártelepek nagyobb része a kisebbségek által lakott falvak közelében létesült. A telepek önálló életet élnek, sokat hallatnak magukról, és nehezen fejlődnek. Életüket agrárszövetkezetek irányítják, amelyek némi hitelről is gondoskodnak. Vojvodinában és Szerémségben ma már 203 telep (kolónia) van 12 900 házzal. Az agrárreform az egész országban körülbelül 400 új község létesítését biztosította, s a felosztott földekre kerülő telepeken eddig 25 000 ház épült. Vojvodinában az állam eddig 50 millió dinárt fordított a telepek gazdasági emelésére és a telepesek jólétének növelésére. Minden családra átlag 1800 dinár jutott, ami megközelítőleg sem volt elegendő. A letelepedett földművesek, bizony, nyakig el voltak adósodva egészen a legutóbbi időkig. Ekkor a földművesvédelmi törvény adósságaik egy részét elengedte, és anyagilag némileg megerősítette őket. A telepesek a sok nehézség ellenére is tartják magukat, és igyekeznek telepüket fejleszteni. Az északi országrészekben az agrárföldekre telepített földművesek vagyonát már 300 millió dinárra becsülik. A legtöbb telepes Likából, Horvátországból, Bosznia, Hercegovina, Montenegró ínséges vidékeiről való, de vannak Magyarországból érkezett optánsok is (körülbelül ezer). Ezek közül soknak nem jutott Bácskában föld, úgyhogy Dél-Szerbiába költöztek, ahol azonban csak kevesen tudtak megmaradni részben az egészségtelen éghajlat, részben a talajviszonyok miatt.

A telepeseknek az anyagi jólétet elősegítő intézkedések ellenére is sok nehézséggel kell megküzdeniük, s még ma sem teljesen nyugodt az életük. A hegyvidéki lakosság nem tudja elviselni a klímát, és sokat betegeskedik. Anyagi helyzetük azonban ma már össze[130]hasonlíthatatlanul jobb, mint néhány évvel ezelőtt. A kormányok a Vajdaság népi összetételénél fogva sem haladhatnak el közömbösen az agrárkérdés mellett. A telepeket igyekeznek erősíteni és támogatni. Különösen a terményárak esése idején volt nehéz a telepesek élete. Azok, akik régebben kerültek a földekre, már kezdik elsajátítani a bácskai föld megművelésének módját. Az alföldi poros levegő azonban nagyon ritkítja az idegenek sorait. Ezért sokan be sem várják, amíg a tüdővész az egész családot kipusztítja, hanem visszatérnek régi lakóhelyükre. A kormány, persze, mindenkit maradásra igyekszik bírni. Most hajtják végre egyébként a telekkönyvekben a tulajdonjogi átírást, ami újabb jelentős haladás. A földet különben nem kapták teljesen ingyen, meg kell váltaniuk. A föld megváltása 500–3000 dinár között változik.

*

A jugoszláviai agrárreformnak megvannak tehát a maga árnyoldalai is. Az utóbbi időben kétségtelenül eredményesen fáradoztak a bajok megjavításán. A jugoszláviai agrárreform vizsgálatánál azonban arra a tapasztalatra jutunk, hogy minden agrárreformot gondosan elő kell készíteni.

A fiatal jugoszláv állam a korszellem sürgetését megértve földhöz segítette a nincsteleneket. Ha a kisebbségeknek eddig nem jutott a földből, el kell ismerni, hogy az agrárreformnak társadalmi, politikai és gazdasági szempontból óriási a jelentősége. Mindent összegezve: a tapasztalatok és megpróbáltatások arra figyelmeztetnek, hogy a földosztással párhuzamosan a szegény ember, az agrárigénylő jövőjének a megalapozására is tekintettel kell lenni.