Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

– Mikó!

Márta hangja volt. Kiszökött ez a szó a gátlások börtönajtaja mögül, és megremegtette a levegő alélt atomjait. Kavarodás, mozgás támadt a légben. A kéttagú név száguldott a távolba, mint a rakétaautó. Átszakította az almaszínű homály sötét árnyalatú kortináit. A felszakadt réseken átömlött a fény. Virradat lett a világon és a lelkekben.

Hajnali beszélgetés kezdődik. Ablakaik alig egy méternyire vannak egymástól. Márta arca halványkék színezésű. Az ég olyan, mint a hideg acélból öntött búra, melyet ráborítottak a vidékre. Az acélkék ég visszaverődő fényei adják az asszony arcára a pasztelles aláfestést. Hűvös van. Márta kabátot vett magára. Az ajkai szilvakékek, a szeme körül kormoskék árnyazás.

A fenyő lélegzeni kezd. A páfrányok levelei csipkéződnek. A fű harmatot himbáz. A jánosbogarak tündöklése elhalványul. A levegő megtelik elektromossággal. A mindenséget betölti a delejes szó:

– Mikó!

Az árvácskák felütik fejüket. Felébred a pitypang.

– Mért nem alszik, Márta? Látja, még ezek a korán kelő falusi emberek is pihennek. Ne kínozza tovább magát! Próbálja meg, kérem rá, hátha el tud szunnyadni. Annyira meggyötörtnek látszik. Ez az önsanyargatás, látja, kedves, ez a bűn.

– Jó akarok maradni! Érti? Nem hittem volna magamról, hogy ennyi önfegyelmezésbe, ennyi viaskodásba kerül ez. Tüzelt testem, égett a fantáziám. Könyörögtem, sírtam magamnak: jól vigyázz, mi van hát veled? Jó maradok, mert jó volt az anyám. És nem akarom, ha egyszer a gyerekem megnő, hogy ne tudjak bátran a szemébe nézni. Akarom, hogy tiszta maradjon tekintetem. Érti Miklós, könyörgöm magának, utazzon el! Most még nem késő. Nagyon fog nekem hiányozni. De biztonságban leszek. A fájdalmat el tudom viselni. Mikó, kedves, mondd, mért kell nekem megfutnom a boldogság elől? Mért kergetlek magamtól?

Pirinyó megfordul álmában. Márta eltűnik az ablakból. Már gyereke ágya mellett áll. Megigazítja Pirinyó lecsúszott takaróját. [377]

A kislány mosolyog álmában. Fehér fantáziája tovább szövi Miklós káprázatos délelőtti meséjét.

Márta melléfekszik, óvatosan, hogy ne recsegjen a kiságy, s ne illanjon a boldog gyermekálomi.

– Tíz év múlva már nem kellek neki. Jön az első férfi, valami pelyhes állú, fiatal kamasz, és jelentőségével átitatja Pirinyóm felső érzéseit.

– Amikor a kislány élete megkezdődik, az enyém vége tér.

– Minden anya a gyermek rabja? Jól számított az a… mindjárt az első évben akart gyereket.

Valami nagyon kegyetlen szóval akarta illetni a férjét, de a szókészletéből hiányzottak az effajta kifejezések.

– A legényéveit vígan töltötte, kiélte magát, aztán megnősül, és a gyerek révén kapcsolja magához mindörökre a feleségét. Hogy megtartsa a nő szerelmét, arra se ideje, se rátermettsége nincsen, hát választja a kerülő utat. Senkim és semmim ő. Nem fűz hozzá más, csak a megszokás. Elismerést megérdemel a szorgalmáért. Dolgozik, fárad értünk. Értem és Pirinyóért. De hiába áhít felé a lelkem társulásért. Idegen, idegen ő nekem.

– Jó volna egyszer kisurranni a valóból. Kellene egy nap, mely csak az enyém volt. Nem uralkodna rajtam a szabad és a tilos. Hisz nem vagyok neki más, mint egy körülötte mozgó báb. Egy a környezetéből, mint a gépíró, a titkár vagy a könyvelő. A felesége vagyok. Az állásom: feleség. Ha másé lennék egyszer, úgy tenne túl rajtam, mint Barnán, akiről megtudta, hogy a konkurenciánál könyvel. Felmondana azonnal, kidobna. Szerződést kötöttem vele az életre, és állom, amire köteleztem magam.

– Pirinyó, te adsz nekem erőt. Öntudatlanul, leggyengébb percemben mellettem állsz. Egy szavad elég, hogy szerelmes bódulatom szétfoszoljon.

– Mikó, kedves, száz karral nyúlnék feléd, és megtagadom tőled, hogy még csak érintsd is a kezem.

Felugrik fektéből. Idegesen fel-le jár a szobában. Letusolja magát.

– A ruhám, az ékszerem, a kalapom, a cipőm, a selyemharisnyám, a nyári és téli prémek, mind tőle kaptam. Azt mind visszaveheti. Nincs semmim. Mindenem az övé, de a testem, a testem az enyém.

A szomszéd szobából áthallatszik Miklós izgatott sétálása. Időnként lefekszik, tornászik. Lefrottírozza magát.

– Mikó!

– Parancsoljon, kedves.

– Nem tudok aludni! [378]

– Holnap elutazom. Én vagyok az oka ennek a gyötrelmes, felejthetetlen éjszakának.

– Nem tudok aludni, mert magánál ég a villany, és átvilágít az ajtórésen.

Miklós feleletül eloltja a lámpát. Kisvártatva a kulcs megfordul a zárban.

Így történt Márta elhullása. Törvények reccsentek. A nevelés acéligazságai hajoltak meg. A család féltett szentélyén megnyílt egy ajtó.

Kisurranás volt a valóból. Nem gátolt a lehet és tilos. Egy asszony rendelkezett maga felett.

Szólt a meleg női hang:

– Boldoggá tehetnélek, csak vállalkoznom kellene a matéria szerepére. Csak el kellene, hogy hitessem veled, én vagyok az anyag, melyet te fogsz formává gyúrni. De értsd meg, én is kielégült, megelégedett akarok lenni, ezt pedig csak akkor érem el, ha te bizonyítod be nekem, hogy te vagy az alakító, a formázó, a saját elgondolását bennem megtestesítő férfi. Értsd meg, nekem rendeltetésem, hogy matéria legyek az alkotó férfi kezében, de az a férfi formázzon engem lenyűgöző akaratával, tudatos fölényével, érted, a szellemi és fizikai fölényével… és tegye tudatossá anyag-mivoltomat.

Aztán később: