Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

Kínos körülmények között ismerkedtem meg Meznerits Atanázzal, azzal a kedves, kellemes, régimódi öregúrral, aki később – csúnya ismerkedésünk ellenére is – atyai barátom és pártfogóm lett. Még ma is magam előtt látom hosszú, hajlott alakját, nemes vágású arcát, szép, hófehér fejét és gondosan fésült kecskeszakállát; még ma is hallom, mintha csak itt lenne a másik szobában, roskadt járását, hosszú és unalmas csoszogását azokban a gyékénypapucsokban, amelyekben képes volt lemenni még az utcára is, noha kifényezett, finom cúgos cipői örökké ott álltak éjjeliszekrénye előtt.

Szomszédom volt ő akkori lakásomban, amelyet oly boldogan foglalóztam le, mert szép, tágas szoba volt, tiszta, barátságos bútorokkal; ablakán behajoltak a púpos hátú, zöld hegyek, és egy kék csík is idelátszott a nagy folyóból. A háziasszony nem volt bőbeszédű, viszont szép, szőke lánya volt, kékszemű és sötétszőke hajú, mint a rozsszalma. Ezenkívül nevetségesen kicsiny volt a bér.

Nem vagyok gyanakvó természetű, s így nem töprengtem rajta, hogy miért kapom oly olcsón ezt a pompás szobát. De már az első éjszaka mindent megmagyarázott. Ez a magyarázat kissé szokatlan volt, körülményes, de főleg borzalmas. Nem szeretném még egyszer átélni.

Első este későn jöttem haza, és rögtön lefeküdtem. Éppen, hogy elszenderedtem. Álomra sem volt még időm, amikor egy [116] rettenetes visítás kiugrasztott ágyamból. Mintha gyilkoltak volna valakit, és a szerencsétlen segítségért kiáltoznék. Riadtan álltam a szoba közepén. Egy pillanat alatt átvillant agyamon, hogy értesítem a rendőrséget, de egy újabb velőtrázó sikoltás megmásította elhatározásomat. A szörnyű kiáltások a másik szobából hallatszottak, a gyilkos tehát a szomszédomban van, s míg kintről segítség érkezik, nyugodtan végezhet áldozatával. Nekem kell segítenem!

Fegyverem nem volt, még egy vacak botom sem, amivel védekezhetném az elszánt fickó ellen. Szörnyű. Az üvöltések egyre erősödtek. – Nem olyan könnyű egy emberrel végezni – gondoltam. – Talán, a torkát szorongatja, meg akarja fojtani, azért oly rekedt a kiáltás. És női hang. Csak nem a szőke lány?

Pillanat alatt kiugrottam a folyosóra. Belerúgtam a szomszédos ajtóba, nekifeszítettem a hátamat, öklömmel dörömböltem rajta:

– Nyisson ki – ordítottam –, mert betöröm az ajtót!

Halk brummogást hallottam a szobából, és fáradt csoszogást. Ökleimet készenlétbe helyezve vártam, hogy megnyíljék az ajtó. Végtelenül hosszú időnek tűnt, amíg a csoszogás egészen közelről hallatszott, és a kulcs belülről megfordult a zárban. Akkor jelent meg Meznerits Atanáz úr hajlott alakja először a szemem előtt.

– Mi az, kérem? – dörmögte indignálódva – Mit zörög, kérem? Nem cigányputri ez! Mit akar?

– Eresszen be! – kiáltottam, és el akartam lökni az ajtóból. – Eresszen, fegyver van nálam!

Rémülten húzódott vissza. Egyetlen ugrással bent termettem, végighordoztam tekintetemet a szobán. Kerestem a szerencsétlen áldozatot, de senkit sem találtam. Ebben a pillanatban ismét felhangzott a szörnyű sivítás, és számomra megoldódott a rejtély.

A falon egy ezüstre festett kalitkában sárga papagáj viháncolt, sikított, és kacagott rajtam, mintha tudná, hogy milyen sikerült tréfát űzött velem. Bosszúsan és szégyenkezve konyult le a fejem. Meznerits úr alsóruhában a hátam mögött reszketett, mert biztos volt benne, hogy őrült vagyok.

– Bocsánatot kérek – dadogtam iszonyú zavaromban –, bocsánat, félreértés volt. Úgy tűnt nekem félálomban, mintha segítségért kiáltott volna valaki. Nagyon sajnálom…

Könyörgő hangomra azonban az öregúrba visszatért a bátorság. „Hát ha nem őrült, akkor szemtelen fráter” – gondolhatta, és legényesen kihúzta magát előttem. Remegő kezével megigazította pápaszemét, hogy jobban lásson, és fenyegető hangon így szólt:

– Honnan veszi a bátorságot, hogy éjnek idején betörjön a lakásomba? Micsoda neveletlenség ez? Mi közöm hozzá, hogy mit gondolt? Ez az én szobám, azt teszek benne, amit én akarok. Távozzék, mert rendőrt hívok!

– Értse meg, kérem – motyogtam –, félreértés volt. Felizgatott ez a borzalmas hang…

– Mit, kérem? Miért borzalmas, mit, hogyan borzalmas? – [117] hadarta ő sértődöttségében vörösre váltan, de nem folytathatta, a kalitka felé kapta fejét, mert a papagáj talán megrettent tőlem, vagy színházat csinált újra, olyan hangosan kezdett visítani, mintha sírna. Sírt, mint egy gyermek, akit megvert a mamája. Meznerits úr megfeledkezve rólam és haragjáról, odatotyogott a kalitkához, és hízelegni kezdett a madárnak:

– Bandi, Bandikám, nicht weine, hozok én neked valamit, amit te szeretsz. Kapsz cukorkát, mindjárt, mindjárt.

Aztán a szekrényhez csoszogott, kihúzta fiókját, dörmögött, és kotorászott benne sokáig, a papagáj pedig még keservesebben sírt. Oly élethűen zokogott, hogy szinte láttam huncut, zöld szeméből potyogni a könnyeket.

– Mit csináljak – fordult a szekrénytől a madár felé az öregúr –, mit csináljak, Istenem, egy szem cukor sincs itthon… Elfelejtettem venni neked ma este.

– Van nekem! – kiáltottam diadalmasan. Még délután vettem egy doboz zserbót, hogy átadom a háziasszony lányának, de nem találkoztam már vele. – Rögtön hozom a cukrot, ha megengedi.

Az öregúr nem tiltakozott, sőt megbocsátó mosolyt láttam bajusza alatt. Türelmetlenül téptem fel a díszes doboz fedelét, és átnyújtottam neki.

Egy szemet kapott a papagáj, és rögtön elhallgatott. Megkönnyebbülten álltam, szinte boldogan. Az öregúr hálásan nézett rám, de amikor a madárhoz szólt, csillogott a szeme, és a hangja remegett:

– Du dummer kerl, hát ez kell neked?

Így kezdődött a barátságunk.

Később sokat voltam vele. Megszerettem ezt az emberkerülő, különc öregurat, megszerettem papagájával együtt, noha sok álmatlan éjszakámba került, amíg megszoktam rikácsolását.

– Ó, a madarak – áradozott papagájával kapcsolatban –, okosak ők, aranyosak. Hiszen ők Istennek legkedvesebb teremtményei… Az én Bandikám is sok boldog órát szerzett nekem. Ha ő nem lett volna, én sem élnék már talán. – Messze nézett ilyenkor az öregúr, és szemében könnyek jelentek meg.

Nevettem magamban gyermeteg bölcsességén és a papagáj iránti hűséges szerelmén. Úgy élt ő, ezzel a színes tollú, lármás madárral, mint a feleségével él az öregember. Zsörtölődött, és olykor emlékeiről beszélt vele. Egy kicsit papucs alatt nyögött szegény Meznerits úr, a papagáj kordában tartotta, és sokszor alaposan megmondta neki véleményét.

– Hol volt, kedves Atanáz, ilyen hosszú ideig? – rikácsolta felé gyakran, ha az öregúr a városból hazatért. – Nem vagyok megszokva ehhez…

– Ejnye, ejnye – mentegetődzött gyengéden ő –, az ember már a barátaival sem találkozhatik, nem állhatok meg egy percre, hogy megnézzem a kifüggesztett újságokat, hogy hírt halljak a [118] nagyvilágról… Ha még dorbézolnék, kocsmába járnék, és részegre innám magamat, de így? Ejnye, Bandi, ejnye…

Álmatlan éjszakáimon, amikor a szőke lány járt a fejemben, aki csak nem akart tudomást szerezni vonzalmamról, néha odaszorítottam fülemet a falhoz, és olyankor hallottam, hogy mit beszél öreg barátom a papagájnak. Karolának szólította ilyenkor, és valósággal szerelmet vallott neki. Először azt hittem, hogy tényleg van nála, a szobájában valami Karola, és azzal enyeleg. Még mondtam is magamban: ki hinné, hogy ilyen vén kujon, azzal a komoly szakállal és ártatlan papucsaival? De tévedtem, senki sem volt nála. Azaz hogy egy napon ezt is megértettem. Az öregúr maga mesélte el furcsa szerelmét. Mint mondotta: csak nekem. Én vagyok az egyetlen ember, akit beavat féltett, drága titkába.

– Látom, hogy maga is szenved, fiatal barátom, reménytelen szerelme miatt Mimi iránt. Sajnos, az ilyesmin nem lehet változtatni. Én megkíséreltem már többször, hogy segítsek, mert úgy tűnt nekem, hogy a lánynak tetszik maga. Tegnap reggel is, amikor a tejet melegítettem a konyhában, magáról beszéltem neki. Komolyan mondom, érdeklődéssel hallgatott. De hát a szerelem nem egyszerű dolog. Nem bizony… – és sóhajtott.

– Nekem az életembe került. Öregember vagyok, maga unokám lehetne, s így egy kicsit röstellek beszélni róla, de mondom, látom szenvedését, és ez közel hozta hozzám. Tudom, hogy meg fog érteni.

– Régen volt nagyon, hogy Bánkuthy Karolával megismerkedtem. Ő egyedül élt, szülők nélkül, valami távoli rokon kegydíjából. Fiatal volt és szép, és én is fiatal voltam. Sok-sok évig jártam a házába, sok szép délutánt és estét töltöttem vele. De szerelemről sohasem esett szó közöttünk. Ó, nem. Karola nagyon erkölcsös hölgy volt, sohasem fogadott egyedül, mindig nála volt vén dadája, amikor megérkeztem. Ismétlem, szép időket töltöttem vele, de ha egyedül voltam valahol, kimondhatatlanul szenvedtem, úgy éreztem, hogy sohasem szabad megmondanom Karolának, hogy szeretem, mert úgyis reménytelen dolog volna. De hiszen magának ezt érteni kell…

– Így teltek az évek, és egy reggel azzal ébresztettek, hogy Karola meghalt. Minek részletezzem, minek mondjam, mekkora csapás volt ez nekem? Félőrülten jártam az emberek között sokáig, s akkor ez a kis madárka, a Bandi vigasztalt engem. Mert ő Karoláé volt, én örököltem tőle. Ő volt a tanúja szerelmünknek, egyedül ő, uram, s hogy Karola szeretett engem, azt is tőle tudtam meg. Valószínűleg hallotta már Bandit, amint lágy, finom női hangon felém kiált:

– Szerelmem, édes Atanázom!

– Nagyon boldog vagyok ilyenkor, uram, lehunyom szememet, „Karola – mondom – Karola, hát mégis igaz, hogy szeret?” Mert olyankor én szentül hiszem, hogy ő is itt van a szobában. De ne [119] higgye, hogy Bandit én tanítottam ezekre a szavakra, ó nem, ezeket ő nekem az első napokban mondta, tehát nyilván úrnőjétől hallotta. Nem igaz, uram?

Meznerits úr hosszú ujjaival belefésült a szakállába, aztán levetette szemüvegét, rálehelt, majd megtörölte, köhécselt néhányat, aztán mint aki megbánta, amit tett, gyengéden megfogta vállamat, és az ajtó felé tuszkolt.

– Menjen, fiatal barátom, menjen, azt hiszem nagyon nevetséges lehetek ebben a pillanatban ön előtt.

Mit tagadjam, nem is volt nevetséges az öreg. Azokban a napokban magam is szívesen vettem volna egy papagájt, aki elárulta volna nekem, hogy a szőke lány szeret, és helyette tette volna meg szerelmi vallomását.

Nem, én csak tiszteletet érezhettem Meznerits úr iránt még olyankor is, amikor az utcán láttam lógó nadrágtartójával, zizegő gyékénypapucsaiban, mert nyilván elfelejtett felöltözni; és hálás is voltam neki egy kicsit a pártfogásért, azért, hogy reggelente, tejforralás közben mindig rólam mesélt a lánynak. Tulajdonképpen hálámat akartam kifejezni akkor is…

Egy este a városban járva gondtalanul bámultam a kirakatokat, ődöngtem egyik üzlettől a másikig. Egyik kirakat előtt felcsillant a szemem. Madárkereskedés előtt álltam. Felötlött bennem, hogy meglepem öreg barátomat; veszek neki ajándékba egy madarat. Bementem az üzletbe, és hosszú válogatás után megállapodtam egy ugyanolyan papagájnál, mint a Bandi volt. Boldogan vittem haza kabátom alatt.

Ragyogó arccal törtem be hozzá, s már messziről kiáltani akartam; mennyasszonyt hozok Bandinak! De az öregúr nem volt a szobában. Lent járt valahol, talán madáreleségért. S akkor fogant meg bennem a pokoli gondolat. Benyúltam a kalitkába, kiemeltem Bandit, és az új papagájt tettem a helyére. Bandival visszarohantam az üzletbe, megkértem a kereskedőt, hogy etesse néhány napig, megfizetem. Utána hazamentem, bezárkóztam és vártam.

Nemsokára megérkezett az öregúr. Hallottam brummogni, dúdolni, csicseregni a kalitka felé: Bandi, Bandikám, itt a cukorka, da hast, madárkám, finom cukorka, nyisd ki a csőrödet…

De az új madár nem ujjongott, nem repdesett, az új madár sokáig hallgatott. Nyilván szokatlan volt neki a környezet, s talán Meznerits úr szakálla sem tetszett neki. Kuncogtam, és dörzsöltem a kezem, szinte láttam az öreget, amint zavartan a fejét csóválja. De aztán egyszerre olyan éles rikoltással mutatkozott be az új jövevény, hogy rajtam is végigfutott a hideg:

– Te csibész! – rikácsolta. – Tönkre akarsz tenni? Ki akarsz forgatni vagyonomból?! Te gazember, utolsó pernahajder!

Egy darabig nem hallottam az öregúr hangját, első megdöbbenésében szóhoz sem tudott jutni szegény. Aztán hízelgésbe fo[120]gott: „Ne légy rossz, hiszen látod, cukrot hoztam neked, édes cukorkát Bandinak, mert Bandi jó madárka, Bandi okos, nem rakoncátlankodik, no, szépen nyisd ki a csőrödet”…

Úgy beszélt hozzá, mint féltékeny asszonykához a bölcs férfi. A papagájnak azonban ez mit sem használt, rajta nem fogott a szép beszéd, ő tovább szórta éktelen szidalmait az öregúr becsületben megőszült fejére. Végül azonban neki is elfogyott a türelme, hangosan felcsattant a hangja, s talán életében most először szidott madarat:

– Du gauner, majd adok én neked! Kitől tanultad ezeket a szemtelenségeket? Nincs cukor! Tudd meg, hogy nem kapsz cukrot, míg meg nem javulsz…

Azt hittem, megpukkadok a nevetéstől. Soha olyan jót nem mulattam, mint akkor. Pokoli volt! Úgy kellett kisurrannom a folyosóról, mert amint öreg szomszédom ajtaja elé értem, robbanásszerűen tört ki belőlem a nevetés. Nem is mentem át hozzá azokban a napokban. Lehetetlen lett volna megőriznem komolyságomat. Viszont egyelőre nem akartam megfosztani magamat ettől a mulatságtól.

Egy reggel riadt kiáltozásra ébredtem. A takarítóasszony sikoltozott, ajtók csapódtak, rémült hangok röpködtek. S egyszerre, mintha kergették volna, Mimi ugrott be hozzám harisnya nélkül, kék atlaszpapuccsal a lábán, borzas hajjal, rémült szemekkel, hálóinge kilátszott a hirtelen magára kapott utcai kabát alól.

– Jaj, menjen ki, az Istenért – suttogta borzadva –, menjen, nézze meg, mi történt vele. Talán még nem halt meg…

– Kicsoda, Mimike? – szóltam, és kinyújtottam a kezemet utána, mint egy szép álom után. – Jöjjön közelebb, ne féljen tőlem, kit nézzek meg?

– A madaras bácsi, a Meznerits, meghalt.

Dermedten álltam öreg barátom ágya előtt. Feje sápadtan feküdt a párnán, de arca mosolygott. Szeme csukva volt, ajka szederjes. Az orvos csuklója után nyúlt, de úgy ejtette vissza, mint egy darab fát.

– Meghalt – mondta –, meghalt.

Papagájom a kalitka drótján élesítette fekete csőrét, néha abbahagyta, és felsikoltott: „Te csibész, te! Himpellér!”

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy én vagyok a gyilkosa. Ez a csúnya tréfa ölte meg szegényt. Hiába konstatált szívszélhűdést az orvos, én tudtam, hogy nagy izgalmába, a madárral folytatott csúnya perlekedésbe halt bele.