Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

A költő

Az az emberien tiszta szerb költő, aki most ért a hatvanévesek sorába, megérdemli, hogy a magyar olvasó pillanatokra megálljon előtte, s számba vegye azt az általános, a logika s az irrealitás közötti belső válaszfalat lebontó, a legteljesebb közvetlenséggel éneklő lírikust, aki lassú éréssel, műveltsége emelkedett szellemével és mint a nagy költők, a szintézis egységében zengi himnuszait. Mert Svetislav Stefanović a szintetikus költők sorából való, a végtelenségből fakadó költészetek ama áhítatos művészeiből, akik mint az európai líra kisebb-nagyobb csillagai, szertezüllő, szépet és értéket romboló napjainkban értelmünket a lélekre, a jóságra, a humánumra emlékeztetik.

Kortársainak, a zárt forma, a nagy hagyományok mesterének, Milan Rakićnak, a parnassien érzelmességét lírai képekbe nemesítő Jovan Dučićnak költészete a nagy franciák lírizmusából teljesedett ki, és testetlen, párás gondolataik, a fény és tisztaság sugaraiban megfürdött nyelvük a szimbolisták újravirágzására emlékeztetnek. A szlovén Župančič ősélménye az impresszionizmus, [106] mely egyfelől a naturalizmushoz, másfelől az expresszionizmushoz hajlik, és képzeletére a goethei fenségesség, Nietzsche termő tűzzuhataga borul. A horvát Milan Begović dalai a dalmáciai táj, a pálmák, olajfák alatt ihletődtek gáláns finomságokká, az olasz trubadúrok szonettjeinek érzelmes játékává. Svetislav Stefanović költészete az egyetemes líra széles országútját járja. Verseiben azzal a nyugtalan európai hanggal találkozunk, amely a régi formától a formabontásig, az ősi gondolattól a még mindig le nem szegzett gondolatnak végtelen lehetőségéig ível. Van kritikusa, aki az angol-amerikai költőkkel állítja párhuzamba. Whitmanre példáz, az egyszerű, jó ácsnak demokráciájából kioldódó élethimnuszaira, arra az átlátszó idealizmusra, amely ma csak azért hat, mert a költő embersége élményét korláttalan vágy és féktelen szabadság szilajítják. Stefanovićban valóban sok van abból a whitmani vágyból, hogy a formák tökéletességére törekvő különc zárkózottságot, azt a bizonyos elefántcsonttornyot a fogalmak tisztázása és a gondolat mélysége kedvéért elhagyja. Inkább a gondolati, mint a formai lírának zengője, annak a gondolatnak, mely fölötte áll minden világszemléleti elkülönülésnek, társadalmi vagy politikai elkötelezettségnek. Minden versében csak európai, a balkáni-dunai népek vérözönéből kimagasló, békét és szellemi ideált áhítozó, új szerb lélek típusa, aki lelkét, szellemét, tekintetét mindig az európaiság horizontja felé szegzi, arra, amerre Paul Valéry, Stefan George és a mi Babits Mihályunk is tekint. Költészetének több közössége van az angol lírával, mint az érzéki szemlélet síkján uralkodó francia vagy a nyelv szellemében megfürdő, szintaktikai eszközöket és érzelmi mozzanatokat hangsúlyozó, a georgei és a dehmeli áhítatba merülő német lírával. Ez abból a valóságból adódik, hogy költőnk elsősorban gondolati költő. Nem tud a gondolattal, az örök természettel és a tiszta lélekkel nem harmonikus eszközökből költészetet csinálni. Nem tud ellentmondani annak a világnak, amelynek minden porszemét csodálja. Ennek a gondolati lírának sokszor tökéletesen elég a szonett is. Ebben az örök formában elfér a panteizmus, a végtelenbe kalandozó gondolat, a szívet csapkodó érzelmesség, a hatalmas himnuszt lendítő fenségesség és az örök végzet mementója is. Aki a „Pesme” és a „Sunce i senke” kötetek nemes veretű szonettjeit ismeri, az a zárt forma sorait elöntő lírai sodrásából is tisztán kihallja a gondolatot, amelyet a költő a pepecselő líra apró realitásainak szépségeiért sohasem áldoz fel.

„Természet és ember még megremeg a kíntul,
Az örökkévaló azonban útnak indul
S az őrszemek felett már halk béke lebeg.”

(„Mir”)

A szonettek sorairól soraira ömlő lendülete, a későbbi évek verseiben a szabad vers felé tör. A forma pántjaitól elszabadult költő a természet és a gondolat egységesítését, bölcseleti társí[107]tását korláttalan soraival erőteljesebben zengi, mint a forma lehatárolt börtönében. Stefanovićnak ezek a versei a legangolabb versek. Valóban van bennük Swinburne gáttalanul hömpölygő zenéjéből is, abból a senkivel össze nem mérhető hatásból, ami ennek a páratlan angolnak líráját a hellén kórusokra emlékezteti. A szabadabb forma – mint minden európai kortársánál s talán a legszembetűnőbben a mi Babitsunknál – Stefanovićnál is újabb, korláttalanabb szellemi és gondolati problémákat sodor magával. Nincs eszme és nincs kor, nincs szenvedés és ujjongás, nincs öröm és bánat, nincs szerelem és nincs utálat, amivel Stefanović új lírai kitárulása nem társulna, ami után ez a valóságosan tikkadt lírai szomjúság ne törne. A „Lázadás énekei”-ben ott van az európai lírának az a meghajszoltságában is tisztulásra vágyódása, a szimbolizmus talajából felszakadt expresszív kibomlás, ami közel jár ahhoz a kollektivista lírához, ami Babitsnál a „Versenyt az esztendőkkel” és Kosztolányinál a „Meztelenül” kötetek kort vállaló és új lírát kereső verseiben is megmutatkozott. Mert senki se higgye, hogy Stefanović lírai fordulása magában álló eset! A kortársi kapcsolattól, a kor kritikájától, a tömegek és az idő nyugtalanságától a kor igazi költője nem tud elfordulni. Az az igazi alkotó, aki korának minden pillanatát, gondolatát, viharát egyaránt zúgja. Mégsem ez a mindenre kitárulás a legjellemzőbbje. Ha rá is talál mindig az emberi közösség felé vezető útra, tulajdonképpeni egyéniségéhez, az élő, a lényeggé és beteljesüléssé érő gondolati lírához egy pillanatra sem lesz hűtlen.

„Ami bennem mélység, mind felszínre törne,
Ami sötét bennem, mind fény után vágyik,
Az én szerény lelkem eltelt a magánytól,
Soká éltem úgy, hogy nem ismert a másik.

Minden gondolatom pusztaságban fonnyad,
Szenvedélyem lángja megfagyott a jégtül,
Végtelen a bánat beteg lelkem mélyén,
Fájdalmas magányom a világba készül.”

(„Puste misli”.)

Ebből a magasságok felé ívelő, legtöbbször a kozmikusság inspirációjától formált, bölcsészeti hajlandóságú költészetéből kivételes emberség bontakozik ki. Saját fájdalmában az emberiség fájdalmát, önmagával viaskodásában pedig a minden ember viaskodását keresi. Költészetének valóságos vezérmotívuma az, amit egy tanulmányában ír, hogy „a kis költők mindig a maguk jaját sírják, míg a kiválasztottak az emberiség fájdalmát panaszolják.”

Ha eddig kihangsúlyozottan, mindig visszatérőn mutattunk Stefanović bölcseleti, gondolati lírájának arra a rendeltetésére, hogy a vers célja a lélek és a végzettel szembenéző ember erősítése, mulasztás lenne rá nem mutatni a Stefanovići költészetnek [108] arra a tisztán lírai síkon, legszemélyesebb érzületén át formált verseire, amelyek közül a „Tavasz”-hoz írott óda a mai világköltészet legszebb alkotásai közé sorozható. A költő a tavaszi lég melegségében, a zöldellő fűben, az ősi tölgyfa árnyékában pihen. A föld muzsikáját hallgatja, az érésbe fogó gyümölcsök életét, és megfagyott szívéből felenged a pogányság, a zabolátlan természet barbárságának új imája, hogy a föld szagától megrészegedve ember és természet eggyé válhasson az anyafölddel. Megjelenésekor ezt a nagy verset a különben közömbös szerb kritika csodálattal fogadta. A szerb irodalom Gyulai Pálja: Bogdan Popović, a beogradi egyetem nagy nevű irodalomtörténésze Sully Prudhomme-nak, ennek a nem is nagyon jellegzetes parnassien költőnek minden apróságra felfigyelő, nagy érzékenységével való rokonságára mutatott. Valóban, van is a „Tavasz”-ban valami, ami erre a sokszor hideg francia költőre emlékeztet, de semmi esetre sem panteizmusa, hanem a versnek bölcseleti törekvései. De hol van Sully Prudhomme elvontsága ettől a titok nélküli természetimádástól, amelynek száguldása egy pillanatra sem fogható a klasszicista akadémia lassan guruló szekerébe. A gondolatoktól tépett, filozófiától érett lírától a panteizmusig nem nagy az út, és aki gondolatoktól terhelten, versről versre vizsgálja azokat a jelenségeket, amelyek önlelkében és körülötte lezajlanak, és aki az emberek, a harcok özönében magányosan, baráttalanul áll, az a költő mindig a panteizmús felé tör, és a kozmosz titkáig ér. Ebben a kozmikusságban a szerelem is más értelmet, más fogalmazást kap, és Stefanović szerelmi lírájában az élet és az elmúlás gondolata egyszerre, szinte együttes szenzuális duóban lép fel.

„Emlékezem rád, kedvesem.
Valahol a szemem már látott,
Mikor álmomban kívántam
Átélni az egész világot.

Emlékszem, kedvesem, reád,
Éreztem érted már gyötrelmet,
Mikor végtelen vágy ölén
Átélni vágytam a szerelmet.

S tudom, emlékszem, kedvesem,
Hogy újra elém hoz az álom,
S kereslek mindörökre én,
Mikor utolér a halálom”.

(„Sećanje”)

Nála a szerelem mindig a szépség, az áhítat, a kozmosz gondolatával testvériesülő szeretet, amit félelem kísér, hogy titkos vágy, durva kéz romba döntheti az oltárt, amit ennek a sokszor vallásos áhítatosságra emlékeztető, mély érzelemnek emelt. Ebben [109] az extázisos szerelmi hangulatban íródott az „Ajándék”, az égő nappal, pirosan lángoló rózsák színével impresszionista vers, amelynek szenvedélyében, sóhajában az álomból feltörő szerelmet a felfeslő bimbónak napfényre szomjas vágyához s a napsugár perzselésének hervasztó aggodalmához hasonlítja. Ebből az időből való a „Mindenható nevében” (U ime Večnoga) c. verse is. Ebben a kis, ötszakaszos dalban kedvesét hívja, akinek a Bölcsek könyvéből akar majd olvasni, idézni a nagyszakállúak fenséges, hadakozó szellemét, s míg éjre nap jő:

„Így mesélek, s egyszer csak megveted
Szemed szűz horgonyát fövenyén
Szapora szómnak, s szól tekinteted:
– Tied vagyok, s te az enyém.”

Szerelmi lírájában mutatkozik meg legjobban, hogy szláv költő. A szláv lélek alázatával közelíti meg az asszonyt, titokzatosságot keres benne. Túlfinomult lelke gondolati neuraszténiájával aggódik, vajon az élő, a valóság asszonya olyan-e, mint az örökkévaló „Poézia”, akinek arcát, alakját még álmában sem látta, csak tudja, hogy van, és sohasem tud tőle eltépődni. Ezeket a szerelmi verseket hangulatok kísérik, sokszor zenei hatásra törekszenek, puha dallamosságra, amiben a szó, az érzés, az értelem abba a gyengéd és bánatos, monoton muzsikába olvad, ami a régi, szerelmes, népi szerb daloknak is annyira jellemzője.

Vannak nemzeti érzéssel fűtött versei is. Ezekben inkább a szláv népek testvériesülésének gondolatát énekli, vagy a szántó vető parasztot, akinek az eke vasától felhasadó, fekete földje dicső múltról beszél, s akinek sík földjét, mint a jó emberek sima lelkét, az éggel köti össze. Ezekben a versekben is az örök gondolat a teremtő, a folytonosan csodálkozó és fürkésző tépelődés az örökkévalósággal. Csak ez az egyetlen nyugvópont zajló életünkben, ez az, aminél szenvedő, vergődő lelkünk horgonyt vethet. Háborús költészete, népe tragédiáját sirató verse kevés, de mélyen jellegzetes. Az albániai hegyek lejtőin aláereszkedő, menekülő szerb katonák között magába roskadva gyalogol az öreg király. Autók romjai, szekerek törött kerekei olyanok, mint a Göncöl szekere. Messze távolból már megcsillan az Adria kékje, és a hegyek fölött lebukó nap utolsó aranya, mint egy guruló, fenséges korona, ami fölött csakhamar bezárul az alkony sötétje. Másik verse: a „Smrt”, egy kis szonett. A menekülők sorai után lépkedő, sebektől vérző lovat legyek raja lepi be, és károgva csapkodó varjú kíséri. A hegyek lejtőjén már olajfák, ciprusok, messze a tenger mindent megbékítő moraja, de mire üveges szeme a tenger kékjéig ér, lerogy a földre, s pupillái mélyén szülőföldje, régi, kis istállójának álma remeg.

Azt a teremtő magot, amiből Stefanović költészete kinőtt, ne bontogassuk tovább. Csak összehasonlításokat adhatnánk, érzéseit [110] szedhetnénk atomjaira, s eljutnánk odáig, amin túl már a költő sem elemezhető. Verseit magyarázni felesleges, mert sohasem jelképes. Ösztönös és egyszerű, mint a természet, amelyben minden verse él, s amelynek titkát keresni egyetlen versében sem szűnik meg. Művészi módszerének, költői fölényének a kultúra, a kutatás, a filozófia a legjellemzőbbje. A forma csak eszköz, a gondolattal alig nő össze. A rím csupán közlési mód, művészi jeu, a gondolat alázatos szolgája. Nevezhetném néha a szerb Shelley-nek. Sok van benne az ő elvontságából, a külső világgal való nemtörődéséből. Mint az angol költő, ő is az ideális költészet hűs forrásán oltja szomját. De ezek a hasonlóságok mégsem adhattak hasonló eredményeket. A mi költőnk a ma gyermeke, a ma tépelődő Hamletje, ahhoz a költőtípushoz tartozik, melyikhez Babits Mihály, akihez hasonlóan a végtelent keresi, hogy a végtelen gondolatok és a formai végtelenség örökös tépelődése között érjen a tökéletességhez.

A fordító

Svetislav Stefanović egyik legjelentősebb korszaka hatalmas fordítói tevékenysége, amely az „Énekek éneké”-nek az eredetiből, sőt az őshéber akcentusból fakadó ritmussal való rekonstruálásától Wilde-nek A readingi fegyház balladájáig ért. Ez az óriási időköz, ami e két örök értékű irodalmi alkotás között van, és a bibliai kort a mával összeköti, tulajdonképpen az irodalom funkciójának megszakítatlan folytonosságát bizonyítja, azt a folytonosságot, amelytől egyetlen igaz költő sem tud elszakadni. Mert a műfordító Svetislav Stefanović minden fordításában hiánytalan költő marad, akit ha érdekel is a filológusi feladat, mely a fordítás művészetének jelentőségét a versforma gondos, hűséges megőrzésében látja, sohasem az a fordító, ahogy azt az iskola vagy az akadémia értelmezné. Ha csupán filológiai vágy vagy a nagy költők formai sokféleségének szolgai másolása érdekelné, a szerb irodalom bizonyára sohasem kapja azokat a tökéletes, művészi fordításokat, amelyek tizennégy Shakespeare-drámát, Goethe Pandoráját és a nagy angol, amerikai lírikusok legjelentősebb alkotásait ölelik fel. A fiatal Stefanović, aki még Novi Sad-i gimnáziumi évei alatt Petőfi és Arany Shakespeare fordításait olvassa, majd később a Lazar Kostić romantikus és bölcselkedő lírája szertelenségével átültetett királydrámákkal ismerkedik meg, költészete legjelentősebb feladatának azt tartotta, hogy népét a teljes Shakespeare-rel ajándékozza meg. Hogy ezt a nagy munkát ma sem fejezhette be, annak oka, hogy a tiszta művészet jegyében álló, nagy feladatának a kor nem kedvezett. Prágai, bécsi orvosi tanulmányok, klinikai gyakorlatok, közben a vágy, többet tudni, az orvosi tudomány mellett esztétikát, filozófiát is hallgatni, majd apró szerbiai városkákban az elhanyagolt népegészségügyet szervezni – s mikor [111] végre a férfikor kiteljesedésében nyugodtan élhetett volna irodalmi álmainak, jött a balkáni, majd a világháború. Mire a világháború véget ért, a kis Szerbia nagy Jugoszláviává terebélyesedett. A friss népi erőktől duzzadó ország lázasan hozta be az elmulasztottakat, s az irodalmi és kulturális élet felfokozott tempója nem kedvezett a shakespeare-i hallhatatlanságnak. Olyan idő volt ez, hogy szinte archaizmusként hatott Shakespeare drámáit, komédiáit elegáns rímekbe öltöztetni, a szláv nyelv zsongató muzsikájába fogni, a formát a tartalommal egységbe hozni, s a szavak nehéz pompája alatt Vuk ízes, népi nyelvét a ma dekadenciájával, a nyelvbe tolakodott, idegen, kesernyés ízekkel, neuraszténiás érzékenységgel modern jugoszláv nyelvvé hajlítani. Ez az ösztön, ami különben a szerb irodalom nagy fordítóinak, elsősorban Lazar Kostićnak és Zmajnak hagyományaiba fogódzott, már az esztétikus hajlandóságú költő fordítói, filologizálni szerető ösztöne is, aki a drámát, verset olyan művészi feladatnak tekinti, amivel meghitt órákat kell tölteni és a kifejezéseket úgy tologatni, mint ahogy a szenvedélyes játékos teszi a sakktáblán a figurákkal. A sakkjátékos a felsőbb matematika képleteibe burkolódzik, a műfordító az értelem, az érzelem, a hangulat logikájába, s ha lírizmusa sajátosságának rejtett asszociációit a feladott problémával, a megoldásra váró költemény hangulati egységébe tudja fogni, akkor biztos a megoldás. Stefanović, aki csak azt a költőt fordítja, akivel hangulati, érzelmi és értelmi kapcsolatban van Shakespeare-hez sem egy mesterkélt, archaizáló nyelvvel közeledett. Lehetetlen is lett volna pl. a Szent Iván-éji álomvilágot, Puck nagyszerű búcsúdalát vagy a Rómeó és Júlia Lőrinc barátjának a szerelem heves gyönyörei feletti bölcselkedéseit megmerevedett, elkoptatott képekkel és elhasznált hasonlatokkal visszaadni. Újrateremtette tehát magának a shakespeare-i örök alkotásokhoz simítható szerb nyelvet, a szavak összerakását pedig egyéni játékká nemesítette. A nyelv, a szellem történetében s a különböző nyelveket összehasonlító filológiában járatos költőnek sikerült is így fordulatokkal, mondatritmusokkal az új szerb irodalmi nyelvnek olyan újabb értékeket adni, amelyek a szabadabb szárnyalás bátorságával, a természetes nyelvi és verselést kedv frissességével új színpadi nyelvet hoztak. A nyelvi hagyományokat begyepesedetten őrző esztétikusokat ezek az új nyelvi lehetőségek természetesen meghökkentették. Gondolni sem mertek arra, hogy a népi nyelvből ily lehetőségek s ily változatosságok oldhatók fel. Mikor azonban e fordítások színpadra kerülése után a közömbös Beograd kezdte Shakespeare-t felfedezni, megismétlődött itt is az az irodalmi csoda, ami a magyar irodalomban is döntő fordulat volt, amikor a Babits fordította „Divina Commedia” képeinek ragyogó hatásától valóságos Dante-láz kezdődött, és emberi s költői szavai hidat vertek korunk és Dante kora között.

Lírája gondolatainak tépelődésében, az örök végzetességet látó bölcselkedésében Svetislav Stefanovićnak el kellett jutnia az angol és az amerikai költőkhöz is, így Swinburne-hoz, Rosetti-hez, [112] Poe-hoz, Wilde-hoz, Whitmannhez, akiknek mindegyike természettel társuló, panteizmusba olvadó érzelmeivel költőnk lírájára döntő hatással volt. Swinburne görögös, szinte tragikus elégiáit, Rosetti érzésben és formában tiszta szonettjeit, a poe-i „Holló” és „Annabel Lee” tudatos művészetének sugarasan szép zenéjét, Wilde tragikusan nagy fegyházi balladáját, Whitmannek szinte ősemberi érzéssel hullámzó himnuszait fordította. A jugoszláv irodalom modern lírájában így tört utat annak az angol-amerikai költészetnek, amely az antik érzés és a mai ember szenvedése lelki közösségét az Istent dicsőítő természet közösségébe vonta. Ezekben a fordításokban már nem a kutató és nem is a filológus fordító. A gondolati közösség hevületében valósággal lávaszerűen ömlik belőle a lírai közösség. Minden sorának nemes veretében ott az angol, az amerikai költő Stefanovićtyal asszociatív gondolata, amit egy lágy, egy keletien nyugalmas bölcs higgadtságával hűsít.

Az esszéíró

A saját lelki, gondolati összefüggését kereső Svetislav Stefanović fordítói érdeklődése azonban sohasem merült ki abban, hogy rátalálván a keresett, a vele rokon alkotás szépségére, azzal – mint valami mai aszkéta – addig bíbelődjék, ütemeit és rímeit addig csiszolja, míg az eredeti tökéletes szépségét vissza nem adhatja. Az ő keresése, a hozzá közelálló költő lelki és szellemi életének minden ösvényére, minden titkára kíváncsi, és képzelete addig követi, míg csak el nem ér a Halálhoz, ami elvitte. A zseni titkát keresi, a múltba és a magányba burkolódzó élet alkotó vágyait, s ebben a keresésben fogant irodalmi oeuvre-jének egyik jellegzetesen dús hajtása: esztétikai és irodalomtörténeti kutatása.

Tanulmányai négy hatalmas kötetet tesznek ki. A nagy lírikust kiegészítő, mély intellektusnak átfogó világirodalmi érdeklődésére mutató esszéi egy negyedszázad irodalmi hatásainak izgatóan érdekes és költőien szép történetei. Legkorábbiak a Rosetti-ról, Swinburne-ről és Browningról szóló tanulmányai. Elmondtuk már, hogy a fiatal Stefanović fogékony lelkének a világ lírája felé kitáruló s termékeny asszimilációjú éveiben, főleg a bécsi évek alatt sokat foglalkozott az angol költészettel A „Beata Beatrix” éterikus festője és a „sírba vitt” tiszta szonettek költője: Dante Gabriel Rosetti döntő hatással volt a fiatal Stefanovićra. A legendásan érzelmes preraphaelita korszaknak ezt az álmodozóját ő a „splendid isolation” forradalmárjának látta, a „praeraphaelita testvériség” apostolának, aki hat testvére életére éppen olyan szuggesztív hatást gyakorolt, mint mindazokra, akik Firenzében és a pisai Campon a praeraphaeliták örök rajongóivá válnak. Ez a tanulmány még a lelkes és az áradozó fiatal költőé, aki lelkendezve örül, hogy valóságos hitvallásként mondhatja el mindazt, amit Rosettiről tud, [113] szemérmesen elhallgatva azokat az okokat, amelyek felesége, Elisabeth Siddal öngyilkosságát okozták. A Swinburne-tanulmány már a hellén szépségideálokért is rajongó lírikus értékmérő írása, aki az angol költő drámai kórusaiból a dionüszoszi fenségesség zenei szólamát látja, míg a Browning-esszében a Victoriánus-korszak angol nyelvművészei és költői dús virágzásából emeli ki ezt az élet és a lélek mélységeiig érő, fájdalmas költőt, ki mint valami fenséges diszharmónia, optimizmusának eszméit kemény, szinte erőszakos eszközökkel forrasztja idomtalan anyagába. Browningban is az Itália-szomjat látta meg, s mint a Rosetti-tanulmányban, alkotó vágyukat az olasz ég sugaras özönébe állítja, amelynek kiapadhatatlan, éltető eleme: a művészi harmóniára való törekvés volt. A „Paracelsus” – tanulmány már az orvos érdeklődéséből fakadt, de erős történeti kultúra és szélesen ívelő szellemtörténeti látás árad belőle, a miszticizmusnak és a felszabaduló, korláttalan gondolatnak az a küzdelme, amely ennek a tizenhatodik századbeli német orvosnak és kémikusnak életét kitöltötte. Laza Kostićról és a politikai lírával kapcsolatosan Zmajról, a vajdasági szerbségből kikerült és a szerb irodalom egységébe forrott e két nagy költőről írott tanulmányai a szerb irodalomtörténeti kutatás két legjelentősebb esszéje. Laza Kostić romantikus, világcsavargó alakjában, első Shakespeare-fordításainak átütő hatásában és Zmaj programverseinek társadalmi, politikai jelentőségében a kort rajzolja, azokat az évtizedeket, amelyek Szerbia felszabadulásával egy saját útjait kereső ország szellemtörténetének új energiáit jelentik. Ebből a perspektívából nézi a két költő úttörő jelentőségű munkáját és a magyarországi szerbek szellemi életének lüktetését, amelynek a maga útjait kereső szerbiai szellemi életre döntő hatása volt. Zmaj politikai verseinek irodalmi értékelésénél a szabadság és a népi mozgalmak nagy költőit idézi: Petőfit, Heinét, Freiligrathot. Világirodalmi objektivitását mi sem jellemzi hívebben, mint hogy ebben a vonatkozásban Alekszandr Blok „Tizenketten”-jére, erre a forradalmi messianizmust dicsőítő disszonáns eposzra is rámutat. Az ős-Hamletről, az angol misztikus költészetről írott nagy esszében a szigetországba beözönlő normannok legendáinak ősi nyomait kutatja, és Offa király legendájában, ebben a hetedik századbeli töredékben az angol nemzeti eposzok gyökereit látja. Ez az esszéje valóságos forrásmunka.

Nagy tanulmányainak legértékesebbjei a szerb népmesékről, népdalokról írottak. Ezekben szembeszáll azzal az avult felfogással, mintha azok a balkáni ősi népek népi szellemétől külön, csak a tizenkettedik században keletkeztek volna. Döntően kimutatja, hogy a balkáni népi keveredésben minden népi, szellemi megnyilvánulás kölcsönös hatás és visszahatás eredménye, s hogy a népmesék gyökerei visszanyúlnak a régi balkáni korig, sőt a kereszténység felvétele előtti időkig is, amit még a pogányság motívumaival teletűzdelt, első istenes énekek bizonyítanak, amelyekben – mint minden európai nép ősköltészetében – a napmítoszok maradványai is [114] fellelhetők. A régi népi legendák és népdalok kutatómunkája közepette ér Svetislav Stefanović a mi Kőmíves Kelemen balladánkkal annyira rokon „Skutari vár legendájá”-hoz, melyről kimutatja, hogy maga a legenda későbbi keletű, mint annak ősrégi szokáson alapuló s ősi balkáni motívumkörbe tartozó elemei, amelyek a legenda szálait az építésnél feláldozott élőlények köré fonják. Kutatásaiban először a Vuk Karadžić folklórgyűjteményében megjelent, és Goethe csodálatát is felkeltő szerb változatból indul ki, ebből a tíz szótagú trocheusokban, tehát a szerb népdalok modorában írott legendából, amelyben Vukašin Mrnjavšević fejedelem két bátyjával és háromszáz kőművessel felépítenék Skutari várát, de amit nappal építenek, éjszaka ledől. Erre a három királyi fivér legfiatalabbjának feleségét falazzák be, csupán emlői számára hagynak kis nyílást, hogy kicsi fiát szoptathassa. Ennek a szerb változatnak nyomán több albán, tizenegy görög, tizenhét macedón, majdnem ugyanannyi bolgár, tíz román változatot jegyzett fel, s így ér a legenda utolsó állomásához, a Kőműves Kelemen-balladához. Itt olyan mozzanatokra is talál, amelyek a balkáni változatokban nem lelhetők fel. A magyar változatokban az asszonyt nem falazzák be, hanem vagy vérét veszik, vagy elégetik, vagy hamvát a dévai vár építésére használt keverékkel vegyítik. Stefanović érdekes és eredeti megállapítása, hogy a magyar változat teljesen nélkülözi a balkáni rokonváltozatok hősi és misztikus elemeit. A magyar változatokat emberibb, reálisabb gondolatok fogják át. Költői alakjuk is más. Az alexandrinusok verssorai balladahatást váltanak ki, s a szereplők közötti párbeszédek az ősi skót balladákra emlékeztetnek. Magyar vonatkozású irodalomtörténeti kutatásait folytatva, Stefanović az igricekkel, ezekkel a muzsikával és énekkel szórakoztató középkori vándorénekesekkel és az ajkukon felhangzott „Szabács megvételé”-vel is foglalkozik. Az igriceket ő is a régi szerb udvarokban élt német „Spielmann”-ok utódainak tartja. (Igrač – játékos.) Ők vitték udvarról udvarra a szabácsi legendát. Így került Tinódihoz is, aki a szerb énekesek énekmodorát s versformáit is átvette. Nem is tagadta le, hisz ő maga is említi:

„Sok hegedűs vagyon itt Magyarországban,
Kármán Demeternél nincs jobb az rác módban.”

Az ember

Svetislav Stefanovićnak a magyar ősi és középkori költészet terén folytatott értékes kutatásai s az idetartozó magyarországi irodalom teljes és alapos áttanulmányozása olyan európai jelenség, ami szellemének, életformájának és teljesen felszabadult művészi látása küzdelmének nagyszerű erkölcsét mutatja. Nem egyéni élet és egyéni érvényesülés kelt benne harcra a tiszta művészi vágyakkal, hanem az a tiszta irodalmi erkölcs, mely alkotó[115]erejét minden nép alkotó szellemének kisugárzó szépségével itatja át.

Hatvanadik évében is, mint életében mindig, Svetislav Stefanovićban a művész áll az előtérben, műveiben pedig a tiszta gondolat, az erkölcs, a boldogságkeresés, mely gondolkodó lényének, művészi vágyainak forrása. Ezért sem lehet véletlen, hogy egyforma megértéssel tud becsülni minden kultúrát. Vele született művészi látása is arra ösztökéli, hogy élete eszményéül még mindig a népek közös kultúrájában való találkozást hirdesse. Ezt a találkozást, – ahogy ő mondja – sohasem az „Uebermensch”-ek, hanem a „Geistmensch”-ek, tehát a szellem emberei fogják megteremteni.

Svetislav Stefanović, az író és ember mindenesetre a szellem embereinek ebből a legelőkelőbb fajtájából való.

Beograd, 1938. március közepén.

(A tanulmányban idézett versszakaszokat Ambrus Balázs fordításaiból vettem át.)