Folyóiratok
Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p. |
| Cziráky Imre: Hej… Mári! |
Még csak vagy két forgatásnyi hiányzott ott a Laposban. A többi már kész volt. Fahegybe bukott már a nap, és kora hajnal óta tartott a munka. Igen iparkodott pedig, mert hogy igazán megmondjuk, sehogy sem tetszett neki a Mari nyagdálkodása. Már harmadnapja nyavalyog. Tegnap meg már ágynak is esett. De nem lehet a baján kiokoskodni. Tegnap már a szüle is beállt ápolónak. Mondom, épp nekikezdett a Laposnak Kis Ferenc, amikor a szomszédos búzavetésből nagy lihegve elibe törtetett Pici: a házőrző kutya. Nem látszott azon sem örvendezés, sem búsulás, csak épphogy lihegett. Az ember sem tudott hamarjában mit mondani a lábához dörgölődző kutyának, csak inkább elcsodálkozásból csöppent ki a száján a szó: – Az anyád…! Hogy felpillantott, észrevette a gyereket is, a Péterkét, amint a hajlatról nagy iparkodással szaladt volna feléje. Mikor észrevette, hogy az apja meglátta, újra nekilódult a szaladásnak, és fuldokló lélegzettel kiáltotta: – Édesapám… édesapám… jaj…! Az apa előbb letette kezéből a krumplis szakajtót, belevágta a földbe a kezében tartott kapát, aztán megindult a rögös földön feléje törtető gyerek felé. – No, mija? Nem tudott feleletet adni a gyerek, pedig ott állt már az apja előtt. A megerőltető futástól pirosra hevített, poros arcán sáros árkot mart magának lecsorgó könnye. Csak akkor szólalt meg, mikor az apja rákiabált: – Hát mi lelt? – Édesanyám … meg… halt…! – Micsinát?… – kiáltotta ez megragadván a gyereket. – Meghalt. – Mikó? – Az elébb. – Hun…, hogy…? [101] – Én nem tom, csak eccé kiszaladt a szüle a házbú, a Bözsét papé szalajtotta a parokjára, engem meg kizargatott kísübbet ide, kedé. – Oszt végképp meghalt, vagy… csak úgy halódik? – Nem a’ – bizonykodott a gyerek –, mer’ mire én elindultam, mán a Vica ángyi is előgyütt, oszt mosdatik is mán anyámat. Aszonták. – Mosdatik? Hát akkó… – Mosdatik hát, mer… hogy igen véres vót… Láttam, amikó szedték ki az ágybú a sok véres ruhát! – Véres ruhát…? – átalkodott meg az ember. – Hát akkó… hát akkó… gyerünk, gyerekem! Vállára vetette a kapát, a tarisznyát, és megindultak. Nem szaladtak, már csak a gyerek miatt sem, hiszen szegényke így is alig győzte szedegetni lábait apja lépései után. A gyerek beszélt szakadatlan. Csordultig volt a lelke rettenetes szenzációval, melynek egyes, előkívánkozó részletei most apró mondatfoszlányokban bugyogtak ki a száján. –… láttam hát…! – lihegte. – Akkó is fölérzettem, amikó hajnába kee begyütt. Oszt nevetett édesanyám… hogy aszongya semmi… aztán meg, hogy kee kigyütt, akkó meg ritt. Meg a szüle akkó megest mosta a sok véres ruhát… Csak eegyugta a szüle keed elű! Az ember borostás arcán mind merevebbekké váltak a vonások. Mintha a lélegzete valamivel szaporábbá vált volna. De nem is csoda, hiszen a lépései is megnőttek. Péterke alig bírta követni. Aztán, hogy a megette kocorászó gyerek megbotlott, átvetette a kapát a másik vállára, kemény markába fogta a maszatos kis öklöt, és rekedt hangon odaszólt neki: – Ne ríj! A gyerekbe beleszakadt a sírás erre a hangra. Az apa is észrevette, és nagy, csontos marka engesztelően morzsolgatta meg a benne szinte elvesző gyerekkezet. Lágyba ereszkedett a hangja is, amint megismételte: – Ne ríj, gyerekem! A faluba érve vagy három asszony is megállította őket. – Fercsi, igaz, hogy a Maritok?… – Aszondja a kisgyerek. Most szalajtották utánam. – Oszt mi lelte? Igaz, hogy megszakadt benne valami? – Nyilván úgy eshetett… mer’… izé… csak a gyomra tájékát fájláta. Oszt most ehen e! – Teremtő Isten… mi lesz veled, Fercsi, evvee a három gyerekkee!? Nem adott erre a kérdésre feleletet. Pedig mindenütt megismétlődött a kérdés, míg csak haza nem értek. Péterke a sarokról előreszaladt, úgyhogy mire az ember a kapuhoz ért, már mind a három gyerek ott állt előtte. Bözse, a legnagyobb hangos sírással fúrta bele fejét apja poros, piszkos [102] ingébe. Péterke, mint akinek már több mondanivalója nincsen, a kis Teconkát igazgatta, a legkisebbet, aki kenyérhéjat majszolva állt köztük. Az nem sírt. Csak nézte sírdogáló testvérkéit. Meg az apját. Az sem sírt. De beszélni sem tudott. Csak állt ott előttük tanácstalanul. Melengető, vigasztaló, simogató, puha szókat szeretett volna mondani, de nem tudott. – No, mán no… csak ne ríjatok… – mondta, hogy megsimogatta Bözse fejét. Aztán hagyta, hogy a gyerekek vezessék be a házba. A halottas szobából kihallatszott a szüle sirató jajveszékelése. De hogy az apa a három árvával belépett, hát elhallgatott. Az asszony meg ott feküdt az ágyban. Nyugodtan, csendesen. Mintha mosolygott volna. Mintha csak aludt volna. Megálltak ott négyen, szemben a halottas ággyal. Szemben a mozdulatlan, néma asszonnyal, aki máskor, így, hazaérkezés idején szép szóba, meleg simogatásba, csókba fürösztötte mindannyiukat. Aki oly sok szép, szerelmetes, hízelgő szót tudott mondani nekik. De ők csak hallgattak, Bözse ugyan odatérdelt az ágy lábához, a szüle mellé, és sírva ismételgette: – Jaj, Istenem, mi lesz velünk? De a másik három csak hallgatott. Teconka a kenyeret majszolva nem tudta még, miért sírjon. Péterke már kisírta magát, el is álmosodott, az ember pedig… Úgy érezte, hogy kegyetlenül hasogatja valami belül, egészen belül… Valami mintha fel akarna szakadni benne. Olyan jó lett volna elsírnia magát! Úgy, mint gyerekkorában! Nem bírt. Kemény vaspántok, a nehéz paraszti élet gondon, darabosságon hizlalt, érzelgésre soha nem szoktatott, minden keserűséggel, csalódással szemben kiedzett vaspántjai szorították össze a pattanásig dagadó szívet, hogy még jobban fájjon. Megreszkettették a szempillákat görcsösen, de úgy, hogy könny mégse tudjon kicsurranni alóluk… Összeszorították a torkot a goromba fojtogatással fájón, élesen, de úgy, hogy szó nem szakadhatott fel a ziháló mellkasból… Pedig mondani, kiabálni, elsírni szerette volna, bár ennek a három kis árvának… bár annak a mosolygó, csendes halottnak, hogy fáj… hogy nagyon fáj… De nem szólt semmit, csak állt ott, farkasszemet nézve a félig nyitott szemű halottal, és csak belül, egészen belül reszketett fel benne két értelmetlen szó… nem mondta ki, de minden, minden benne volt, mikor elgondolta… – Hej…, Mári…! Később meghozták a koporsót is. Úgy, ahogy Kis Ferenc megparancsolta. Fehér legyen, ékes, aranyos kereszttel a közepén, az oldalán pedig aranyos betűkkel: Faragó Mária, élt 29 évet. Megjöttek a virrasztók is. Énekük elálmosította a fáradt embert. Közönyösségük fájt neki. Kimenekült közülük az istállóba. De ideje is volt. Akkor látta, hogy a Virág előtt üres a jászol. Lám, ez is az asszony dolga volt máskor. [103] Megetette, megitatta a tehénkét, aztán hanyatt vágta magát az ágyon, és iparkodott ráeszmélni a történtekre. – Hát… meghalt a Mári… Itt hagyott a három gyerekkel… És az istálló csendes, éjszakai magányában Kis Ferenc beszélgetni kezdett. A halottjával. Akit benn, a tiszta szobában hangos énekszó és eperpálinka mellett virrasztottak a környékbeliek. – Ládd-e, Mári – suttogta maga elé –, mondtam, ugye? Mer’ ha nem válaatam vóna tán… De mondtam, ugye, hogy ahun öten jóllakunk, jut a hatodiknak is! Mondtam, ne hallgass senkire, szidtalak is érte, hogy előgyütté vele… Mondtam, ugye, hogy nem az ilyen, magunkfajta népeknek való az ilyesmi, de te… Lám, mink is tízen vótunk! De te nem hallgattá’ rám! Mer’ úgyis tudom, Mári… úgyis tudom, hogy mi veszejtett el! Felült az ágyon, és a sötétségbe úgy súgta belé még egyszer: – Úgyis tudom! Hiába is tagadnád…! Mer’ a Péterke is látta a véres ruhákat!… De azé hajnába csak letagadtátok az anyáddá együtt! Még nevette, is, hogy vakíj, hogy ne tudjam. Oszt most ehen e…! Indulattól reszkető, suttogó szavaira senki sem felel. De ő folytatta a disputát végeszakadatlan. Folytatta egész addig, míg… míg egyszer csak az istálló ajtaján be nem lépett az asszony… A párja… A Mári… Babos kendő volt a fején hátrakötve, menyecskésen. Mosolyogva nézett a heverő emberre. Odaült az ágy szélére, és megsimogatta az ember homlokát. – Hát kísz a Lapos is? – kérdezte mosolyogva. – Kifáradtál-e, hékám? Jaj, csak csendesen beszéljünk, mer’ hallod-e a nótaszót a a ház felű…? A szülike altatja a Teconkát… Oszt tudod, hogy menten kiszáll az álom a szentem szemibül, ha meghallja a hangom! Ládd-e, ha én is kimentem vóna veled a földre, mán a Lapos is kísz lenne! De hát a gyerekek…! Nem maradhatnak magukra. A szülike meg nem gyühet mindig. Az asszony feljebb húzódott az ágy szélére. Ferenc tisztán, élesen látta a felcsúszó szoknya széle alól kimosolygó fehér, gömbölyű térdét. – Sok a karaj, párom – folytatta –, oszt kicsi a kinyérke! No de beszélhetsz te nekem! Fölokosított mán a Juli! Ládd, azok hogy megvannak egy gyerekkel! Másfé’ lánc fődet meg má vettek is! Minek még… Ehen e, a Teconka még alig jár, oszt ehun lenne a másik! Ne szójj bele, Fercsi! Ne szój, Fercsi…! Fercsi…! A szülének meg kellett ráznia az álomba zuhant embert, hogy felébredjen. – Fercsi, kelj föl! Mennek a virrasztók, bár kísírd ki űket! Úgy tápászkodott fel, tántorogva az álom és ébrenlét fájdalmai között. Aztán reggelig már aludni sem tudott. Gondolatai kirángatták a sivár jelenből a múltba, hol meg a kétségbeejtő jövőbe. Érezte, hogy nem tud gondolkodni sem már. [104] Hogy miből teremti majd elő a koporsó meg a temetés árát? Ez volt az egyetlen realitás, mely felett még szabályosan tudott gondolkozni. Ezt számolgatta hát reggelig. Szép temetést akart. Még ha rámegy a Virág is! Hiszen, Istenem, szegény Mári megdolgozott érte. Meg aztán több költség már úgysem esik rá ebben az életben. Maga rendezett el mindent. A sok ide-oda való szaladgálásban csak azon vette észre magát, hogy lám, telik lassan az udvar, erősödik az ének, a pap is itt lesz nemsokára! Már ott álltak, kinn az udvaron, a koporsó mellett. Teconkát a karjában tartotta, szabadon lévő másik kezébe meg Péterke kapaszkodott. A megszokottságukban is fájdalmas dallamú latin szavak úgy doboltak a szívén, mint a hirtelen jött jégeső a kukorica levelén. Hasogattak, fájtak. Aztán elkezdte a kántor… „Nincsen szebb szó széles e világon e szép szónál, hogy: édesanyám!” Teconkát átvette a másik karjára, és kigombolta a kislajbi felső gombjait. Érezte, szűk…, szorít… „Nincsen olyan szép szó a világon, olyan édes, és olyan meleg, Bözse, a legnagyobb fájó zokogásba kezdett. Odalépett hozzá, és nagy tenyerét a vállára téve megpróbálta elhúzni a koporsó mellől. – Ne ríj, lányom! – mondta neki bizonytalan hangon. „És nincs fájóbb, keserűbb búcsúzás, mint amikor ő eltávozik. Péterkét magához rántotta a keservesen síró szüle. – Jaj, mi lesz veled, kis árvám! – sírta a fülébe. A gyerek sírni kezdett. Teconka is. Lekívánkozott a földre az apja karjából. Az letette. Aztán csak állt ott, sután lógatva le munkához szoktatott két hatalmas karját, és nagyon érezte, hogy nem tud a kezeivel mit csinálni. „Isten veled, Kis Ferenc, hű párom…” A vaspántok belül pattanásig feszültek már. Nagyot, erőset szippantott az orrán, és kínos zavarában porolgatni kezdte a kabátja alját. Pedig az poros sem volt. Ha csak a koporsó aranybetűjéről nem hullt rá valamicske… Nézte a betűket… – Faragó Mária – betűzgette… – a Mári…! Jaj… Hát elmén…? „Tudom visszasírsz engemet százszor, hiszen hű párod voltam neked! A többit már nem hallotta. Mintha belül, egészen belül, ott, ahol a szív úrnál, parasztnál [105] már egészen egyforma, mondom, mintha ott, legbelül csikorogva, ropogva felpattant volna az első pánt… majd nyomában a többi… A felszabadult fájdalom hatalmas ereje odadobta a nagytestű parasztembert arra a fehér koporsóra. Szájában csikorogva csapódtak össze erős fogai, a koporsófedélhez nagy koppanással zuhanó fején szétomlott sűrű haja, és melléből szinte üvöltve szakadt fel a szó: – Hej… Má-á-ri…! És sírt. Csorgott a könnye. Hagyta csorgani. Jólesett neki a csorgása. Érezte, hogy hűsíti lángban égő, pántok szorításához szoktatott szívét ez a könnyfolyás, ez a meztelen, mesterkéletlen fájdalomkitörésben felszabaduló menekülés. Aztán, hogy ez is véget ért, meg hogy a menet is megindult, ő is karjába vette újra a Teconkát. Péterke hangos sírással csatlakozott az apja mellé. Az lenézett rá. Előbb szőrös öklével megigazította szétcsapzott, könnyes bajszát, aztán megsimogatta a gyerek fejét, és mielőtt megindultak volna, lehajolt hozzá vigasztaló, édes, apai szóval: –… ne ríj, gyerekem…! No, mán no…! |
Fejlesztette: GAS Softwares