Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. március–április) 3–4. szám, 97–192. p.

A művészi munka kiindulópontja a meglátás, vagy amint azt az annyira ismeretes szóval jelezni szoktuk: intuíció.

A meglátás azonban magában véve nem elegendő a művészi munkához. Az intuíció formát kíván, mert külső forma elnyerése nélkül nincs művészi alkotás. A forma az, melyben a művész munkája létesül. A formába öntés: maga az alkotás.

Egyik elfogadott formája az alkotásnak: a novella. Különös és nehéz műfaj. Nem egyszerűen csak elbeszélés a szó eredeti jelentésében, mert ez nem tesz egyebet, mint a múltban történteket jelenbe vetíti, tehát egyszerűen leszögez, regisztrál. Nem is tárca, a közönségnek vonal alatti könnyű csemegéje, irodalmi ízléssel gyúrt és sütött friss süteménye. Reggelink mellé készített omlós kalács, csak azért, hogy hamarosan bekapjuk, és azután rohanjunk az irodába és hivatalba. A novella éppen ott válik el ezektől a műfajoktól, hogy nem készen kapott, tetszetős eseményeket pécéz ki és tálal fel irodalmi ízléssel. Nemcsak kerekíti, nyújtja és teregeti azokat, hanem belső meglátásokat vetít ki. Nemcsak egyszerűen külső eseményeket szögez le, hanem belső élményeknek ad formát. De viszont nem a meglátások sorozatát önti formába, hanem csak egyetlen egy intuíciót. Ezért van az, hogy nem igényel hosszabb terjedelmet. Alakja prózai és rövid. Cselekménye nem ágazatos és bonyolult, mint a regényé, hanem egyszálú. De mert éppen rövid, minden szava, minden mondata hordozója a művészi meglátásnak. A belső látás feszül minden szóban, mozdul és gazdagodik minden mondatban, míg ki nem teljesül. Az intuíció egészében így élnek bent a szolgáló részek, s minden egyes részben él az egész megmásíthatatlan kapcsolatban. A novella csak forma, amelyben a művész meglátása valóságos életre kel. De a maga zártságában külön világ. A meglátás föléje feszül, mint az égbolt, de egyszersmind le is zárul. A regényt lehet folytatni, hiszen az élet keresztmetszete. A novella zárt egész, tehát nem is lehet folytatása. Az egyetlen egy meglátás formát nyer, a teremtés műve befejeződik. De éppen a műfaj rövidsége, sűrítettsége és zártsága miatt mindig van benne [97] valami drámai, s ezért éppen a novellát lehet leginkább drámai nyelvre lefordítani.

A novella egyik elfogadott formája az alkotásnak, de ez a forma próbára teszi a művészt, akár klasszikus, akár romantikus, akár lírai, akár drámai, akár köveket görget, akár könnyedén ábrázol, akár közvetlen, akár pedig szimbólumokon keresztül beszél. Az intuíció villanásánál látni és teremteni művészi feladat. A legmagosabb rendű erőpróba.

„Úgy kerültem bele, mint Pilátus a krédóba” – szoktuk mondani.

Ezt a közhelyet azonban Anatol France az intuíció fényénél látja. Látja Pilátust, a nagyurat, aki a barbár Keletről a római Nyugatra jön üdülni. A tengerparton Jézus Krisztus felől kérdezik, de hiába kutat emlékezetében. Közvetlen közelében született meg a kereszténység, de a nagy helytartó sem arra, sem Jézusra nem emlékezik. Íme a meglátás és a novella. Az intuíció és a forma.

A közönséges élet lusta és közönyös tespedtségét és az eszelősen belénk vijjogó tragédiát vetíti ki Kosztolányi meglátása. Délután fél háromkor a laudatur ige alakjait gyakorolja az elbukott kisdiák, s még nincsen három óra, mikor holtan húzzák ki a Balatonból. Így nyer formát az élmény a novellában.

Az akaraton kívül elkövetett bűn, a bűntudat és bűnhődés élményét formázza meg Nyírő József egyik novellájában. A székely pásztor elveszti kedves borját. Abban a hitben, hogy farkasok tépték szét, megöli a farkaskölyköket. Tévedett, a kisborjú megkerül. De a farkasanya ordítva fedezi fel a gyilkosságot. A pásztor a találkozást el nem kerülheti: a lelkiismeretet kikerülnie nem lehet, meg kell vele ütköznie. A reggeli nap két mozdulatlan tetemre tekint: pásztor és farkas a harcban elesve, összeölelkezve, halottan nyúlik el a harasztos fűben. Íme a művész és a kifejezés. A lélek villanása és megjelenési formája. A novella.

Valójában azonban a magyar novellának korántsem innen vezethető le a családfája.

A százados bajok: kultúránk és irodalmunk fejlődésének kerékkötői, nyilván egészen külön útra szorították a novella műfaját is. Mi volt ez a külön út, és vajon mi volt közvetlen őse a magyar novellának?

A fegyverek között hallgatnak a múzsák, de még jobban hallgatnak ott, ahol csak a zsenik törhetnek át hébe-korba, századonként egyszer a közöny, tunyaság és fásultság lomha, lusta és fullasztó légkörén. Ez a levegőtlen és fojtó lelkiség a tehetségeket megölte. Lehetséges, hogy ez a lelki forma a magyar lélek önvédelme volt a századok megpróbáltatásai ellen, de annyi bizonyos, hogy itt az írás és irodalom csírájában elpusztult. De megmaradt valami. Megmaradt a szó és a hagyomány. Az élet védekezik a sivárság ellen. Virágot termel ki, hogy ékítse magát. Azok, akikben művészi vér folydogált, meglátták az élet számtalan eseményét, melyet az maga költött, megláttak számtalan történést, melyet sze[98]rencsés kézzel maga az élet szőtt. Megfigyelték az élet apró virágaiban a színt. Megérezték az illatot, érzékelték formáját, felüdültek hímporán és harmatán, s öntudatlanul is élvezték az élet csodáját: íme, ez a mi földünkből nőtt és van.

Ezt az életet jó ideig nem érintette az irodalom. Nem keresett és nem talált magának formát. Szájról szájra járt és öröklődött, mint a hagyomány.

Kúriáról kúriára hurcolták mesélő kedvű elődeink. Lehet, hogy éppen a farsang, rokonlátogatás, megyegyűlés vagy talán a birtokper kívánta, hogy útra keljenek, behajtsanak egyik-másik rokoni kapun, s megrakodva ízes történetekkel továbbálljanak, ki kétlovason, ki négylovason, ahogy az akkor éppen illett, és szokás volt.

Az élet teremtette kis történetek pedig kerengtek udvarháztól udvarházig, megnövekedve, megszínesedve, itt-ott megtoldva, kikerekítve, az előadó-művészet hímporába meghentergetve.

Mikor a politika és közügyek tárgyalásába belefáradtak, másképpen szórakoztak, mint mi manapság. Egy kis fordulat a példázat felé, s már is meglódult az áradat: az anekdota aranyos árja.

A magyarság anekdotás kedve volt közvetlen elődje a magyar novellának, az a kincs, amely úton-útfélen hevert, és mégsem vette észre senki. A nemzet mesélt anélkül, hogy irodalmat csinált volna belőle.

Első novellistánk, aki ezt az életet fölfedezte, Mikszáth Kálmán volt. Hagyományai ebbe az életbe nyúlnak vissza, és élete ebből a világból sarjad.

Mikszáth Kálmán a tarokkozó, pipázó, politizáló és a maga életét jól-rosszul élő köznemesség és bocskoros nemesség írója. Akár másokról mesél nekik, akár róluk mesél másoknak, mindig úgy tetszik, hogy valamelyik udvarházban, kúriában vagy kastélyban ül bodros füstfelhőben, a kandalló barátságos közelében, lába előtt agár, s a röppenő szavak ízeket, fényeket, hangulatokat, rezdüléseket, néhol könnyel mosott mosolyt, néhol mosolyt robbantó kacajt idéznek. Mikszáth Kálmán a magyar anekdota első igazi művésze. S mert éppen nagy író volt, a magyar novellára ráütötte a hagyományok bélyegét.

A magyar novella ennek a családfának lemenője tehát, és nem az esztétizáló művész meglátásaiból és formakeresésétől származik.

Cziráky Imre is a mikszáthi hagyományok útján jár. Csakhogy mikor ő mesél, nem a nemesi udvarházak ámbitusán és kastélyok tornácán üldögél gomolygó pipafüst mellett, hanem egyszerűen csak a pitarban. A pipaszó, kandalló, agár, kényelmes karosszék: az elgondozottság és gondtalan, úri jólét szimbóluma. Ő az egyszerű kis fapadon leli kényelmét, és a kékellő füstöt nem az epikai lélegzetű pipa, hanem a gyorsan égő cigaretta bodorítja. Hja, itt a pitarban idegesebb és gondterhesebb az élet, mint volt akkorában, mikor házunk egyúttal várunk is volt.

Az élet azonban gazdag, ha nem is sujtásos. Az élet dús, ha [99] talán néha meztelen is. Az élet gazdag, dús, és ajándékozó mindenütt, ahol csak élet van. Tehát itt, ezekben a kis, fehér házakban is. A hátsószobában, a konyhában, a tisztaszobában vagy a pitvarban, az utcán, a kispadon vagy bent, a búbos mellett. Élet van kint, a mezőkön vagy bent, a köri helyiségben, a mákos guba mellett otthon, vagy mindnyájunk legszentebb otthonában, Isten házában. Élnek ezek a fehér házikók, néha örömben, boldogságban, de jaj, sokszor bajban, fájdalomban és megpróbáltatások súlya alatt.

Ennek az életnek ajándékait gyűjti össze Cziráky Imre, hogy istenadta érzékével beállítsa történeteinek tengelyébe.

Ilyen az élet mifelénk. Könny és mosoly. Így van, mélységesen igaz.

De ha néhol rá is tapint a fájdalmas pontokra, Cziráky nem élezi a tragikumot. Egy-egy mosollyal elsimít és megszépít. Mint anya gyermekét, szebbnek látja az életet, szebbnek akarja látni, mint amilyen. A durva valóságoknak élét veszi, ölébe emeli, eldajkálja, és a maga képéhez idomítja azokat. Nála nem robban a sors, nem vet szét emberi, véres cafatokat. Néha könnyek, néha mosolyok árán megnyugszik és elcsitul.

Nem emberábrázoló igényű, nem irodalmi szobrász, de egy-két tulajdonsággal jellegzetesen világít rá történeteinek útjára.

Sohasem lép túl azon a határon, melyet ismer. Alakjai mind személyes ismerősei. Beszédjük, nyelvük, erkölcsük, tempójuk valódiságáért szinte a személyes barátság bensősége szavatol. Ezért ha valamelyikük megszólal, úgy szól, mint az a körülményekhez és alkalomhoz illő és illendő.

Az elbeszélés kis kanyargóit szereti. Be-bekukkant ide-oda: mit csinálnak az ő alsóvárosi emberei így, gyertyagyújtás körül, de hirtelen észreveszi magát, és belekezd történetébe, mely megindította elbeszélő kedvét.

Sohasem ajzotta fel túlságosan mondanivalóit, s ezért nem is drámai igényű. De nem is akar az lenni.

Ő mesél. Mesélni szeret a kis magyarok és a magyar kisemberek életéről. Az esztétika elméleteiben és formáskodásában nem sokat bízik, de annál szívesebben bízza magát írói ösztönére.

Közel eső a témája, és mese a formája. Ez a két tulajdonsága tette Vajdaság-szerte népszerű íróvá.

Érdem-e nálunk a népszerűség, s mit jelent ez a fogalom kisebbségi szempontból?

A népszerűség ma kisebbségi érték. Az irodalomban az olvasó és közönség erős kapcsolatát jelenti. A legnagyobb eleven erő, mely a betű szeretetét, az olvasás vágyát és élvezetét, s mindezeken keresztül az irodalom bensőséges becsülését váltja ki.

Hiába prédikálunk, hogy irodalmunk életünk talpköve és támasza. Cselekedetek kellenek.

És Cziráky Imre írói munkássága: cselekedet.

Népszerűsége mifelénk: maga a tett.

Ez a tett, ez a cselekedet jutalmat érdemel. Nemcsak önmagában [100] és önmagáért legyen. Kell, hogy külső jelét adjuk annak, hogy miérettünk is van.

Íme, ezért határozott úgy a Magyar Népkör, hogy az ezüstkoszorúval az 1937. évre Cziráky Imrét jutalmazza.

1938. február hó 12-én.

¹⁾ Draskóczy Ede beszéde Cziráky Imre febr. 12-i ezüstkoszorús ünnepélyén.