Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. február) 2. szám, 49–96. p.

(Regény. Pantheon, Budapest)

A világháború után feltűnt fiatal amerikai írók közül sokáig övé volt a kirobbanó siker, és ma is úgy vélik, hogy az élet céltalanságának írója úgy, ahogy a háború előtt volt az orosz Arcübasev a nihilé. Nézzük mélyebbről ezt a paradoxonnak tetsző hasonlatot, és rájövünk arra, hogy ez nem is olyan szeszélyes rátalálás. A „Szanyin” a századeleji orosz forradalmároknak, az idealizmus és a regényesség között őrlődő szellemi munkásoknak volt nagy regénye, hőse pedig a sokat fecsegők típusa a forradalom sikertelenségéből kiábrándulva. Fi[87]lozófiát csinált abból, hogy tulajdonképpen nincs is miért élni! Ernest Hemingway egy amerikai kisvárosból lett újságíróvá, és mint az Unió katonája részt vett a világháborúban. Az olasz harctéren volt, és a „Búcsú a fegyverektől” („Farewell to Arms”) című regényében egy egészségügyi tiszt és egy ápolónő szerelmén át a háború borzalmait végigkíséri. A háborús regények emberi állásfoglalását azonban óvatosan kikerüli. Passzív pszichológiába burkolódzik. A nagy regényben mint valami összegabalyodott hangyabolyban sodródik az író, és a borzalomtól megmérgezett levegővel, a szellemre és a testre egyformán ránehezedő, megdöbbentő környezettel érezteti a háborút. Az embert írja, a háború feltartózhatatlan káoszától hurcolt, reménytelen embert, aki mégis valami vad, egészséges, öntudatos amerikai bravúrral lép ki a vérözönből, hogy magával vigye annak a szép, romantikusan tiszta szerelemnek emlékét, amelyért katonaszökevény is volt. Félreérthetetlen ebben a regényben, hogy a regényhős nem akart többé háborús hős lenni, és a háború túlméretezett hatásában is csak azokat az apró eseményeket látta meg, ahol a színjáték apró figurái emberekként maradhattak.

A háború befejeztével az író Párizsba költözik. Ott írja azokat a vakmerő, sokszor szinte retusálatlan fényképek sorozatára emlékeztető útikönyveit, csavargásai lángolóan színes vázlatait, amelyekben a kontinensen lézengő amerikaiaknak, angoloknak alkohol- és szerelmi mámorba felejtkező életcsömörét írja. Legújabb könyve, a „Különös társaság” a spanyolországi kisvárosok bikaviadalainak napjaiban, turisták és matadorok, templomi búcsúsok és lerészegedő parasztok forgatagában pereg le. Szuggesztív hatású kép-sorozataiba – montparnasse-i kávéházak, párizsi külvárosi lebujok, montmartre-i pezsgős lokálok, majd napsütéses, kis spanyol városkák terei, sok sport és mindig, szüntelen sok-sok alkohol – valahogy a Dos Passos modorára emlékeztető közvetlenségével vonzza az olvasót. Emberek jönnek és mennek, isznak és szeretkeznek, fülünkbe zúgatják a tavaszi Párizs részegségét, a felejthetetlen hajnalok szépségét, spanyol reggelek szagát – ha verset írna, sem énekelhetné szebben a Luxembourg-park virágzó gesztenyefáit, a zajos bulvárokat – és sokszor olvasójának kell megtalálni az összefüggéseket egyes alakjai között. Italos mámorukat, tehetetlen szeretkezésüket Párizs színkévéi és a bikaviadalokat követő éjjeli mámorok tűzrakétái, a részeg baszkok értelmetlen ordítozásai kísérik. Életük összefügg környezetük életével, nem tudnak sem egymástól, sem a környezettől függetlenül élni, zaklatatlanul összeölelkezni. Sokszor olyanok, mint a bábszínház apró figurái, akiket a Mester boszorkányosan ügyes keze mozgat.

A „Különös társaság” tagjai: egy igazi angol lady, két író, egy zsidó boxbajnok és író és egy idült alkoholista, s mialatt ennek a különös társaságnak különösnek, nem mindennapiaknak látszó cselekedetei lezajlanak előttünk, valóságosan, pontosan látjuk, hogy sem bennük, sem cselekedeteikben tulajdonképpen alig van valami rendkívüli. A rendkívüli maga az író, akinek szabadszájúságában, mámorában, mindenen felülkerekedő kifejezőerejében oly új érték van, hogy hatása, sikere sokáig maradandó lesz. A regényt Németh Andor fordította. Munkája nem a fordítás technikáján csiszolt átültetés, hanem az íróval egyenértékű, veleérző költő tiszta hangulata.