Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. február) 2. szám, 49–96. p.

(Rózsavölgyi és Társa kiadása)

Paul de Cruif amerikai orvos. Mint a fordító előszavából megtudjuk, már huszonhat éves korában kinevezték a Michigan egyetemre a bakteriológia nyilvános rendkívüli tanárává. A háború alatt a francia harctéren teljesített szolgálatot, ahol főként a gázgangréna, a lőtt és zúzott sebek legveszélyesebb fertőződésének problémája foglalkoztatta. Tevékeny részt vett a szörnyű kór szérumának tökéletesítésében is. Ő végezte egyébként az első profilaktikus befecskendezéseket gázgangréna ellen; az amerikai hadsereg ötödik osztályának katonái közül nem is esett egy sem a fertőzés áldozatául, miután valamennyien megkapták a Cruif-féle oltást. Később a párizsi Pasteur Intézetben és a dijoni Központi Orvoslaboratóriumban működött, majd visszatért Amerikába, ahol a Rockefeller Intézet általános kórtani osztályának egyik laboratóriumát vezette. Több könyvet is írt, amelyek a népszerű orvosirodalom terén páratlan sikert értek el,

Paul de Cruif tehát mint orvos és kutató egyaránt szép eredményekkel dicsekedhetett. Legújabb könyvében mégis állandóan és következetesen riporternek nevezi magát, és restelkedve emlékezik meg életének arról a korszakáról, amikor „csak” orvos volt. Paul de Cruif kutatásai során egy napon szükségképpen arra a felismerésre jutott, hogy nem a különböző bacilusok a betegségek voltaképpeni kórokozói, hanem a nyomor. Felfedezte az ősbetegséget, úgyszólván valamennyi betegség anyját, és életcéljául tűzte ki, hogy leszámoljon vele. Ahogyan ő látja, „csak” orvosnak lenni fölötte kényelmes álláspont. Az orvos küldetését megküldetésével összeegyeztethetetlen alkuvásnak, szolgaságnak, emberinek érzi, és nyílt meghasonlásba jut vele. Leplezetlen megvetéssel beszél azokról az orvosokról, akik megbújnak laboratóriumaik mélyén górcsöveik és görebeik fölé hajolva, és eközben abban az illúzióban ringatóznak, hogy ők az emberiség jótevői. De hát kit értsünk akkor emberiség alatt? A gazdagokat, akiknek módjukban áll az orvostudomány eredményeit igénybe venni? Csak ezeknek az élete fontos? Az élet és az egészség néhányak kiváltsága csupán? Méltó-e az or[85]vostudomány küldetéséhez, hogy a gazdagok lakájának tekintse magát, és csak őket szolgálja? Nem a legnagyobb fokú lelkiismereti lagymatagság ez? Mi lesz a nemzettel, az emberiséggel? Hozzájáruljunk ahhoz is, hogy ezek a néhányak jelentsék az emberiséget, míg a többi nem számít? Paul de Cruif nyílt lázadásban tör ki, amikor kimondja, hogy ha a nyomorgó népmilliók élete nem fontos, akkor nem fontos annak a néhány gazdagnak az élete sem, akiknek módjukban áll, hogy magukat gyógykezeltessék. Akkor hagyják az orvosok górcsöveiket és görebeiket, és jelentsék ki, hogy az emberiséget pusztító betegségekkel szemben tehetetlenek. Egy kis kolera, pestis, himlő vagy kiütéses tífusz már se nem oszt, se nem szoroz ott, ahol milliók és milliók pusztulnak el évente a nyomor, az egészségtelen lakás és a hiányos táplálkozás következtében. Egyetlen elsőrendű fontosságú orvostudományi feladat van, és az sem orvostudományi többé, hanem szociológiai: a nyomor legyőzése. Az orvostudománynak nincs erkölcsi létjogosultsága. Az orvostudomány a pénz prostituáltja.

E pontban Paul de Cruif válaszúton találja magát, és egy pillanatig sem habozik: faképnél hagyja az orvost, és felcsap szociológusnak. Felfedezi a nyomort, amelyről – mint ő maga bevallja – eddig halvány sejtelme sem volt, és hamisítatlan amerikai naivitással fog hozzá, hogy kiirtsa a föld színéről. Bemutatja az Egyesült Államok nyomortanyáit, adatokat gyűjt, statisztikákat dolgoz fel, beadványokat szerkeszt, buzdít, szervez, lármázik, szónokol és – káromkodik. A próféták és világmegváltók láza kapja el. Különösen a nyomorgó gyermekek, a nemzet jövőjének, „legdrágább kincsének” sorsa a szívügye. Látnia kell, hogy a gyermekek azért pusztulnak el milliószámra, mert az ún. „rejtett éhség”, a fejlődés szempontjából annyira fontos vitaminok hiánya sorvasztja őket, és töri meg ellenálló erejüket a pusztító betegségekkel szemben, a többiek között nevezetesen azért, mert nem kapnak elég tejet. Tej! Ez Paul de Cruif vilálgforradalmának vezérjelszava. A nemzet kincse nem kap elegendő tejet. Statisztikák alapján kimutatja, hogy Amerikának éppen tízszer annyi tejet, azonkívül vajat, gyümölcsöt és minden egyebet kellene termelnie, mint amennyit termel, ahhoz, hogy fedezze a tényleges szükségletet, és itt azután végképp cserbenhagyja a türelme.

Amerikában ugyanis egy hivatalos közgazdasági program kimondja, hogy a farmerek életszínvonala és vásárlóereje azért csökkent, mert több tejet, vajat, gyümölcsöt, húst és gabonát termelnek, mint amennyi a tényleges szükséglet. A túltermelés az árak nagymérvű lemorzsolódását vonta maga után, ami természetszerűleg kihatott az ipari termelésre is, és végül mint általános jellegű gazdasági válság nyilvánult meg. Amerika vezető gazdasági szakértői úgy okoskodtak, hogy ha a farmerek termelése a tényleges szükséglethez alkalmazkodnék, tehát nem lenne túltermelés, az árak emelkednének, a farmerek vásárlóereje megnövekednék, aminek következtében az ipari termelés is fokozódnék, s a két legfőbb közgazdasági tényező, a földművelés és az ipari termelés egészséges kölcsönhatásba jutna egymással. Ezért a farmerek termelését rendeleti úton szabályozták, illetőleg kötelezték őket arra, hogy bizonyos számú földterületet parlagon hagyjanak, amiért némi kárpótlásban részesítették őket. Paul de Cruif a rendelettel nyíltan szembeszáll, és azt az elképzelhető legnagyobb ostobaságnak minősíti. Hol itt a túltermelés? Hiszen ő kimutatta, hogy ha a termelést a tízszeresére emelnék, akkor sem fedezné a tényleges szükségletet… [86]

Első pillanatra nyilvánvaló, hogy a nagy per a „tényleges szükséglet” fogalma körül folyik. Paul de Cruif az élettani szükségletet tekinti a tényleges szükséglet kizárólagos mértékének. Képtelen megérteni, hogy miért kelljen millióknak és millióknak nélkülözniük, holott a föld oly gazdag javakban, és a legkevésbé hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy a tömegek jóléte a mindenkori gazdasági élet alakulásának, úgyszólván a tőzsde árhullámzásának függvénye legyen. Ezzel szemben a közgazdasági szakértők a tényleges vásárlóerőt tekintik a tényleges szükséglet alapjának, és ehhez kívánnak alkalmazkodni úgy okoskodva, hogy a termelés és a fogyasztás szerves kölcsönhatásban állanak egymással, s a termelés alapja: a fogyasztás. Itt esik azután bele Paul de Cruif a világmegváltók és az örökmozgó gép fanatikusainak jellemző egyoldalúságába, és áll elő a maga „világmegváltó” eszméivel: neki vannak „fogyasztói”. Igaz, pénzük nincs, de van korgó gyomruk és didergő testük. Tessék csak termelni korlátlan mennyiségben, a fogyasztás terén nem fog fennakadás bekövetkezni…

A diagnózis, amelyet Paul de Cruif a legpusztítóbb népbetegségről, a nyomorról felállított, pontos és helytálló, de a recept, amelyet orvoslásra felírt, hajítófát sem ér. Paul de Cruif távolról sem bizonyult olyan kitűnő szociológusnak, mint amilyen kitűnő orvos. Ha a nagybeteg közgazdaságot ezzel az orvossággal kúrálnák, három napon belül bízvást felfordulna tőle. Aligha szorul külön bizonyításra, hogy a tényleges szükséglet megállapításánál nem a ténylegesen korgó gyomrokat kell alapul venni, mert hiszen ha a termelési válságot pusztán az a tény idézné elő, hogy nincs senki, aki a termelt javakat elfogyassza… Paul de Cruif elemi fogyatkozása az, hogy nincs tisztában a közgazdasági fogalmakkal. Ahhoz, hogy valaki a gazdasági életben mint fogyasztó számításba jöhessen, aligha elég az, hogy az illetőnek gyomra van, vagy hogy fogyasztani tud. Fogyasztó az, aki vásárolni tud. Nem a tömegek fogyasztó hanem a tömegek vásárlóereje a termelés folytonosságának alapja. Hogy ezen a téren sok a tennivaló, az kétségtelen. De viszont kétségtelen az is, hogy Paul de Cruif a legtávolabbról sem találta fején a szöget, amikor előállt ezzel az ötlettel. Senki sem fog pusztán azért termelni, mert vannak, akik a termelt javakat elfogyasztani hajlandók, hanem azért, hogy kapjon is valamit termelt javai, illetve fáradozásai ellenértékeképpen. Hogy Paul de Cruif efféle csekélységeken egyáltalán nem akad fenn, ez nyilván annak a jele, hogy talált egy hátsó ajtót, amelyen az egész kérdéskomplexumot levezethetőnek véli. Még nem mondja ki, hogy mi az, de célzásaiból arra kell következtetnünk, hogy a kommunizmusra gondol.