Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. február) 2. szám, 49–96. p.

(Regény. Prager-kiadás, Pozsony 1937)

Néhány év óta a cseh szellemi munkások, a tudományos kutatók fokozódó érdeklődéssel figyelik a köztársaság legtávolabbi, etnográfiai és folklór szempontjából is legérdekesebb országrészét, Podkarpatska Rusiját, vagy ahogy mi nevezzük Kárpátalját. Ösztönösen érzik, hogy ez a darabka közigazgatási terület, amelyen alig nyolcszázezer lélek lakik, a Csehszlovák Köztársaság államot formáló erejének kísérleti állomása és a társadalomtudománynak, a népoktatásnak, a közegészség ügyének olyan szűzi munkaterülete, amelyen a cseh szellem tanítómestereinek, Komenszkynek és Masaryknak követői a maguk hűvös nemzeti s szociális értelmével és népi szellemük együttérzésével kitűnő gyakorlati munkát végezhetnek. Mi van ebben az országrészben? Végtelen őserdők, kietlen havasok, elszórt szállások, legelők. A falvak elmaradt rutén népe küzd a természettel, elmaradottságukból eredő egyenlőtlenségük állandó veszedelmeivel: a politikai pártok mandátumot vadászó offenzíváival, a bankok és iparvállalatok kizsákmányoló rendszerével s a titokzatos, szúrós szemű, hajtincses keleti zsidó korcsmárosokkal. A ruszin nép nagy küzdelmének történelmi múltja van. Rákóczi Ferenc jobbágyvezére: Esze Tamás lengyel emigrációjából a Vereckei-szoroson át tér haza, és a havasok ruténjei élén csatlakozik a fejedelemhez. A hűbéri társadalom nyomorultjai a fejedelem Szűzmáriás lobogója alatt akartak földhöz jutni, de amikor Rákóczi birtokai előbb a császár, majd a Schönbornok tulajdonába kerülnek, olyan sors, olyan embertelen bánásmód lesz osztályrészük, hogy a további évszázadok sem tudják őket dermedt fatalizmusukból felébreszteni. Itt-ott előfordul, hogy megszöknek – az ilyeneket megbotozzák, elzálogosítják vagy haszonbérbe adják. A zálogba tett ember munkaereje – ez volt Kárpátalja évszázados históriájának legjellemzőbbje, és a munkácsi uradalmi levéltárban nem egy jobbágyfelkelésről olvastam, amelynek vége karóba húzás, bilincs. Azelőtt a hatalmas földesúr nyomorította meg őket, ma a prágai bankok. A szerencsétlen népet sem a háború előtti orosz propaganda, sem a világháború nem tudta jobb sorsba emelni. De az utóbbi időben elmaradottságuk valami messiási ihletével – papjaik és kevés számú értelmiségük hatása alatt – egy szociális nacionalista fejlődésen mennek át. Pravoszláv hitükhöz és rutén nemzetükhöz való fanatikus ragaszkodásukban kristályosodik ki ez a nacionalizmus.

A cseh értelmiség, ha egyelőre csupán az általános viszonyok tanulmányozására is, most keresi a közeledést a rutén nép szelleméhez, bajához, a nyugati demokrácia szociális gondosságában is elhanyagolt, kis szláv néptörzshöz. Sűrűn látnak napvilágot olyan tanulmányok, riportok, amelyek a kárpátaljai élet valóságproblémáit figyelik. Ezekben a tanulmányokban a társadalmi valóság az uralkodó elem. Hatáskeresést, a színezés szentimentalizmusát – ami a cseh társadalmi irodalomban különben is ismeretlen – ezekben a tanulmányokban alig találunk, inkább egy maradéktalanul megmutatkozó, népi, nemzeti törekvést, [83] hogy a cseh nemzetépítő erő tartalékául, amely ma már a polgárságba szívódott fel, az érzelmes szlovák és a fatalista rutén népi réteget nyerje meg.

A kárpátaljai viszonyok tanulmányozásának cseh úttörője Ivan Olbracht (családi neve: Kamil Zeman), ez a marxi eszméken keresztül figyelő regényíró, aki fiatalságától kezdve minden könyvében a proletariátus sorsát boncolta. Könyvei sohasem alkuvó helyzetjelentések. A bolti leánykából lett cseléd, akiből érdekes fejlődésen át öntudatos munkásasszony lesz; az „Anná”-ban egy vak ember, aki tragikus féltékenység áldozataként szakad el a szerelemtől, és belső, lelki szomjúsága tereli a proletariátus megszervezése felé; „A sötét börtön” – ez az érdekes művészregény –, melynek hőse, Jesenius hagyományos nacionalizmus és szocializmus között vergődve ér a világpolgár mindent menteni próbáló, önigazoló elgondolásaihoz. Ivan Olbracht jól ismeri Kárpátalját, jobban, mint azelőtt és mint ma bárki más. Vázlatkönyvének: a „Hegyek és századok” s a „Névtelen föld”-nek írásaiban a rutének, zsidók, magyarok, csehek, szlovákok, orosz emigránsok, telepes németek, cigányok keverékéből összetevődött színes népkeverék vonul el, amelynek jelene a történelmi folyamat dialektikus igazolása.

Új regénye, a „Suhaj, a betyár” – a csehszlovák állam irodalmi nagydíját nyerte – kárpátaljai bolyongásainak művészi eredménye. Ott találkozott Suhaj népi legendákat teremtő alakjával, a világháború katonaszökevényéből lett betyárral, akit nem fog a golyó, és aki elmaradt, tudatlan népe képzeletében ma is úgy él, mint a szlovákok Janošikja, nálunk Rózsa Sándor s a szomszédos ukránoknál Aleksza Dvobusz, akik az urak zsarnokságát megbosszulva segítettek a szegény népen. Boszorkányok, álöltözetekben megjelenő betyárok, az erdőszéli szomorú furulyaszó, ami Suhaj tragikus históriáját átszövi, mind a népi mesefantázia maradványai. Valami titokzatos, színes balladahatás ez, ami erdélyi magyar irodalmunkból is oly dús patakzással szakadt fel. Ezt a mesemotívumot, a nép képzeletében hőssé nőtt gyilkoló, rabló Suhajt az író az elnyomott nép forradalmi vágyává szélesíti. Ez a forradalmi vágy a háború összeomlása után hazatérő katonák fosztogatásaiban, a menekülő hivataloknak és a gyámoltalan zsidók üzleteinek szétrombolásában válik cselekedetté. Később pedig, amikor a magyarok után a románok, végül pedig a csehek osztagai telepedned, a hegyek tövébe, cinkossággá, sunyi kárörömmé csendesedik, mellyel a Suhaj elleni csendőrhadjáratot figyelik. A parasztok élelmezői, a zsidók pedig orgazdái Suhajnak, s ahogy a csendőrök tehetetlen dühe s szégyene nő, úgy jár-kel Suhaj a falvakban, a városokban, felkeresi feleségét, pénzt ad a szegényeknek, s ha itt-ott betér a városba, cédulát hagy a söröskancsó alatt, hogy: „itt járt Suhaj Miklós”. Suhaj alakjából közügy lesz, a hivatalokat, a kormányt is foglalkoztatja. Ebben a nagy hajszában nő meg alakja. Sok rokon vonása van a nép hőseivel, a népi figurákkal. Mint a szarvas, ugorja át a hegyeket, a völgyeket, kalyibákban, hegyi kunyhókban lakik, szénakazlakban alszik, tányérka kukoricakásáért százasokkal fizet, és csak élete fenntartása, népe segítése kényszeréből rabol.

Ivan Olbracht nagy regényét olvasva, a társadalmi-lélektani szempontok feszültségén is felülkerekedő íróművész alkotó erejében a természettel teljesen összeolvadó nép lélekrajzának melankólikáját látjuk, a szociális irodalomnak azt a formáját, amely a lelki valóság mellett a sors valóságát is mutatja. Ez a sorsvalóság Kárpátalján a ma sem szűnő feudális társadalmi szempontoknak a demokráciába is eljutó [84] gyökereiben rejlik. Sokféle a nép, különböző a rassz, mások az érdekek. Ebben a tarkaságban az ellentétek egyre feszülnek, s a nyugtalanság melankóliájából szövődnek azok a valóságlegendák, amelyeket a felszabadulni akaró vágy a nép képzeletébe épít. Nem hinném, hogy népet, néptörzset irodalommal lehetne felszabadítani, és legyen az író míg olyan lázadó, a skorbut és a tüdővész áldozatait regénnyel sem lehet jobb élet színvonalára emelni. Ezt az irodalmi tehetetlenséget, a szépíró meddő küzdelmét Ivan Olbracht a lebéklyózott öntudat viharával váltja meg. A társadalmi valóságot, a gazdasági állapotot beolvasztja a tér és az idő eseményeibe, a helyzetekbe, és az emberi lélek minden rezdülését ennek a valóságnak, ennek az állapotnak valóságán át figyeli. Kétségtelenül népi, realista író. Realizmusa lelki eredetű. Embereit a léleknek és a tudatnak – sokszor a tudatalattinak – az az örök kapcsolata formálja, amelyet az érzések szubjektív és a természet objektív világától eltépni nem lehet.