Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. február) 2. szám, 49–96. p.

(Novellák – Pátria-kiadás)

Először az elbeszélő hang biztonsága, helyesebben az író elbeszélő modora kap meg bennünket, azé az elbeszélőé, aki minden elfogódottság, ünnepélyesség nélkül, valami meghitt, baráti komolysággal ül velünk az asztalhoz, és őszinte közvetlenségével, mondhatnám azt is, hogy szinte családi melegséggel beszél mindarról, ami vele, körülötte történik. Mégis, minden közvetlensége mellett van benne valami a szemérmes, a tartózkodó, sőt itt-ott az udvarias íróból, főleg ott, ahol a valóságok teljes lemeztelenítése előtti pillanatot arra használja fel, hogy a kirívó vagy az erősen drámai feszültség lendületét szubjektív szavai lázába fojtsa, és szívét alakjaiban dobogtassa. A kéz azonban, amivel ír, hideg marad, és tiszta.

Novellái a sokszor sivár, reménytelen világ hű fényképei abból a vérbeli írói műhelyből, ahol a fényképezés eszközeinek korlátozásával hű naturalizmusát valami mély, [79] emberi részvét fűti, annak a fegyelmezett, kritikai részvétnek melege, amivel a kellő távolságot az író és lelkéből kiformált hőse között is be tudja tartani. A gát csak egyszer tör át. Az erősen lírikus szeszéllyel, szinte pasztózusan felfestett alakjának. Lanti Cézárnak történései kapcsán emlékeinek áradata feltartóztathatatlanul sodródik, és sok, kegyetlen esztendő után a megbékélés nyugalmában már csak a halk lemondások hűvös boldogságai kísértenek. Elmenekül a prágai leánytól, a hirtelen ölelésből zavartan engedi ki a vincellérleányt, a kis Trudénak gyermekmeséket olvas, és céljavesztetten, értelmetlenül megy el a vasrácsos villából is, ahová reménytelen magányából utazott. Bevallom, első olvasásra ezek az egymással lazán összefüggő Lanti Cézár-novellák valami lágy, orosz naturalizmusra emlékeztettek, a füst és a köd árnyékszíneibe burkolódzó, század eleji spleenes pétervári írónak szordínós hangjára, de most, hogy írván róluk újraolvasom, a színhangulatnak, a naturalista alapelvből kihevert írói impresszionízmusnak azzal a varázsával fognak meg, mint régen, nagyon régen egy elfelejtett és elhallgatott magyar írónak egyetlen novelláskötete. Az író Jób Dániel volt, és kötete, az „Ifjúkor”.

Mégis a Lanti Cézár novellasorozat Tamás Mihály egyéb novellái mellett csak lírikus kilengés –, az emlékei lenyűgöző erejével viaskodó költő effektusai valahogy úgy, mint amikor a festő színes palettájával a kezében részegen áll a tűző napban, és a természet szűzi világítási, atmoszferikus hatása alatt finomabbnál finomabb színpontokat rak szivárványszínű vászna játszó felületére. Igazi elbeszélő ereje a kisebbségi sorsban élő, az élet zordonabb oldalára került emberek, asszonyok, gyermekek történéseiben van, de nem azoknak a sorsoknak rajzolásában, amelyekből valami lármás trivialitás, a lekerülés igazságtalansága elleni lázadás zajongna. Ezekben a novellákban is a csendes, nyugodalmas szemlélődésű, kedvesen, tréfásan beszélgető, aki a könnyű hatásokat kergető helyzetek helyett mégis inkább szegényes, egyszerű, majdnem minden jelentőség nélküli epizódokat ragad meg. Ilyen kis története, alig hatoldalas novellája a „Találkozás a faluval”. Hosszú évek után apa és fia Szibériából térnek haza régi falujukba. Késő este jönnek, és a szürkülő hajnalban már mennek is előre, a nagy víz mentén. Ami közben történt, alig néhány töredező dialógus, az éjszakában is felvillanó valóság. Az anya elhalt, a föld, a ház odaveszett, a falu más nevet kapott, és a barátságosan gomolygó kémények alatt idegen nép nyelvén beszélnek. Ez a kis novella – az utóbbi évek dús és gazdag magyar novellatermésének egyik legszebb darabja – Tamás Mihály elbeszélő erejének igaz eleme. A komor hangulat, a ma emberének tudata mögött meghúzódó fanyar meghasonlás, a valóság és a valószerűtlenség torz egymásba olvadása; ebből a művészi anyagból kristályosodik ki elboruló arcának szomorú mosolya. Mert a szomorúság és a mosoly, ez festi alá minden novelláját, és a mindennapi élet szeszélyes huszonnégy órájának minden játékos szenvedélyéből, megelevenedő történéséből kiragadott életrészletei mögül a szomorúság és a nevetés életté izzik. Humorában is sok van a szomorúságból. Mintha mosolya is a szív csodálatos húrjának azt a mély zengését hozná magával, amely a bensőség élményéből kibuggyanó drámának is velezengője. Ilyen tragikus-komikus miniatűrjei gyermekeiről írott kis történései. Az egyikben a kisfiú megtakarított pénzecskéjéből nővérkéjének cipőt vesz, mert hallja, hogy apunak nincs pénze, a másikban pedig gyermeksereget toboroz, és a gereblyékkel, kapa[80]nyéllel, légpuskával felszerelt pöttömnyi jószágok, elszántan veszik körül a bútort elszállító végrehajtót.

Tamás Mihálynak, a slovenskói magyar elbeszélők hivatott útmutatója új novelláskönyvének, a „Sziklán cserjé”-nek novellái a legszebb magyar novellák közzé tartoznak. Milyen kár, hogy könyvei csak véletlenül és ritkán kerülnek el hozzánk! Pedig úgy kell azokat olvasni, mint kedves költőink verseit, újra meg újra ízlelni tiszta hangját, metsző bánatát, amivel annyi szomorút és szépet, megrendítőt tud az életről mesélni. Kívánjuk is szívből, jöjjön el végre az ideje és módja, hogy szíve őszi mezőinek kéklő párájába írja meg végre azt a könyvét, aminek tiszta, emberi hárfahangját eddig is pengette.