Halk csillogású szárnyakon
repít remegő rajongásunk,
hogy messze a szédítő magasból
azúros boldogságunk
drágaköves otthonába lássunk.
A sötétség, a nyomor, a bánat
lélekcsavaró rikácsolása
mélységes mélyben alattunk árad
Néha megállunk. Rátorpanunk
a lelkek keskeny útjára.
Hídnak feszítjük gyönge magunk
az élet és a halál csúcsára,
miközben bódító illatú virághálók
fonódnak körénk.
Mi vagyunk az álomlátók
az ég és a föld határán.
Altató rózsák
és anemonák
bűvös láncú várán
a tátongó torkú örvény
remegő, rémes dalokat
dördít, zubogtat
– a végzetről – elő.
De fülünket ez nem érinti,
a mélységbe nem tekint szemünk.
Ránéző arcunk a nap fényesre hinti
a jókedv rózsaszínje van velünk
Lelkünk forrongó melegét dalba
öntjük a lágy tavaszt magasztalva,
s ha a földön szerelem csókja csendül,
győzelmi harsonánk ujjongva zendül.
Magunk szavától részegen
örökké zengjük énekünk,
mintha a fekete meredeken
nem törhetne szét életünk.
Fordította: Somorja Sándor |
Fejlesztette: GAS Softwares