Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. február) 2. szám, 49–96. p.

Ahogy Kabók István végigbicsaklott ferde talpú bocskorával a szikes réten, azon gondolkozott, hogy milyen rossz dolga is van a szegény embernek. Ezt nem nyíltan gondolta, csak úgy, befelé irányuló hümmögéssel. Mert nem jó hangosan gondolkozni. Ezt tapasztalta már tavaly is, de legjobban pár hete, amikor alaposan fenekére vertek a községházán. Pedig csak azt mondta, hogy: az „adóval is”… De hogy is mondta? Megállt az út mellett, és összeráncolta homlokán a bőrt. Akkor sem tudta újból elmondani, mikor azok ott faggatták. A jegyző úrról is beszélt valamit, de az megérdemelte, mert 50 dinárral büntette, amikor lámpa nélkül hajtott múltkorjában a kocsijával.

Szapora motyogások közben türemlett le az útról. Nekivágott a füzesnek, és föltekintett az égre. Hogy az ilyen nyomorult parasztembernek mi nem jut az eszébe! Most például a szentek nevével volt elfoglalva, mert ugyancsak mondogatta. Persze nem éppen ok nélkül. Mert tudni kell, hogy Kabók Istvánt tegnap ott[74]hagyta a felesége. Összepakolt és elment. Az öreg boltoshoz, a köszvényes lábúhoz. Háziasszonynak.

Idegesen rángatózott a bajusza. Dühös mozdulattal igazította meg a vállán meredező kaszát. Odasettenkedett a falu alatt álló, rossz kávájú csordakúthoz, és belelesett. A vízből bajuszos és izzadt képmása támolygott felé. Ahogy Kabók nézte a vizet, tudta, hogy nincs valami rendjén. A szegény parasztemberek körül, de kivált körülötte. Aztán hetykébbre igazította a kalapját, és nekivágott a falunak.

*

Nagy volt az udvarban a fölfordulás. Egyik kisfia, a Pisti torka szakadtából bömbölt a konyhaajtó előtt. A másik, az András, a nagy mihaszna meg a lépcsőn szepegett, és maszatos kezével orrát piszkálta. Kabók erősen becsapta maga után a kiskaput, és ledobta válláról a kaszát.

– Ne ríjatok, mer’ úgy váglak képen…

Erre persze még nagyobb erővel tört ki belőlük a sírás. A szegény parasztembernek szinte megmerevedett a csonka bajsza.

– Aszondom: ne ríjatok, mert…

Kis melegségféle motoszkált a szíve körül. Sajnálta őket. Végre is nem a kisgyerekek tehetnek arról, hogy az asszony… Majd mit nem mond mindjárt annak is!…

Rándított egyet a vállán. Azután szó nélkül kiklattyogott a hátsó udvarba, és leült az eperfa alá. Kaszát kalapálni. Nekikészült, lába közé fogta az üllőt, és markába köpött, hogy ne csússzon a kalapács görcsös nyele. A Bodri kutya odasompolygott, és megnyalta a kezefejét. Rámordult.

– Csiba!… (A teremtésit ennek az ebnek, mit akar ez is itt? Csak nem sajnálja? Vagy éhes talán? Szétverem a fejét ezzel a kalapáccsal.) Aztán csendesen:

– Menj no, arrébb…

Restellte. Már ez a lompos szőrű dög is. Hogy neki mennyi is a baja, Istenem. Csak jól kikáromkodhatná már egyszer magát. Vagy ha berúghatna. Itthon nem maradhat. Mit csináljon? – A tyúkok kotkodálva fogták körül. A kacsák is kijöttek az ólból, és ferdére fordított fejjel bámultak rá. „Mán a baromfiudvar is föllázadt, he?” – Közéjük vágta a kalapácsot, ami messzire repült, és komikusan ugrált a földön, a szétszaladt tyúkok és kacsák között.

Kiment a kiskapun, és a rétnek vette útját. A kalászba fakadt fűszálak egész a térdéig értek. Kérges tenyerével megsimogatta őket. – Talán le kőne mán vágnyi!… – Tovább ment. A sógoráét is megnézte. Persze, sápadt az irigységtől. Mert az egy arasszal nagyobb volt, mint az övé. – Hogy a fenébe lehet az? Hászen együtt ültették. Az sem jobb föld. Mégis. – Méricskélte ujjával. Tapogatta a kalászokat. – Hiába. Tömöttebb is. Jobb is. – Topogott, mérgelődött. Azután leheveredett a fűbe. Bárányfelhők lógtak fölötte. Fehérek. Olyan fehérek… Milyenek is? A parasztember nehezen talál hasonlatot. Hát így csak azt mondta, mint a „liszt”. De a liszt[75]ről a kenyér jutott eszébe. A kenyérről pedig az asszony. Erről: nyomorúságos élete. A gyerekek, a kutya, a baromfi, a kacsák és minden, ami a világon van. Még a fű is, amit le köllene vágni, de egyedül nem bírja. Mérges lett, annyira mérges, hogy könny tódult a szemébe. A fűszálakat szaggatta, és rossz fogait csikorgatta.

Már esteledett, amikor útnak indult. Fél válla lekajlult, és nadrágját kifeszítette zsebébe dugott, csontos ökle.

A gyalogút mentén kitárt karú feszület mellett lépdelt el. Horpadt volt rajta a pléhből kivágott Ember Fia, és a festéket lemosta az eső. A kereszt is düledezett. Jobbra roskadt. Talán már rég a fűben hevert volna, ha valamelyik arra járó fel nem támasztja egy görbe bottal. Kabóknak, ahogy elment mellette, jobb karja akaratlanul is kalapja felé lendült. Aztán dühösen észrevette magát. „Mé? Az asszony ement. A gyerekek éhesek, a fű pedig nincs lekaszálva. Nem emelek kalapot!” És nem emelt kalapot. Csak ellépkedett a feszület előtt. Dühösen persze és morcosan.

*

De otthon sem volt nyugta. Hogy élhet egy parasztember asszony nélkül? A lámpáscilinder piszkos, szennyes, alig világít. Minek is világítson? Neki? Neki ne világítson semmi! Nem kell a világosság. Az jutott eszébe, hogy azt a köszvényes lábú bótost meg köllene verni. A kapanyéllel alaposan el kellene döngetni a hátát. Talán az segítene. Észretérítené. Vagy az sem ártana, ha megölné. Az újságban már olvasott ilyesmit. „Kapanyéllel agyonverte.” Kabók András, az is ott állna. Jómódú parasztgazda.

– De a fene egye meg, ha én elkapom azt a girhes hátát! – dünnyögte, amint elsétált nehéz lépteivel a bótos háza előtt. Látta sápadt árnyékát a földre hullani, az akácok alatt. Ott lépkedett mellette, és ez is bátorította.

Le-föl somfordált az utcán. Mindig az előtt a ház előtt. Talán jó volna bezörgetni. Beverni az ablakot. „Hé! Én vagyok itt, Kabók András, azt a hét…” Erre ijedten kijönne a boltos, és azt mondaná: „Mi a baj? Ne csörömpöljön kend annyira!” Mire ő odamenne: „Mit? Hogy ne csörömpöljek? Kiirtom az egész házat, az egész falut, az egész világot! Hát.”

Így gondolkozott, és nem értette, hogy miért is nem csörömpöl. Az ablakokat könnyen beverhetné, nem magasak. Akkor talán az asszony is megijedne és hazajönne. Biztosan hazajönne.

De nem zörgött, nem csörömpölt, nem verte be az ablakokat. Ehelyett betért a sarki butikba, és hitelbe megivott két kupica pálinkát: „Majd hónap elhozom mán azt a kis pízt” – mondta a vendéglősnek, aki zsíros hegyű krétával álmosan még két strigulát jegyzett a poharak mellett álló piszkos táblára. „Jól van” – mondta. Mikor már kint volt az ajtón, még egyszer visszafordult, és legurgulázott egy harmadik kupicát is. „Majd hónap hozom mán” – tette utána. „Jól van” – válaszolta ismét a kocsmáros, s még egy strigula került a többi mellé. [76]

Aztán már nem fordult vissza. Érezte, hogy a pálinka lábába futott. Mert azt könnyen megérzi az ember. Különösen akkor, ha éhes. Márpedig Kabók István ugyancsak éhes volt.

Zúgó fejjel feküdt le, de nem aludt. Csak nézte a sötét mennyezetet, és hallgatta a kutyák szomorú vonítását a kertek végén.

*

Még kóválygott a feje, amikor felkelt. Csak úgy lelépett az ágyról, mert tegnap nem vetkőzött le. Nem is igen szokott. Hiszen olyan mindegy. Reggel úgyis fel kell öltözni. Arra pedig nincs sok idő. Jobb így.

Piszmogott egy kis ideig az udvaron, aztán elhatározta, hogy egyedül vág neki a fűkaszálásnak.

Le is ült a fa alá, és hozzáfogott a kaszakalapáláshoz Tegnap már ugyan ütögette egy kicsit, de még nagyon caknis volt az éle. – Tud is az ember ilyenkor kalapálni.

Hát ahogy ül ott szitkozódva, a hápogó kacsák között, egyszerre csak nyílik a kiskapu, s beállít a felesége kis batyuval a hóna alatt. Kabók tovább kalapál, s úgy tesz, mintha nem venné észre. Az asszony leteszi a batyut, s bemegy a konyhába. Kis idő múlva felfogott köténnyel tér vissza. Kukoricát hoz, amit széles lendülettel szór a tyúkok és a kacsák közé. Azok habzsolni kezdik a szemeket. A gyerekeket is megeteti. Majd felsöpri az udvart.

Kabók csak nézi a kalap alól. Nézi, és kalapál tovább. Mert hát mi köze neki az asszonyhoz. Ez lassan feléje somfordál.

– Hazagyüttem – mondja.

Kabók csak tovább kalapál. Aztán nagy szakértelemmel megvizsgálja a kasza élét, s megpengeti az ujjával. Már éles. Feltápászkodik és vállára dobja a kaszát. Az asszony nézi, aztán veszi a vizeskorsót. Szalonnát is vág, jó nagy darabot. Kenyeret is, és batyuba kötözgeti.

Kabók becsatolja a nadrágszíját, és odaszól:

– Lekaszáljuk a füvet.