Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. február) 2. szám, 49–96. p.

Ha minden bölcs angyal egy pillanatra összefog a pokol valamennyi fortélyos eszű ördögével: szebb véletlen találkozást akkor se számítanak ki, mint amelyik a Furus Gáboré volt Szekeres Fábussal.

Úgy esett különben, hogy a határállomás jegykiadó ablaka előtt egyszerre két sietős idejű utas toppant a korlát elé. Az egyik jobbról, a másik balról került. Nemigen bámultak volna egymásra, de amikor egyszerre esett ki a szájukon a falujuk neve, szinte megbotránkozva kapták föl a fejüket.

– Hát te?

– Hát te?

Néztek egymásra gyanakodva, mintha gúnyolódást véltek volna abban, hogy ilyen váratlanul egymás elé kerültek. Furus Gábor nem is tudta megállni, hogy a másik kérdése tüskére ne emlékeztessen egy kicsit.

– Tán biz a sarkamban voltál?

Szekeres tele szájjal s örömmel nevetett.

– Lehet. Hanem lásd, pajtás, ennek is te vagy az oka. Mért akarsz mindenáron elébem kerülni?

A felelet egy kicsit arcába csapott Furus Gábornak. De a feje elismeréssel biccent meg, s a hangja szelídült tőle.

– Mondásnak nem rossz. Látszik, hogy a nyelved kint se pihent. [61]

Előkelően kifizették a jegy árát, s akkor már egymás karját fogva, nyugodtan s nagy baráti érzéssel siettek ki a vonathoz.

– Mikor érkeztél, ugyan?

– Éppen most.

– A vonaton?

– Tán azt hiszed, utolérhetlek gyalogszerrel?

Furus Gábor nagyon bölcs akart lenni a következtetéssel, de a végén okolta magát, hogy olyan fölöslegeset tudott mondani.

– Hiszen mink akkor egy vonaton utaztunk.

– Csak most számítottad ki? Én már rég tudom.

A hallgatás egy kicsit kellemetlenül esett rá. De fönt a kocsiban megint közelebb barátkoztak egymáshoz. Szekeres a polcra pillantott.

– Én már a másik kocsiban helyezkedtem el. Várj, majd idehozom a csomagomat.

Közepes táskával és egy csomaggal tért vissza. A táskát gonddal elfektette a polcon.

– Hát most pajtás, azt mondd meg: mi újság Kanadában?

Szekeres kérdezte, de Furus csak ravaszul hunyorgott rá.

– Tudhatnád, hiszen együtt indultunk oda. Amint látom, egyszerre is érkezünk onnan.

Szekeres a csomag bontásával bíbelődött. Kívánatos illatú útravalót takart ki belőle a végén. A szóra azonban jókedvűen tiltakozott.

– Nem egészen úgy van, testvér, mert tudod, én ki se értem abba a Kanadába.

Furus úgy csípte arcára a mosolygást, mint aki nagy dolgot tréfaizzel vall.

– Hát akkor újságot én se mondhatok, pajtás. Mer’ én kiértem ugyan abba a fránya országba, de éppen féléve, hogy elmenekedtem onnan. Ami nem újság, azt hazáig még megtudhatod.

– De előbb elfogadod, amivel megkínállak – ajánlotta Szekeres, és egész asztalra való élelemmel ejtette tanácstalanságba cimboráját.

– Kábított a szaga is, hallod, de így szemtül szembe pénzér’ se tudnám kínáltatni magam.

A két bicska aztán olyan derekas munkát végzett, hogy a jóllakás egy zsarnokot meg egy merénylőt is könnyűszerrel testvériségbe kapcsolt volna.

2.

A vonat hamarosan már egész okos iramban végezte a zakatolást, mint a jó diák a lecke hadarását.

Kint jobbról-balról ismerős örvendezés lett a mezők lelke. Még bódítóan álmos volt a tavasz, a zsenge sugarak csiklandósan csillantak meg a hideg vadvizek bőrén, és csak a vízkedvelő fák [62] próbálták meg óvakodva a zöldelést. Az emberek egy-egy föltört vonalon nekihajolva ballagtak az eke nyomán, s utánuk halvány pára lebegett a friss barázda fölött, mintha csak egy elgondolt fohász jelképe volna.

Szó nélkül elnézték egy ideig megilletődötten, mint ahogy a rég elhagyott hazai tájat szokás viszontlátni. Szekeresnek hamarabb tévedt a cigarettás zsebébe a keze. Gábort is megkínálta, rágyújtott, s ez a művelet egy időre pihenőt adott a merengésnek.

– Tán el is kezdhetnéd, pajtás.

– Vagy úgy?

Furus is megcsinálta a magához kanyarodót.

– Éppen két éve, ugye, Kanadába indultunk mind a ketten. Én ki is jutottam, de mindjár’ az elején megmondom, hogy nem lettem farmer.

Szekeres hozzátréfált egy kis csúfolódást.

– Azt én nem is mondtam soha.

– Lehet. De ha olyan hiba nélkül veted a szót, azt kerülgesd, hogy mi lettem.

– Gyáros.

– Még mi nem. Borbély.

– Látod, ezt még nehezebben véltem volna.

– Harminc évre valót böjtöltem az első két hónapban. Akkor valahogy egy borbélymesterhez tévedtem. Talán vizet kértem, talán kenyeret, magam se tudom már. A mester ottmarasztott, aztán oktatni kezdett a szappanhabra. Neki az volt a vélekedése, hogy a mesterségit csak gyenge kezű ember tanulhatja, hát én nagyon kedvére való inas lehettem. De mondhatom, annyi szakállas ember sehol sincs, mint amennyi akkoriban nálunk volt miden este.

– Kapóra vetődtél oda, mi?

– Nem győzte áldani a mester, hogy a keze alá kerültem. Nem mondom: eleivel úgy állt az én kezemben is a borotva, mint a céda kezében a liliomszál, de két hét elmúltával már a tarlót is vesztire szappanozták vóna be előttem.

– Hallod-e, olyan gusztust csinálsz, hogy egyszer bizony isten rád bízom a képem.

Furus Gábort megvidámította a közbevetés.

– Várj csak, még nincs egészen vége. A mesternek vót egy felesége. Olyan javakorbeli asszonyság, az meg állandóan a virágait nevelgette. Vót egy fél holdra való virágoskertje, ő meg ótásra, szemezésre meg körösztözésre tanított. Nekem rátanult a kezem arra is. A komédia ott kezdődött, hogy fél esztendő múlva a mester hirtelen megboldogult, s én lettem az örökös.

– Az asszonynál is, persze.

Gábor elrestelkedett, de csak úgy, hagyd el formán.

– Nem lett vóna csúnya, tudod, csak hát kövér volt a lelkem. Gondoltam: itt csak baj lesz a hosszú közelség s tudod-e, mit csináltam? [63]

– No?

– Megtanítottam hálából a hazai konyhára. Egyre-másra főztem neki a vastag ételeket. Szörnyen hálás volt érte, s pöndörödött is gyönyörűséggel még inkább. Gondolnád-e, hogy egy esztendőre rá megütötte szegényt a guta.

A nem várt fordulatra Szekeres Fábus szívből elcsodálkozott.

– Ez aztán meglepetés.

– Ez még nem is az, pajtás. A meglepetés az vót, hogy hivatnak a városba, oszt fölolvassák, megmagyarázzák előttem, hogy az asszony mindenit rám hagyta. Sejted, hogy egy hét múlva szedtem is a sátorfám a megszolgált örökséggel. Vagy öt hónapig még őgyelegtem erre-arra, s ugyan jól tettem, mert másként nem találkozom veled.

Szekeres Fábus egyszerre mást gondolt, de nem vetett ellene egy szót se.

– Hanem most rajtad a sor. Hol és mint telt el a két esztendő fölötted?

Fábus nyújtózott s ásított, mintha eleve menteni akarná az elmondanivalók kurtaságát.

– Én Franciaországban ragadtam meg. Egy öreg orvos kapott el útközben egy kis állomáson. Csúnya eset volt, még ma is restellem, ha rágondolok. Siettembe megbotlottam egy csomagban, aztán hazaiasan elcifráztam a meglepetésemet. Egyszerre elém emelkedik egy fehér szakállas, öreg arc, mély, furcsán forgó kék szemmel, s néz. – „Maga magyar?” – kérdezi. „Látja” szégyenkeztem haraggal én. – „Hova megy?” „Kanadába igyekeznék.” Hümmög, s gondol egyet, aztán azt mondja: „Maradjon itt, nálam. Majd dolgozik a gyümölcsösben. Van két lányom, azok is örökké ott vannak, legalább magyar szót is hallanak. Csak aztán szebben beszéljen, mint az imént.” De valami furcsa, szinte fájni tudó jósággal mondta mindezt. Hidd el, talán csak azért maradtam, mert meg akartam mutatni, hogy másképpen is tudok beszélni. No, olyan gyümölcsösben se forgolódtam, s tán olyan lelkek között se. Hinnéd-e, hogy csupa hazai fajtákat ótogattunk. Mer’ az öreg orvosnak minden hazaaranyosodó gondolata egy új gyümölcsfa lett, hazai oltvánnyal. Temérdek pénzébe kerülhetett ez a szép elvágyakozás, de semmit se sajnált érte. Két évre szegődtem hozzá. Két esztendeig szépen meg is voltam, aztán vettem a tarisznyám, de csak úgy sírt bennem, hogy az öreg háza alatt mér’ nem cserélhet helyet két ország.

Elhallgattak egy kicsinyt, és szemük megint kinn aratott a földeken, amelyek pedig még csak kérték a magot. De olyanforma csönddel voltak mind a ketten, mint akiket egy gondolat veszejt. Szekeres lett a merészebbik, s az új gondolatból is kifakasztotta a szót.

– Hát Molnár Évire emlékszel-e, testvér? [64]

Furust úgy megrezzentette a hirtelen virágba szökő név, hogy szinte kihívó lett a felelete.

– Hogyne. Épp rá gondoltam most is.

– Tizenhét éves lehet. Mert tizenöt volt, amikor elkerültünk hazulról.

– Gyorsan és hiba nélkül számolsz, pajtás. Éppen annyi.

– Ha ugyan él.

– Él. Miért ne élne éppen ő?

Szekeres száján firtató kedvre kapott a szó.

– De tudod.

– Tudom, hiszen írt is vagy három hétnek előtte.

Furus ezt olyan büszkén és vidáman mondta, hogy ez egyszer Szekeres ügyefogyottságából feneklett meg éppen a legszebb szakán a beszéd.

Valami pedig szinte a szemébe énekelte a kérdést, hogy lány-e még Molnár Évi. De idejében ráijesztett az okosság, hogy ezt ha későbben is, de jobb lesz másként megtudni.

Minthogy mind a ketten egyszerre ásítottak, megkíséreltek egy kis szunyókálást. Amikor megébredtek utána, olyan csip-csup jámborságokról adogatták egymásnak megoldásra alkalmasan a szót, hogy a lelkük is megcsendesedett egymás iránt.

A vonatról majdnem éneklő érzéssel ugrottak le. Közösen kocsit kerestek, és rajta úgy támogatták egymást örömből sarlózó karolással, sürgetve szemmel az ismerős tornyot is, hogy az idegen szemlélő ugyan találgathatta, hogy melyikük lehet a jobbszívű rokon.

3.

Vasárnap illő csodát csináltak magukból. Kivált az asszonynép tán nógatta miattuk még a harangszót is. Bent a templomban orgonazúgás és a zsoltár a gyereksereg bámulásával mintha tisztán nekik örvendezett volna. S bizony minden jelenlévő érzése szerint megtörtént, hogy a szószékből a tiszteletes is feléjük pillantott, amikor az Apostol levelét olvasta:

„Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai, úgy járjatok!”

Nagy tisztesség volt, hogy a templom előtt elhaladtában a fiatal tiszteletes is megállott velük, s a burkusok és az ánglusok nyelvén meg is szólította őket. No, szép dícséret csudálkozott rájuk minden arcról, hogy az ő feleletük jobban és hosszabban is pergett, mint a tudós hírű tiszteletes kérdései.

De ennél is bizsergőbben sajgott meg bennük az öröm, amikor Molnár Évi elsuhant mellettük, s bár nem pillantott rájuk, olyan pirosságot fogott az arca, hogy zengőbbé vált tőle a vasárnapi ég.

Két nap múlva a felvégen találkoztak.

– Nini, franciát látok – kezdte szuromnyelven Furus Gábor.

Szekeres Fábus elébe lépett a szónak. [65]

– Ugyan nagy örömed lehet benne, ha te ánglius vagy.

– Nono, csak lassabban. Mer ha az vagyok, a világ fele az enyém. De te hova és merről?

– S te honnan és merre?

Furus Gábor homloka olyanná vált, mintha nem tetszene neki egy égen kószáló felleg szándéka.

– Csak innen, a vén Galictól jövök, mert megvettem az üres telkinek a felit.

– Molnár Éviék szomszédságában?

– Éppen ott.

Szekeres Fábus jól derült a rossz csiklandozásnak szánt s panasz formájába bújtatott dicsekvésnek.

– Aszontad az imént, hogy ánglius vagy: tied a világ fele. Hát akkor az enyém lesz a másik fele, mert én éppen oda igyekszem, ahonnan te jössz. Meg akarom venni a telek másik felit.

– Talán házat is raksz rá?

– Akár csak te, pajtás.

Majdnem egyszerre úgy elnevették magukat az egy fészekben kiköltött gondolatra, hogy szinte egymás nyakába borultak.

Szekeres Fábus merő illendőségből a továbbiakat is tudakolta, s Gábor nem hunyta be szemét az előtt, amit látott.

– Olyan virágoskertet fakasztok én a ház köré, meglásd, hogy szép madarat fogok vele. A legszebb madár is besétál azon egy napon, ha akarom. Mert hidd el, pajtás: olyan az Éva-fajzat orra, hogy az ember kezén megérzi, ha virággal foglalkozik, s arra megindul.

Szekeres Fábus szétvetett lábbal kényelmesen hátratámaszkodott a botján, és élesen a cimborája szemébe nézett.

– Én pedig mindezt másképpen tudtam.

– Másképp?

– Az Éva – félék nem mindig nyúlnak a rózsáért. Vagy sokszor csak látszatra teszik ezt. A biblia is másként tudja, és azt tanítja inkább, hogy őkelmék az almát többre becsülik.

– A szavakkal ugyan előre elképeszted az embert.

– Én azt se bánom, ha a végén képedsz el.

Furus Gábornak mintha szikrát vetett volna a pillantása.

– Majd meglátjuk. De olyan kert is csak szép álomba nyílik meg, amilyent én csinálok.

4.

Egy hét sem telt bele, és mindenkinek találgatás derült az arcára, aki csak bekukkantott a kerítésen.

– Szépen egymáshoz testvéresednek a mi világjáróink.

– Az. De vajon mibe fő a fejük?

– Hallom: két olyan ház épül itt, hogy az udvara is paradicsomkert lesz.

– Ajnye! Csak nem felhőkarcolót vélsz amerikai módra.

– Azt tán nem, de a ködöt karcolhatják. [66]

Az egyik elbotorkáló csak kérdezett, a másik már csúfolódott hozzá arra mentiben, de majd mindenik érezte, hogy titkos számításból itt valami versengés készül.

A másik tavaszon két takaros, úri arculatú ház pirosodott vidámító kedvvel a megfelezett telken. Az egyik nevetés, a másik kacagás, mind a kettő olyan különös gondolatfakasztó varázzsal, mintha a galambturbékolást formálta volna bennük anyaggá valaki. Furus Gábor kerítésén belül tarka ágyások és bokrok kipattant szeme annyi kelletéssel évődött kifelé, hogy elhaladtában előtte majd minden szoknyás teremtés, ha fiatal volt, a kísértés erejét ítélte a legangyalibb égi adománynak.

Szekeres Fábus kertje hallgatott. Ő maga szabad idejében mindig ott császkált a sorjában ültetett csemetefák között. Szemlélődött, nyesett és oltott, s általában csendesebb volt, mint a szomszédja. Inkább gondon botló nézelődéssel járt-kelt, s még nem állhatott meg a kert közepén karba font kézzel oly formán, mint akinek világot dícsér a szeme.

Néha ismerős nevetés csillagzott fel odatúl a másik porta előtt. Furus Gábor a kerítésen bévül állt, és kikönyökölve beszélt Molnár Évivel, aki egy-egy szóra hangosan derült, hogy a távolabbról nézők se vegyék nehezebb pillantásra ezt a szóba elegyedést.

Furus Gáborból a dícséret is a virágtermés jutalmának koraiságával zendült meg.

– Komám, megelégedhetem a kertemmel.

Szertenyíló orgonáira pillantott, leplezte, hogy a dícséret dicsekvést takar.

– Van olyan gyerek is, aki később tanul beszélni – vigasztalódott olykor hangosan Fábus –, de aztán máról holnapra mindent okosabban mond.

Akik nemcsak elhaladtak, hanem be is fordultak, mégiscsak az ő kapuját lépték át gyakrabban. Mind férfinép ugyan, de terhe és tovább virágzó ereje volt annak, ami szó és beszélgetés lett közöttük. Szekeres Fábus nagy szeretettel mesélgette a fanevelés édes vesződségének sok drága titkát. Közben olyan furcsaságokat is mondott, hogy a messziről jött ember hiteléről szóló példálódzást is alkalmazzák rá, ha olyan igaz szavúnak nem ismerik.

– Egyszer, sejtenék-e, micsoda tréfát csináltunk egy eperfával. Szőlőágat oltottunk egy epercsemetébe, s hiszik-e, hogy megfogamzott. Igaz, hogy csak két fürtött termett, de olyan csudás szőlőszemet én még nem ízleltem. Még most is őrzöm a szájamban az édességét meg az illatát.

Letördelt itt egypár hajtást, vagy amott valami károkozótól szabadított meg valamit, s folytatta:

– El se hinnék: mennyi szép fortélya van a fa életének. Csak úgy, mint a magunkénak, s itt is szeretet nyitja meg valamennyit értelemmé. Meglestem néhányat belőle, s egy kapott jó tanácsnál többnek köszönöm, ha tovább is adhatom. [67]

Fölnézett az égre, és olyan mozdulatot tett, mintha elkapott volna egy nyaláb összegubancolódott sugarat, és azt repítené szálazva jótékony áldásnak növekedő fái fölé.

5.

Két év múlva Furus Gábor rácsos kertje előtt még az ellensége sem tudott volna elfordított tekintettel elhaladni. Mintha csak az ég minden csintalan csillaga azt mondta volna egy estén:

– Lemegyünk virággá cserélődni Furus Gábor háza köré.

És ahogy fönt a sugarat, lent mintha ugyanúgy ontották volna a színt meg az illatot.

Molnár Évi lelke már színültig megtelt mind a kettővel, s vergődött a bódulatban.

Tán ő volt az egyetlen teremtés, aki éppen a két ház előtt szegte le fejét, s csak a gondolatával lesett be a lécek közén, míg arcán a nap a virágok színeivel úgy küllőzött, mintha az egész játékban a fény kereplőjét találta volna föl valaki.

Szekeres Fábus egyszer éppen ilyenkor hajolt ki a kerítésen, és jólesett neki megrezzentenie a vakon siető teremtést.

– Szép álmokat, szép virág!

A leánynak a megállás olyan volt, mint a mélyen alvónak az idejében való hirtelen ébredés.

– Lám, még megijeszt.

– Pedig egy jégesőt inkább, mint azt az ijedtséget.

Molnár Évi tétován fölpillantott, és valami mosolygásra késztette. Maga is csodálkozott, hogy egy belső parancsra valósággal magyarázkodik.

– Maguk is… Az egész falu már magukról beszél, mintha itt más se volna. Mit akarnak, s mivégre veszelődnek?

Szekeres Fábus telten és a kacagás fényével örvendezett.

– Csak mondja tovább!

A leány durcásan felelt, de az indulata szelídebb volt, mint a galambturbékolás.

– Még majd tán mondom is. Hiszen úgyis tudja, hogy csak dicsérik.

– Engem is?

– Magát az öregek is, a szomszédját csak a fiatalok. Na, persze, csak az asszonyfélék. Hogy annyi fajtaságát s fortélyát tudja a virágnak.

Szekeres Fábus boldogan szerénykedett.

– Pedig csak egy csínja-bínja van.

– Egy?

– Azt kell mondani például a rózsavesszőnek, amikor az ember elbújtatja, hogy: virágozzál, rózsafa! Ha igaz lélekből fakad a szó, nem tagadhatja meg.

– Maga is tán azt mondja a szőlőnek meg a barackfának?

– Úgy, mint az imádságot. De nekem már nehezebb a kérés, [68] mert itt nem csak a virágért, hanem a termésért is esdekelni kell.

A leány egy kis elmerengés után felnevetett.

– Hát csak ennyiből áll a virágültetés?

– Virága válogatja. De ha én egyszer ide virágot telepítek, a legkényesebbnek is azt fogom mondani magam is, hogy: virágozzál, rózsafa! Az se baj, ha Évinek hívják.

– Menjen – méltatlankodott a leány, és az arca pirosra vált.

– Én itthon vagyok.

– Akkor én megyek.

Habozva, de meg is fordult, s haragot mutató szégyenkezéssel távozott egypár lépést.

– Kár pedig, mert igen jó szándékkal mondtam. De ha maga így felel is, én fordítva kérem: jöjjön!

Magában évődött, hogy ez a sokszor elgondolt beszélgetés fonákul így tréfába szövődött. A leány akkor már lehajtott fővel, aprókat lépegetve megindult, s a távolodása sújtóbb volt, mint a legszomorúbb muzsika.

6.

Győzelmes énekkel végezte munkáját a nyár.

A kalászok kévékbe, asztagokba gyűltek, s várták a cséplés végeztét. A falu esténként a por tömjénfüstjével dicsérte az Istent, s a megrakott szekerek nyikorgása, ha egyhangú muzsika volt is, hálával adózott azért, hogy az élet terhét ajándéknak érezhette minden megfeszült izom. A sokféle hang, kifestett ajkú virág s a boldogan érő termés mind valakinek színesült. Éjjel egy isteni marékban a káprázat ezer meg ezer csillaga intett, hogy megint édesnek készül a miatyánk megszentelt kenyere.

Estre hajlóban egy napon dicsekvő hangot pendített meg Furus Gábor szilaj öröme.

– Egy-pár hét, és meglásd: kettesben leszünk – kiáltott át Szekeres Fábusnak, és úgy járt-kelt s rendezgetett fütyürészve a ház körül, mintha feléje fordította volna égi rúdját a Göncöl szekere.

– Ilyen hamarost is megtörténhet az esküvő? – csodálkozott Szekeres, és beljebb figyelmezte a fájdalmát. A lelkét próbálta fogni, mint jámbor természettel megvert ember, ha a saját bajának szekerén hajtva a más boldogságával találkozik.

– Elesküdteted?

– No, azt még nem – kacagott még győzelmesebben Furus Gábor –, csak egyelőre idehozom. Aztán nem kell mondanom, hogy Molnár Évire gondolok.

– De hit nélkül?

– Előbb nem másként. Én, tudod, így tanultam.

Szekeres Fábus föllobbanásában kiejtette a hirtelen kérdést:

– Tán biz a kanadai borbély özvegyétől?

A haragos célzás hallatára Furus Gábor arcáról mintha elfújták volna az egészség színét. [69]

– Irigy ember érdeklődik ilyen kérdéssel.

– No, hidd el, pajtás, ha ezt a másikat is úgy kapod, mint amazt, akkor egyikért se irigyellek.

Csaknem egyszerre fordítottak hátat egymásnak, és másnap a köszönésük se melegedett többre a fejbiccenésnél.

Nincs azonban ravaszabb kertész a napnál. A babona is tudós gondolatokkal sugárzik az ő agyából, s úgy, mint az ő szavát, meg nem érti senkiét a virág szíve. Leghízelgőbben ő mondja a pajkos varázsszót, ha jókedve szottyan rá:

– Virágozzál, rózsafa!

S bizton engedelmeskedik is neki minden, ami csak eltanult a teremtésből egy virágra valót.

De néha hamar megunja a varázsló játékot az égi kertész. A kicsalt szirmokkal úgy tesz, mint a gyerek, aki cifra papírláncot ragaszt, és amikor kész vele, meggyújtja egyik végétől a másikig. Furus Gábor egy napon ezt a rosszra fordulást szemlélte kertjében, s igen sűrűn csinálta hozzá a fejcsóválást.

A legszebb virágfej is olyan, mintha rozsdás edényt töröltek volna vele.

A hetek úgy örökölték és adták tovább a kedvetlenséget, mint a rossz családban a vásottságot egymásnak a testvérek.

– Sietnem kell, mert egy hibátlan csokorra való sem lesz, mire a legszebb virág idekerül.

A gondolat megfogta, és másnap is úgy járt-kelt magában, mint aki eltökélt valami nagyot. Délután a kerítéshez ballagott, és átkiáltott a háttal hajladozó szomszédhoz.

– Tart-e még a harag, testvér?

Szekeres Fábus felegyenesedett, és vígan felelt vissza.

– Ha tart is, csak úgy tart, mint a hó: míg nem viszket rajta a nap.

– Hát ne is tartson, mert nagy örömet várok holnapra.

– No.

– Hozom az asszonynakvalót.

– Mi lesz az, ugyan?

– Az asszonynakvaló? Mi lehet más, mint leány.

– Vagy úgy?

Szekeres most kapott észbe. A leggőgösebb almafájára pillantott, s magában csendes dicsérettel jutalmazta, hogy ugyancsak ékesen kitett magáért. Mindössze talán húsz alma mosolygott rajta, de valamennyi a termésnek szebbnélszebb csudája. Ha a szem megakadt rajta, szinte húzta bámulóját, mint egy szép arcú hajadon éneke.

7.

A napnyugta másnap olyan békítő erejű volt, hogy hárfát hallott belőle zengeni az ember.

Még mielőtt egészen este lett, Furus Gábor kézfogást beosont kertjébe Molnár Évivel. Mind a ketten úgy léptek be, mint akik [70] menekülnek, s a kapu becsapódása eszmélteti őket rá, hogy nem is tudják: jó helyre érkeztek-e? Szekeres Fábus a szomszédban akaratlanul csak épphogy fölneszelt. Hátat is fordított mindjárt, mint aki komoly illendőségnek érzi, hogy ne tudjon többet. Furus Gábor egy kis észbeli kapkodás után mégis feléje vezette a leányt.

– Hagyd abba a munkát, Fábus – kiáltott feléje –, inkább közelíts erre, s beszélj egy kicsit ezzel a leánnyal. Mindjárt jövök.

Molnár Évi néhány virágszálat tépett le, és hagyta magát vezetni a kerítéshez.

– Így ni – örvendezett Gábor –, csak beszélgessetek addig. Én meg egyért-másért elfutok.

Szekeres Fábus mosolyogva közeledett a mezsgyéhez. Arcán annyira nem mutatta semmi a gondolatot, hogy a leány éppen ettől két tenyérrel kapott a halántékához.

– Jaj, hogy szégyellem magam!

Fábus megpróbálta nem hallani, de hogy a lány el is fordult tőle, beszélni kezdett:

– Csakha a szíve vezette ide. Mer’ akkor ha ilyen, ha olyan út: mind egyforma.

Molnár Évi egy bokor leveleit tépdeste, s gondolatával azon is átfutott, hogy valami rossz szót vagy szemrehányást kap. A vigasztaló szavakra szívből szakadó, nagy csodálkozás hitetlenkedett.

– Magában sem ítél el érte?

– Mondom: ha a szíve hozta ide, vétenék minden rosszallással.

A leány arca valami új örömtől vált ismét pirosabbra.

– Ó, hogy milyen különösek is maguk ketten!

Szekeres édes érzéssel nevette a gyerekes csodálkozást. A gondolatok szép csokorba illeszkedtek benne, s a vágy szinte kábította, hogy ezeket biztató, meleg szavakba szórja a leány elé. De közben jobb ötletet talált.

– Várjon egy kicsit, nyomban itt leszek.

A kamrába futott egy kosárért, néhány pillanat alatt beleszedte a csudaszép almákat, és átemelte a kerítésen.

– Ezt magának neveltem. Én adjam maguknak az első ajándékot.

A leány lehunyta a szemét, s szinte szenvedve suttogta valami kínos mosolygással:

– Fábus!

– Csak fogadja el! Igazán mind magának neveltem. Nemcsak ezt: mind.

Molnár Évi elejtette a kezében tartott virágot. Átvette a kosarat, s megilletődve nyúlt egy vidám színű gyümölcsért, amely legfölül lehelte s mosolyogta az egészség örömét.

– Milyen szép!

– Én is azt mondom, Évike, milyen szép!

Molnár Évi nem látó szemmel, szakadozott nagy lélegzettel [71] szívta magába az érett alma megejtő illatát, mellyel oly nehezen telik el a tüdő, ha egyszer megízleli.

– Miért mondja, hogy nekem nevelte?

– Mert magáért mentem el, s magáért jöttem vissza, mihelyt csak jöhettem valamivel. Magáért is ültettem el minden fát itt a kertben, hogy árnyékot és termést adjanak magának. De ha akárhol is van, csak sok öröme legyen, hogy én se veszítsem el magamat.

Molnár Évi szívéből töredezve hullottak a mondatok.

– Most már nincs mit szégyenkeznem vagy takargatnom… Még iskoláskoromtól mind a kettőjükkel annyit vesződtem… Megmondom: magában több jót éreztem… De alig látott, alig beszélt hozzám. Legkevesebbet mindig éppen akkor, mikor legjobban kellett volna… Mért csak most?

Szekeres Fábus úgy nevetett, hogy minden elcsüggedés halálos szégyen lett volna mellette.

– Hát késő volna már? Mondja csak, annyira késő minden?

A leány is megrázkódott, s a derítő nevetéshez mosolyogni mert.

– Nem késő, Fábus, hála istennek. Ha egy ajtó volna itt, mindjárt át is lépnék rajta abba a kertbe.

Lehunyta a szemét, és pajkosan tette hozzá:

– De ezt a kosarat nem hagyom itt, sejti-e?

Szekeres átnyúlt a leány kezéért.

– Nem, Évi, onnan nem vezetem át. Én csak hazulról viszem.

A szégyenkezés a meghatottsággal úgy elkeveredett a leány szívében, hogy nem tudta, melyiktől könnyezzen.

– Látja… De ha én rossz voltam, maga még rosszabb volt, hogy nem mutatta meg magát így is. Hát ezt tanulta abban az istentelen Franciaországban?

Szekeres Fábus nagyon elkomolyodva felelt:

– Nincs istentelen ország, Évike, s nem is lesz, míg emberek lakják az országokat.

Jó lett volna többet fakasztani ebből a mondásból is, de a lány körülpillantott, és sietősnek érezte az utat.

– Hát én most elmegyek. Szívből köszönök mindent, Fábus!

– Szívből is tettem.

– Gábornak mondja meg, hogy… Vagy ne is mondjon mást, csak annyit, hogy elmentem.

– No, azt ugyan maga is látni fogja – vidult lelkéből Szekeres Fábus.

– Csak még az almát adom vissza. Fogja s őrizze, mert számon kérem ám!

S könnyű kendőjébe takarva arcát már futott is.