| – Mint egy Esti Kornél – gondolta megelégedetten Kornélia. Eligazította térdén a szoknyát, amit a következő pillanatban újra félrefújt a szél. Kornélia nézte egy darabig a szél játékát a ruhájával, és mivel látta, hogy ártatlan kacérkodásról van szó, hát megtűrte.
Mert Kornélia, bár túl volt az első fiatalságon, roppant szemérmes volt.
Kocsin ült most Kornélia, és a vonathoz hajtatott. Megtapogatta kézitáskáját, és örültek az ujjai. Pénz van a kis táskában, elég, hogy pár hétig kedvére kóboroljon idegen világban, idegen emberek és sorsok között.
A lovak ütemesen trappoltak, és Kornélia nagyon hasonlatosnak találta a maga életét a lovakéval. Ő is be van fogva a munka igájába évek óta már. Csak ezek a lovak urakat szállítanak a vasúthoz, ő az uraknak szállítja a felsőruhát. Illetve hölgyeknek, de az urak fizetik a számlát Kornéliának. Mert a hölgyeknek abban a körében, ahol Kornélia dolgozik, a nők nem keresnek pénzt. Csak költenek.
Kornélia előrehajolt, és megsimogatta szemével a nagy elegáns bőröndöt, amit egy bankárné kuncsaftjától kért kölcsön. A bankárné ismeretlen okból az idén nem ment nyaralni.
A bőrönd tartalma is megelégedéssel töltötte el, mert Kornélia egészen úgy készült az útra, mint ahogy azt előkelő dolgoztatóinál látta.
– A pénzemért egyszer én is úrhölgy leszek – gondolta, mialatt sóreszekből elég jutányosan összeállította a garderobját.
Egyébként Kornéliának csupa nemes szórakozása volt. Imádta az irodalmat és a művészetet, ami egy elfoglalt varrónőnél kiváló erény. Ha próbált a hölgyeknek, hízelgő hasonlatait is mindig e két szakmából merítette: – Mint egy költemény – szokta mondani, vagy: [38] festői! ésatöbbi. Vörösre olvasta szemeit, sőt néha, ha nagyon izgatta a könyv, felolvastatott magának a varrólányok egyikével. Ezek ünnepélyes hangulatot hoztak a varrodába, és a lányokra határozottan jó befolyást gyakorolt Lia kisasszony műveltsége. Kornéliát ugyanis szűkebb körben Liának hívták, talán nevezzük mi is így a továbbiakban. Folyton oktatta a lányokat:
– Nem az a fontos, hogy a gróf elcsábítja-e a szegény varrólányt, vagy feleségül veszi. Fontos, hogy mit ad az író a művészetével, hogy hat ránk, mennyiben győz meg minket alakjaival és mondanivalóival.
Lia a világválság kreatúrája volt varrónői minőségben. Mert nem annak készült. Gimnáziumi érettségije volt, és az irodalomtörténetből mindig jelese. Az önképzőkörben saját verseit szavalta, és esztétikai tanulmányokat olvasott fel. De a világháborúban elrajzolódott térképen a kisebbségben maradt, és nem tudott okosabbat kezdeni az érettségivel, mint varrólánynak menni. Mint kiderült, igen okosan, mert amíg a világválság minden biztosnak vélt pozíciót megingatott tekintet nélkül diplomára vagy iparigazolványra, a női divatszalonok roskadoztak a munkától. Egy olyan neves szalon pedig, mint a Lia-szalon, önkényesen szabhatta meg munkája díjait. Ennélfogva hatévi szakadatlan munka az önállósodása óta szép takarékbetétet eredményezett, és lehetőséget arra, hogy Lia most útra kelhetett olyan programmal, ami csak anyagilag független, modern gondolkozású lánynak lehetséges. – Tanulmányútra megy – hirdette, és nevetett magában, mint fogják ősszel a dámák megfizetni ezt a „tanulmányutat”.
– Úgy látszik, több női Esti Kornél is van – állapította meg Lia, mert a gyorsvonat másodosztályú fülkéjében, ahol elhelyezkedett, még két magához hasonló, gyanús, magányos fiatal nő ült. Ki-ki magában. Erősen cigarettáztak. Volt a szakaszban néhány férfi is a mindig utazók fajtájából. Lia rutinos szeme azt kutatta, „miben” utaznak. Azt is tudta, hogy másodosztályon csak príma cégek utaztatják kereskedelmi utazójukat, akik rendesen fixesek, és úriemberszámba mennek.
A három nő szemmel tartotta egymást, mert a férfiakon hamar észrevehető volt az ismerkedési hajlandóság. Nélia megállapította, hogy a hölgyek toalettje nem [39] disztingvált, és igen meg volt elégedve a maga külsejével. Keze izzadt a szarvasbőr kesztyűben, de a világért sem vetette volna le, sem a kis félrecsapott fehér selyemszalma sapkát, ami alól selymesen hullámzott ki melegbarna haja.
Az egyik nő kivette kézitáskájából a rúzst, miközben kiesett a zsebkendője. Ezzel megtört a jég. Két úr is kapott az apró batiszt után, és kacagva megindult a beszélgetés, amelybe Lián kívül mind belesodródtak. Lia nem akart. Nem volt beszélgetésre diszponálva. Kitartóan szemlélte a tájat, valami súlytalan, forma nélküli öröm vibrált benne. A vonat gyors tempója megfelelt hangulatának, és úgy érezte, hogy az érverése hozzáigazodik a robogáshoz. Ez jó, ez a száguldás keresztül a rónákon, ahol porlepte fák között fehér viskók szegénykednek, és eszük ágában sincs, hogy rontsák a horizont síkját. A horizont semmit sem mutatott még Liának, mégis mindent ígért. Lia praktikus leány volt, és táskájában őrzött egy kissé hézagosnak mondható útitervet. A hézagok nyilván előre nem látható körülmények számára lettek fenntartva, és lehetséges, hogy Lia éppen ezekért az előfordulható úti élményekért indult.
Lia huszonhat éves volt, szép, barna szemű és barna hajú, karcsú lány. Egész bátran letagadhatott hat esztendőt. Ezt a lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha tudjuk, amit eddig csak a mama tudott: hogy Lia azért kelt útra, hogy ízlésének megfelelő férjet keressen magának.
Férj akadt volna nem egy otthon is, hiszen ki nem venne el feleségül egy jól kereső, csinos, tisztességes lányt a kereskedő és iparos ifjak közül? De Lia ezekből nem választhatott. Úriember férjről ábrándozott, lehetőleg diplomás legyen. De a legtitkosabb álma, vágya, amiről még a mama sem tudott, egy író vagy művész férj volt Liának. Ilyen férjért Lia hajlandó volt a legmesszebbmenő engedményeket tenni. Tovább dolgozna Érte, Neki, hogy nyugalmasan élhessen a műnek, amelyhez az ihletet ő, Lia adná.
Egészen elmerült gondolataiban úgy, hogy megrezzent, amikor egy hang megszólította:
– Nagyságos kisasszony, nem jön ebédelni?
A másik két nő már indulóban volt az étkezőkocsi fele a férfiakkal. Lia előtt egy magas, bajusztalan Harry Lidtke-féle mosolygó arc állt, aki megszólította. [40]
Lia felháborodott a megszólításon, és ridegen felelt: – Nem.
A férfi zavarában ki- és bekapcsolta kis kézitáskáját, és mentegetőzött:
– Csak arra szerettem volna kérni, hogy amennyiben nem tetszenék jönni, kegyeskedne talán kissé szemmel tartani holmijainkat.
– Ezt megtehetem – mondta kurtán, és elfordította a fejét.
A fiatalember zavartan köszönte, és eltávozott a szakaszból.
Lia egyedül maradt. Észrevette, hogy a fiatalember a táskáját őmellé tette le. Maga sem tudta miért, ez kényelmetlen volt neki, és roppant felbőszítette.
Jól látta, hogy a táska nyitva van. Izgatta ez a ráoktrojált bizalom, és bosszún törte a fejét. Hirtelen elhatározással kinyitotta a táskát, és valóban azt találta benne, mit remélt. Számlákat és üzleti leveleket. Pillanat alatt tudta meg, hogy Gerő Gábor nevezetű úr az, aki megtisztelte bizalmával, és aki női divatcikkekben utazik.
Gyorsan előkereste ceruzáját, kitépett egy lapot a noteszéből, és ráírta:
„Uram, máskor nézze meg jobban, kire bízza számláit és levelezését. Az összes üzleti titkainak birtokába jutottam az Ön kéretlen bizalma folytán. Biztosítom, hogy a szerzett tapasztalatokkal élni fogok, sőt visszaélni. Egy konkurrens.”
A cédulát becsempészte a fiatalember noteszébe, azután mint aki jól végezte a dolgát, előszedte kis kézitáskáját. Volt abban a gondos mama buzgalmából minden szemnek-szájnak kívánatos, tehát Lia jóízűen falatozott.
Mikor a többiek visszatértek, éppen egy almát hámozott magának, és nem lehetett tudni a jóízü evés, vagy a sikerült csíny volt-e oka, hogy Lia barna arca most égőpiros volt. Azt ifjabb Harry Lidtke égő szemekkel nézte.
Kornélia a legközelebbi állomáson más vonatba szállt át. A vigéc – mint ahogy Lia magában nevezte – buzgón igyekezett segítségére lenni, és igyekezett minden lehető jelét adni hódolatának. Lia rá sem nézett, közömbösen biccentett egy kurtát a fejével, és később, amikor a két vonat elhaladt egymás mellett, és megpillantotta [41] a vigéc komikusra torzult arcát, ahogy kifejezni akarta szavak nélkül mély sajnálkozását az elválás miatt, hangosan felkacagott, és ledobta magát az ülésre. Megdöbbent szemek néztek rá.
Lia pizsamában heverészett a Palace hotel egyik szobájában, és gondolkozott. Ahogy itt feküdt a modern lány egyedül a hotelszobában, szinte hiányzott szájából a cigaretta. Lia nem dohányozott. Voltak dolgok, amelyekben a mama makacsságig ragaszkodott szigorú elveihez, és a lány végre is jobban szerette a mamát, mint a cigarettát.
Az ablak nyitva, villamoscsilingelés, autók tülkölése, fogatok csattogása, rikkancsok és utcai árusok lármája bizarr káoszban szűrődtek fel hozzá. Kellemes inger volt ez az álmos kisváros siket csöndje után az idegeinek.
A város, a kultúra, a lüktető élet küldte be hozzá hangos névjegyét. Lia minden pórusával érzékelte ezt a hívást, csábítást. A belépés formáján gondolkozott.
Gondolkozott, hogy miként húzza magához, vagy folyjon bele egy új légkörbe, idegen emberek világába, akik úgyszólván csak a fantáziájában élnek, mert nagy kérdés, valóban olyanok-e ezek az emberek, amilyennek a képzelet formázta őket?
Érezte, hogy merész vállalkozás egy vidéki, teljesen ismeretlen társadalmi nullának, egy magányos, tisztességes fiatal nőnek bekerülni egy teljesen ismeretlen légkörben mozgó kasztba, ahol azt kívánná, hogy mint egyenrangúval bánjanak vele.
Lia írók társaságába szeretett volna kerülni, de az csaknem hihetetlennek látszott előtte. Az írók nyilván nem élnek csordában, mint a vadállatok – gondolta –, de ahhoz nem érzett kedvet, hogy eggyel-eggyel külön ismerkedjen össze. Elvégre egyetlen író sem veszi rossz néven, ha meglátogatja egy-egy hű olvasója. De Lia nem férfiismeretségre, hanem férfitársaságra vágyott. Emlékezett még gimnazista korából, hogy milyen vágyódva nézett a kávéház üvegablakai mögé, ahol ifjú titánok vitatkoztak. Oh, hogy szeretett volna odaülni a bozsa fiúk közé, és velük vitázni az irodalomról. Akkor úgy érezte, tudott volna, most már nem tudna semmit hozzászólni, de legalább hallgathatná. Gondolkozott. [42] – Ez nem főváros, okoskodott –, itt az írófélék a lapok körül találhatók bizonyára. Megvan!
Lia felült izgalmában, és mint gyerekkorában, szájába vette a hüvelykujját.
Csengetett, lapokat hozatott fel. – Az összes helyi magyar lapokat – mondta.
Fél hét lehetett, estefelé, amikor sötétkék kompléba öltözve lejött, és a telefonfülkéhez ment.
– Kérem a Híradó szerkesztőségét.
Egykettőre jelentkezett.
– Kérem, mikor van szerkesztői óra?
– Most van, parancsára, kettőtől tízig.
– Parancsára. Hm, milyen udvarias volt a beszélő a női hangra, na gyerünk – gondolta –, és megindult a forgalmas, széles utcán a belváros felé.
Nézte az embereket, kirakatokat, a nőket, akiken még nem látszott meg a világkrízis, amivel az újságok tele voltak. A ruhák anyaga, szabása, a kalap formája, kesztyűk, kézitáska, harisnya, mind azt sejtették, hogy még a kombiné is az ezerkilencszázharmincegyes divat szerint készült. Nelli – így a mamája nevezte Liát – otthon több kategóriába sorozta a nőket aszerint, hol dolgoztatnak. A polgármesterné, a főkapitányné, az ügyvédnék, orvosnék és egy-két gazdag kereskedőné meg a bankigazgatóné az első klasszisba tartoznak, és a Lia-szalonban dolgoztatnak. A második osztály a szűkpénzű intelligencia, a Gabosné kuncsaftjai. Lia tudott lefelé még néhány klasszist megkülönböztetni. Varroda szerint. Viszont egy-két birtokosné meg néhány izraelita divathölgynek még a Lia szalon sem konveniált, és estélyi és egyéb nagy toalettjüket a fővárosban készíttették. Ezek legtöbbször Lia kezében alakultak újra.
Lia sok igazságtalanságot látott a ruha és egyéb javak elosztása körül, egyszer ki is korrigált egy fölháboritó igazságtalanságot. Szépségverseny volt Poroskán, és a csúf patikus Klariss akart miss lenni. Ez lehetséges volt, mert csak attól függött, ő kapja-e a legtöbb anzikszot. Klariss tehát nem ok nélkül pályázott, de ezenkívül szép is akart lenni. Tekintve, hogy a Lia-szalon már művelt csúnya nőkkel csodát, bizalommal fordult Liához. És Lia csinált neki egy zöld ruhát a legszerencsétlenebb árnyalatból és a legszerencsétlenebb szabással. Ezzel szemben Hajó Icának, akit megilletett a miss Poroska cím és jelleg, de aki nagyon szegény [43] özvegyasszony lánya volt, ingyen ajándékba olyan remekművet csinált, hogy bizony mégis az igazság győzött, és az lett a legszebb, aki valóban a legszebb volt.
Lia egyszerre elnevette magát. Rájött, hogy a saját szakmájából hasadnak ki gondolatai, holott azért kelt útra, hogy a „szakmát” kissé kiszellőztesse magából. Ő most úrilány, nem varrónő, és különben is…, no, majd meglátjuk.
Már bent járt a téren, hol a szerkesztőségi épület volt. Hamar megtalálta, és érezte, hogy a szíve erősebben dobog, ahogy felfelé tartott a lépcsőkön. Egy elébe kerülő lánynak kissé elfulladtan dadogta.
– A főszerkesztő úrral szeretnék beszélni.
Most az következett, amire Lia nem számított. Sohasem álmodta, hogy egy főszerkesztő úrhoz ilyen nehéz bejutni.
Előbb megkérdezték, hogy hívják, kicsoda.
– Szalay Kornélia, a poroskai Összetartás munkatársa.
Ez nem volt elég. Mit akar?
Ez már fogas kérdés volt. Mit is akar voltaképpen?
– Csak pár szót beszélni a főszerkesztő úrral.
Hosszas várakozás után végre bebocsátották.
Lia fülében zakatolt a szívének dobogása, jaj, mi lesz?
A főszerkesztő úr csinos, fiatal, monoklis férfi volt, és Lia erre megkönnyebbült. Csak most jutott eszébe, hogy öreg bácsit is találhatott volna az asztalnál, aki morózusan fogadná. Lia teljesen tapasztalatlannak bizonyult, amikor így gondolkozott, mert köztudomásúlag az öreg szerkesztő bácsik szoktak nyájasabbak lenni a fiatal hölgylátogatókhoz.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte a monoklis úr, és érezhető volt, sőt intenzíven sugárzott belőle pozíciójának, társadalmi jelentőségének és csinos férfi voltának tudata.
– Oh – kezdte el Lia –, és hangja csodálatosan hamar helyrebillent. – Nem jöttem én ide kérni semmit. Tanulmányútra indultam, egy körutazási jeggyel keresztülutazgatom az Önök vidékét, ellátogatok a nagyobb városokba, és ahova kedvem támad. Ez az első állomásom, és máris érzem, hogy egy fiatal, magányos nőnek kissé kényelmetlen teljesen idegenül és egyedül. Ezért hálás lennék, ha főszerkesztő úr bemutatna a tisztelt kolléga uraknak, akik talán kedvesek lesznek kissé törődni velem egy-két napig, amit itt töltök. [44]
– A legnagyobb készséggel.
A többi már meglepő könnyen ment, és este már az újságírók társaságában ült egyik belvárosi kávéházban. Két nő is volt a társaságban, az egyik újságíró felesége és húga. Ezeket hamar megnyerte szakszerű tanácsaival az öltözködés terén. Az újságíró felesége, egy kedves, szőke gömbölyűség, akinek úgy látszik, nem volt gyönyör a szellemi proletárság.
– Ha én annyit értenék a varráshoz, varrodát nyitnék, és nem lennék újságíró.
Az újságírók skrupulusok nélkül fogadták az érdekes, elegáns külsejű leányt. Jómódú, vidéki különc úrilánynak ítélték, aki műkedvelésből újságíróskodik. Tudták jól, hogy a szép ruhák és a luxusutazás költségeit nem fedezi a nő újságírói jövedelme. Ezt kifejezésre is juttatták természetesen.
– Hát van a mamuskának – mondta szerényen Lia.
Pénzszagú volt Lia a kedves kollégáknak, akiknek legtöbbje nős ember volt abból a fajtából, akik folyton a házasság és az újságírás ellen beszélnek, de úgyszólván kölyökkorukban kezdik mindkettőt, és vénségükre se tudnak meglenni nélküle.
Lia mohón figyelte a redakcióbeli zsargont, igyekezett elsajátítani valamit, hogyha szükség adódnék, operálhasson vele.
Remekül érezte magát szélhámosi minőségben, fantáziája már határ nélküli lett, és arra gondolt, hogy voltaképpen kalandorpályára született. Szinte elektrizálódott, és ahogy csillogó fekete szemeit egyikről a másikra forgatta, lassan észrevette, hogy játszik. Titokzatos volt kurta mondataival. Szemei meg nem járt mélységek kíváncsiságát sugarazták, és a társaság egyetlen jókülsejű tagja, Radó Ákos, aki írói ambíciókat tartogatott kabátzsebében, és akinek múltja egy húsz lapból álló verseskötetet is takart, fellelkesedett az idegen lány atmoszférájában.
Éjfél felé ő kísérte Liát a hoteljáig, mialatt hevesen gesztikulálva tartott előadást az új költészeti irányokról. Liának mindenesetre újakról, aki ezen az estén végleg pálcát tört a dekadencia fölött, és az avantgardistákra esküdött. Radó Ákos meg lehetett elégedve.
A hotel előtt Radó közömbösen mondta: [45]
– Fölhívhatna még egy csésze teára, hiszen korán van még… És olyan jó beszélgetni magával.
Lia tudta, hogy vele jó beszélgetni, ezt a dolgoztatói is sokszor mondták neki, és a titka ennek az volt, hogy Lia mindenkit hagyott beszélni, és csak akkor szólt bele röviden, ha ezt elvárták tőle.
– Egy pár verset mondanék el, igen?
– Hova gondol, éjszaka. Jöjjön fel délelőtt, jó?
– Akkor a szerkesztőségben kell lennem.
– Hát délután?
– Most jobb lett volna.
– Elhiszem – kacagott Nelli, és felfutott a lépcsőkön.
A reggelekben határozottan van valami józan, kiábrándító. Mintha a nap keresztülsütné a dolgokat. Lia, ahogy fölébredt, emlékezetébe hívta az egész esti társaságot.
Jó Isten, hogy megváltoztak a napvilágnál! Már pontosan tudta, a kis Gachalné féltékeny természet, az ugratta szét a társaságot nyafogásával. Igaza volt, az a Gachal túlságosan is falta a szemével. Különös, hogy a molett asszonyok férjei mind sovány nőt szeretnének, és akinek sovány van, az meg a kövéret gusztálja. Hát miért nem választanak mindjárt ízlésük szerint? Boros felesége nélkül szeret kimenni, vajon miket maszlagol otthon ilyenkor? Hogy pukkadt Ákosra, mert leütötte kezéről, és hazakísérte… És a beszélgetéseik…, nem volt abban irodalmi egy mákszem se, csak pénzről beszéltek, és különös szavakat használtak egymás közt. „Capliztak”, „vágtak”, „kikészítettek”, és a jó ég tudja, mi mindent műveltek. A pénztelenségük szinte a levegőben lóg, de még ezen túl is hencegnek vele, mintha ez kiváltság lenne.
– Olyan mindenre képes emberek – gondolta, és beleérezte, hogy rendes emberek is tudnának lenni elegendő tőkével. – Vajon mi jövedelme van egy újságírónak, meg fogom kérdezni Ákost.
– Ákost?
Lia érezte, elpirul. Nemcsak az arca, de az egész teste, ahogy kinyújtózva feküdt. Zavaros gondolatokat kapott. Egyszerre ideszökkent hozzá az egész otthon hagyott élet. Reggel sietni a varrodába, délben ebéd-bekapás és máris munkát előkészíteni a lányoknak. Este [46] 10–11 varroda, mert legtöbbször van postamunka. Anya álmosan várja, oh, végre otthon. Mindig fáradtan. Otthon jó csend, hűvös tisztaság a szép, háromszobás külvárosi saját házukban. Hét éve már csak anyja van, mert apja nem bírta túlélni, hogy ereje teljében nyugdíjazták. Anyja négy éve mindig egyedül otthon, mert a varroda az igényeiknek megfelelően a belvárosba költözött. Néha besétált délutánonként, de estefelé nyugtalan, mi van otthon, kis cseléd fél, hát siet haza. És este az álmos kis cseléd vár rá, amíg zárja a varrodát, és mennek haza. Rossz ez, de anyja nem akar megválni a háztól, amit apja szegény oly szeretettel épített számukra.
És hazamegy este, a pénzt, ami „bejött”, beteszi egy kazettába. Ma nem olvassa soha, ezt a mamára bízza – aztán vacsorázik, elbeszélgetnek, oh, mindig arról, ami az üzletben történik. Jött-e új munka, mi a hiány a kellékekből, ezt ilyenkor este állítja össze, aztán halálos fáradtan esik ágyba. Ilyenkor, mialatt az ő agya, mint egy motor dolgozik, hogy a Kendiné ruhájára mégis zsorzsett gallérokat tesz, és, ja igen, hímzőhöz kell küldeni a Gléd lány ruháját, azalatt a mama ilyeneket mond:
– Van már százezer, kislányom…, elég lesz már…, ezért a pénzért akár orvost vagy ügyvédet is kapsz máma, és majd te varratsz, nem te varrsz másnak…, és nekem se élet így, mindig egyedül, legalább unokáim lennének…
Szegény anyja! Mikor megpendítette előtte utazási tervét, mennyire odáig volt.
– Egyedül utazni, csak úgy világot járni?
A legképtelenebb aggodalmakat kellett Liának naponta letöredezni a mamáról, amíg belenyugodott. Zúgolódott mégis. – Nemhogy velem jönnél valahova, valami jó kis fürdőhelyre úgy, mint tavaly. Lásd, milyen jót tett a reumámnak.
– Isten ments – gondolta Lia. Egy kis fürdő a vendégeivel olyan, mint egy falu. Pletyka, irigység, unalom, klikkek összeverődése és cudar nagyképűség. Nem erre vágyott Lia. Ilyen helyen nem lehet az embereket megismerni. Ide mindenki az ünneplő ábrázatát hozza, és baját, igazi életét otthon naftalinban hagyta.
Önző örömérzés járta át, mert arra gondolt, hogy bundát, jó és finom dolgokat rakott naftalinba gond helyett. Igaz, fáradtsággal, szorgalommal, de birtokolja [47] az anyagi gondtalanságot. Talán ebben a percben érezte először magát értékesnek, de nem sokáig tartott ez a röpke tudat, mert minden idegszálával más értékek után sóvárgott, mint amelyeket a takarékba lehet rakni.
A nyitott ablakon bekongott a közeli toronyóra. Tíz óra! Így ellustálkodni. Persze az utazás és az izgalmak narkotizálták. Gyorsan kiugrott az ágyból, és becsengette a reggelit. Éhes volt nagyon, örült a reggeli megérkezésének, de akaratlanul meghökkent, mikor azt egy pincér hozta be, és nem a szobaasszony.
Furcsa elfogódottsággal húzódott az asztal mögé, és úgy látta, a pincér mohó szeme keresztüllát a vékony, halványrózsaszín selyem pizsamán.
Szokatlan izgalommal látott evéshez, és nem bánta a pincért. Valahogy olyan volt most az élete, mintha árnyékból egyszerre napra került volna. A nap meleg csókja megborzongatja, de jó ez, jó ez a szabad levegő, és a bőrön a borzongás.
Átöltözött délelőtti ruhába, és a hőség dacára nekivágott a városnak. Szomjazta ezt a lármás, színes mozgást. A kirakatokban mindegyre önmagát nézte, és megállapította, hogy ő a legszebb látnivaló a kirakatokban. Nagyszerű, hogy most nincs jegyzéke arról, mit ne felejtsen el, és hogy most nem köt csomót a szemére se szalag, se csipke, se gyöngy, se egyéb „kellék”, amikért a kirakatokat nézni szokta.
Most egyetlen érdekesség számára önmaga volt.
Szalay Kornélia, újságíró.
Egyszerre észrevette, hogy nem kell a kirakatokba néznie, ha önmagát akarja látni. Benne volt életnagyságban minden felé közeledő férfiszemben. Ettől a bizarr fotografálástól égette a nap a kis japán ernyő alatt.
Nem is sejtette, hogy így, ahogy most megy, még sohasem ment otthon, és hogy akik így mennek, cipőjük nyomán furcsa stigmát hagynak, amelynek legmindennapibb értelme: – Tetszeni akarok.
Asszonyzsivajban töltött életében a férfi mint valami rejtélyes idegen vibrált fel olykor, és most a közelségük, hozzáférhetőségük apró, ismeretlen szikrákat pattantottak benne. Égő kíváncsisággal telt meg irántuk és rejtelmes életük iránt.
A szemükbe nézett, némelyikkel különös szembeszédet folytatott le, amíg elhaladtak egymás mellett.
– Helyes nő – mondta a férfi szeme. [48]
– Ér is valamit – emelte nyakát Lia.
– Oh, hogy siet…
– Csak nem állok meg minden nadrág előtt?
Még nagyon rátarti volt.
A belvárosban mászkált, amikor delet harangoztak. Édes volt számára ez a hangfürdő, és vidáman lubickolt benne. Egyszerre megpillantotta az egyik újságírót, Borost, aki úgy látszik, megismerte, mert egyenesen felé tartott a téren át.
Arcára ült az öröm a véletlen találkozás fölött, és melegen szorongatta Lia kesztyűtlen kezét.
– Merre tart?
– Amerre az út vezet.
– Igazán, ennyire céltalan?
– Ennyire.
– Szeretném vezetni ebben a nagy céltalanságban.
– Ha valami szépet tudna mutatni?
– A szívemet.
– Brrr. Véres.
– Minden eleven véres.
– Akkor nem baj, ha nem mutogatja.
Minden szava, gesztusa visszautasító volt, csak úgy belső indulatból, minden meggondolás nélkül.
– Meddig kísérhetem?
– Nos, egy rendes étteremig, ahol megebédelhetek.
– Kár, hogy nem tarthatok magával.
– Miért nem?
– Nincs pénzem – mondta komikus grimasszal.
– Szent Isten, otthon sem főztek?
– Dehogynem, hova gondol?
– Hát akkor rendben van, jó étvágyat!
Pajkos jókedv ült ajkain még akkor is, amikor a zsúfolt étteremben elhelyezkedett.
Evett, élvezte a rátűző szemek kutató sugarait, vigyázott a gesztusaira, és roppant előkelőnek érezte magát.
Mikor ebéd után végighaladt az éttermen a pincérek hajlongása között, egy pillanatra mesebeli hercegkisasszonynak érezte magát, és ezüstfátylakat látott alakja körül. Az étteremben ülő férfiakat pedig grófoknak és a kövérebbeket bankároknak látta.
Roppant elégedett volt inkognitójában, ebben az előkelő társaságban.
(Folytatjuk) |
Fejlesztette: GAS Softwares