Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. február) 2. szám, 49–96. p.

(Jelige: „Testvériség”)

A 25 éves érettségi találkozó bankettje véget ért. Mindössze tízen voltak, deresedő, kopaszodó férfiak. Volt közöttük kifoszlott kézelős, kopottan öltözött, 1914 előtti úriember, briliánsgyűrűs újgazdag, megfakult, kifáradt, leépített hivatalnok és két könyökkel utat törő mai ember. Beérkezettek és lemaradottak, szürkén tengődök és tele szájjal habzsolók, a mai társadalom mikrokozmosza.

De ezen az estén minden különbség el volt törölve. A jó vacsora, a bor, a felújított közös emlékek hatása alatt újra iskolásfiúk, újra pajtások lettek, és örömmel fogadták el a gazdag bankigazgató meghívását, hogy az ő szép, kényelmes lakásán még egypár üveg pezsgővel öntözzék meg a mai évfordulót.

A beszélgetés azok körül forgott, akik hiányoztak; a meghaltak, az elesettek. És lassan átsiklottak a világháború témájára, a harci élményekre. A Hári Jánosok pezsgőtől fölhevült képzelete fantasztikus hőstettekben tobzódott, a puskaport nem szagoltakban fölébredtek a hajdani kávéházi stratégák. Legkevesebbet beszéltek azok, akik becsületesen végigharcolták ezt a véres és könnyes négy esztendőt; kicsit fölényes mosollyal hallgatták a többieket, vagy elgondolkozva néztek maguk elé.

„Halljuk a költőt!” – hangzott fel egyszerre. Az emígy aposztrofált mosolyogva felnézett. Még a gimnáziumban adták neki ezt az elnevezést elmélkedésre hajló, álmodozó természetéért.

„Az én legszebb háborús emlékemnek semmi köze nincs az itt felsorolt hőstettekhez. Nem folyik benne vér, nem kíséri gépfegyverkattogás és ágyúdörgés, semmiféle háborús krónikában nem lesz feljegyezve, és ha bennem ma is megindultságot vált ki annak a harctéri éjszakának emléke, az csak azért van, mert talán igazán egy kicsit költő vagyok.

Júliusi éjszaka volt, és mi a lövészárokban feküdtünk cigarettázva, beszélgetve, távoli szeretteink leveleit olvasva. Otthon most [49] aratnak, de nincsenek legények, és az asszonyok, lányok nem dalolnak. Ha egy csillag lefut az égen, titokban összerezzennek – valaki meghalt –, és mindegyiknek van egy valakije, akire gondol. Mindenütt aratás, otthon hullanak a kalászok, itt a fiatal életek. Ki fogja megérni, ki fogja enni azt a kenyeret, ami a nagy Kaszás aratásából fog származni? A csillagokkal kihímzett nyári éjszakában álmodozó hangulat ömlött el a lövészárokban. Valaki az édesanyjáról beszélt; fölfakadtak a szívek, és az ajkakra tódult minden, ami ott benn lüktetett, sajgott, lángolt szégyenlősen elrejtve a szürke katonazubbony alatt. Mindenki csak önmagának beszélt, mindenki csak önmagát hallgatta. És odaát a sötétben, alig egy kőhajításnyira tőlünk, a szerb lövészárok, telve a nagy Kaszás aratóival, mint a miénk. Talán ott is most így ülnek körbe, talán ott is most az édesanyáról, az otthonról beszélnek, és mindenki csak önmagát hallgatja. Fülemet a földhöz szorítottam, és szinte hallani véltem sok ezer szív dobogását. Ellenség? Olyan üresen hangzott ez a szó az örök csillagok alatt.

Elővettem a hegedűmet, mely hátizsákomban mindenhova elkísért, és játszani kezdtem azt, amit szavakban nem tudtam kifejezni. A fiúk elnémultak körülöttem, csak a hegedű beszélt mindnyájunk szívéből. Az otthonról, az anyánk simogató kezéről, a feleségünk, szeretőnk csókjáról. És ekkor egyszerre megszólalt odaát, a szerb lövészárokban egy furulya. Halkan, félénken tapogatózott a hegedű felé, elérte, egy kecses trillában meghajolt előtte, hozzásimult, beleolvadt. Ezer gyűlölet, ezer halál fölött összefolyt a magyar hegedű és a szerb furulya, együtt szálltak fel a puskáktól duzzadó lövészárkokból a csillagfényes, nyári éjszakába, és ha van Isten, hiszem, hogy elértek az ő trónusáig.

Sokáig tartott ez a különös hangverseny, azt hiszem, egyikünk se tudta abbahagyni, megtörni ezt a lélekbe markoló varázst. Hol a furulya kísérte a hegedű magyar nótáit, hol a hegedű kontrázott a szerb daloknak, és mind a kettőben ugyanaz az évszázados fájdalom zokogott. A fiúk néma megilletődéssel hallgatták, és azt hiszem, a legutolsó közlegény is megérezte, hogy ebben a vértől gőzölgő, gyűlölettől izzó világöldöklésben itt egy arasznyi időtartamra megszólalt a nagy emberi testvériség.

Pár nap múlva a szerbek rohammal bevették a mi lövészárkunkat, de mi jelentékeny megerősítést kaptunk, és újra visszavettük véres közelharcban. A nagy Kaszás alapos munkát végzett; szorosan egymás mellett, most már örökre kibékülve feküdt a sok fiatal szerb és magyar fiú. Egy szép szál, gyerekképű szerb katona kenyérzsákjából furulya kandikált elő. Külön sírt ásattam, és mielőtt lebocsátottuk, végigsimítottam göndör fekete haját és csendesen odasúgtam neki: »köszönöm pajtás!« [50]

A költő elhallgatott pár pillanatra, aztán felemelte pezsgőspoharát: „Az én harctéri hangversenypartnerem emlékére!” És a lelke meghajolt egy távolban porladó, ismeretlen szerb katona sírja felett.

¹) A novellapályázat második díját nyerte.