Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. január) 1. szám, 1–48. p.

(Nyugat-kiadás)

A mai kultúra valójában technikai kultúra. Kultúránk igazi gyökere a népkultúra. Mert a társadalmi ember első életformája a közösség. A család-, törzsi vagy népközösség kulturális megnyilatkozása csak színbeli különbség. A rostozat lényegileg változatlan.

A magyar népnek is megvan a maga közösségi múltja. De nem törzsi emlékekre visszamutató Ezt az időt úgyszólván teljesen berétegezte a kereszténység rátelepülése. Ebből a régmúltból jobbára csak szavak maradtak reánk. Néha makacsul odatapadva egy helyhez, vidékhez vagy tájhoz, mint lesodort s itt hagyott vándorkövei, morénái egy elviharzott korjárásnak. A magyar nép mai közösségi múltja nagyobbrészt szolgai emlékektől terhesült. Így kultúrájának maradványai: a mesék és legendák szintén ennek nyomait őrzik. Akár a vén fák évgyűrűi, melyeknek betüremlő vagy ráncot vető vonalaiban egy fájdalmas görcs, egy pillanat tehetetlen kínja merevedett meg. A mesezugok, a kanyarulatok, a vonalgörbületek mind emléksírok, mind tudat alá süllyedt utalások A jó és rossz ember, a szegény és gazdag éppúgy, mint a mesebeli csodatevések. Az előbbiek alapja a régmúlt közösségi valóság, az utóbbiaké: a közösségi vágy. A népmese tulajdonképpen egy vágy beteljesülése, az élet zúzó, szívet felvérző igazságtalanságainak képzeletbeli kiegyenlítése. Ez magyarázza meg az elnyomott sorban élő népek meséinek rokonságát, ez a mesevándorlást, az átvételt, az áthasonulást.

Dallos Sándor Dunántúli legendás könyvében az egy Genovéva történetén kívül csupa ismeretlen legendával és mesével találkozunk. Nem hihetem, hogy bármelyikük is idegen eredetű. Legalábbis délszláv semmi esetre, akármennyire is hasonló volt a két nép életformája (Pásztorkodás, jobbágysors.) A germán származást sem igazolja semmi. A legendák környezethez tapadók, s a magyar nép mesealkotó képzeletének megnyilatkozásai. A béres- és szolgasors nemcsak keret, hanem gyökereztető, törzset nevelő és lombosító humusz. Még ott is munkálkodik, ahol az érdekeltség nem közvetlen vagy egészen távol eső. Így pl. a „Búzaszem csodája” c. legendánál vagy a ponyvából átvett, de népi érzés- és képzeletvilággal megnemesített és megszépített „Genovévá”-nál Az előbbinél az otthonukból kivert Máriát és gyermek Jézust szegény, summás aratómunkások fogadják be, mert magukfajta szegények. [44]

A „Mária-fű” s az idegenből átvett „Genovéva” kivételével valamennyi legendában egy sanyarú sorsban tengődő nép keresi megváltását: a jézusi igazságszolgáltatást. S Jézus, a szegények Jézusa itt is, ott is megjelenik, hogy igazságot tegyen, és vigasztalóan lehajoljon azokhoz az emberekhez, akiknek életükben oly kevés jutott az örömből és földi javakból. „Jézus a jóké, szegényeké, szenvedőké” – hirdetik az írások. „Az aszuszőlő”-ben megtorolja a gazdag ember szívtelen fukarságát, s meggyógyítja a szegény favágó feleségét. „A vén tehenes”-ben – kilépve kedvenc jegenyefájából – megvigasztalja, feloldozza, és égbe emeli a haldokló, vén csordást, „Az ősember”-ben mélységbe ragadtatja lovaival a nagypénteket és a szentelt ostyát megcsúfoló, istentelen gazdag embert.

Ha e legendákat megfosztjuk szépséges köntösüktől, mibe az író oly szeretettel öltöztette őket, akkor sem tagadhatjuk meg gyönyörködésünket a gyermeteg és mélységesen hívő néplélekben fogant meséktől, melyek oly tiszták, mint az őket éltető erekként át- és átszövő krisztusi szellem.

Ha a keletkezési időrendben talán közelebb eső legendákra a katolikus szellem hatott, a közbeiktatott két mesére: „Az aranyszőrű kancá”-ra s a „Holdhomlokú legény”-re a maradék pogányság s a győrszentmártoni magyarságot talán ma is körüllengő szerelmi babonavilág. Egyik is, másik is a táltos útra eresztett népképzelet gyönyörű csillogása. Az előbbi gyorsabb, hevülőbb, tüzesebb lendületű, több érzéki vonással, az utóbbi – látszólagos érzékisége mellett is – mélyebb, gondolatibb, fájdalmasabb elcsengésű. Az első pályája rövidebb, dobbanóbban záruló, a másodiké: húzódóbb, vontatottabb, befejezetlenebb, mint a kielégítetlen vágy, mely még megszobrosodva is az elérhetetlenért sóvárog. Mindkettő messzi, tágas, ázsiai puszták felröppentett aranymadara.

Az író – ha költő is – sok mindent vállalhat. Kétségtelen, hogy ezeket a legendákat más is megírhatta volna. De az is bizonyos, hogy valami kimaradt volna belőlük. A tájlélek, tájhangulat. Ami olyan fontos, mint tájképeknél a levegő. S ami ott leng megfoghatatlanul egy fűszálon, egy darabka rögön, egy dombhajlaton, egy erdőcsücskön, a kék harangos ég alatt – az egész, szemmel befogható s két karral magunkhoz ölelhető messzeségen. Ami csak itt olyan, sehol másutt. Dallos Sándor ezt adta nékünk. Ezt a szétomló. súlytalan levegőszerűséget. Adhatta, mert ott élt, ott született. Idegei sejtparányaiban a régi tájat rejti, hordozza. Ezért támaszthatta fel a tengő-lengő semmiségekből, a megfakult emlékfoszlányokból könyvének meséit és legendáit. Néha csak egy-egy megrögzített szóból, mondatból, jelenetből vagy megőrzött mesevégből. De ezek mögött, mint a kavargó, vak homályban, ott vibrált, hullámzott s nyüzsgött egy egész tenger: az elmerült emlékezet. Innen halászta össze az ihlető teremtés sötétbe hasító pillanataiban a hiányzó részeket, az elúszott darabokat. Az összeragasztó anyagot: a mesék és legendák sajátos lelkiségét a magáéból adta hozzá. Ez is eltékozolhatatlan örökségként maradt reá otthonról. Ha távolra is verte a sors, faluhűsége nem lankadt, s testvéri érzése nem apadt. Soraiban a szegényparasztság hite és tisztító áhítata leng, s keresztény megnyugvása tesz párnát az elesett feje alá. Dallos mindenütt azonosítja magát a mesékkel és legendákkal, s bennük a nép boldogító, kiegyenlítő szándékával. Evangéliuma: a szegények szeretete és könyörület. Tollát ihlet és alázat vezeti. Sorait olvasván – Jézusnak és egyszerű embereinek [45] nemcsak bontott párbeszédeit – többször bibliai hangulat kél lelkünkben. Anyaga megmunkálásában a középkor iniciáléfestőihez és a kódexmásolókhoz hasonlít. Ők is oly szerelmes odaadással hajoltak pergamenjeik fölé.

Messze esnek tőlünk az északi mesemondók. De bármennyire is messze, az anyagszereteten kívül mégis összeköti őket valami a győrszentmártoni mesék átköltőjével, s ez a meseszív, az emberjóság, mely az igazi ember-énre világít rá, szemben a látszólagossal.

Dallos Sándor legendáskönyve rangosztó írások gyűjteménye. A meséket és legendákat Fáy Dezső hangulatadó, gyönyörű fametszetei díszítik.