Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. január) 1. szám, 1–48. p.

(Nyugat-kiadás)

Egy-egy új verseskönyv nem olvasmány. Vagyis nem olyanformán, mint egy regény vagy novelláskötet: nem lehet egyszerre kiolvasni. Csak soronként, versenként kóstolgatva, mint ahogy a töményített, drága italt is kis pohárból isszuk, hogy élvezhessük. Ismerkedés, barátkozás nélkül igazi verskultúra nem fejlődhetik, s a költemények idegenek maradnak, akár az egyszer, futólag látott táj, vidék vagy város.

Jankovich Ferenc versei kettős hatással jelentkeznek. Az első benyomás képe megtévesztő, igazságtalan. Azt emeli ki, ami gyengeség, fogyatékosság, míg a valódi értékeket elnyomja, nem engedi érvényesülni. Első érzésünk az, hogy a hajtások itt-ott még zsengék, lágyak, időre, viharra könnyen meghorpadnak. Összebújásukat is kifogásoljuk. A bokor sűrűjében nem láthatjuk eléggé világosan: melyik az egyik, melyik a másik. Hason[42]lóságuk beszél helyettük, s nem egyéniségük. Kétségtelen, hogy az érték itt sem kallódhatik el, de a közösség úgy szebb, ha a színek virágoskertje.

A hangulatok összehajlása mellett az emlékezés is zavarólag kísért. Vajdára, Babitsra, Arany Jánosra kell gondolnunk. Mintha néhány versbe, versszakba az ő hangjuk keveredett volna bele. Ha áthasonultan is, s kevés fülnek hallhatóan. A megbarátkozást többször a költemények újszerű zeneisége is késlelteti. Az az érzésünk, hogy egyes versek sorai erőszakoltak, ritmusba törtek. Meg kell őket szoknunk, belejáródnunk ütemükbe, hogy lelkünkben is felcsendüljön néhol szabálytalan, de különös ingerrel ható muzsikájuk.

Aztán felszáll a köd. kitisztul a táj, s a lassan homályosuló, előbbi kép mögött feldereng a másik, még rezegve, reszketve, bizonytalanul, mint gyakran a mozivásznon, de egyre világosabban, kivehetőbben. Végre ott pompázik előttünk a maga teljességében, értékeivel és fogyatékosságával belesimulva a környezetbe, az aranyzöld pázsit selymébe, puhaságába, s az ég fehér gyapjas fellegeket vitorláztató álomkékjébe. Mint valami buján zöldellő, virágzó kert egy magányos völgykatlanban, szelíd hajlata dombok ölébe rejtve, távol ellenkező égtájak vihardúlásaitól, a nyugtalanító kérdésekkel zaklató jelentől, mától. A kerítésen túl fehér és rózsaszín szirmokat havazó bokrok és fák – fűszeres illat, nyüzsgés, gomolygás –, milliónyi bogár boldog, tevékeny döngicsélése, s

a patakok partján kölyökbokrok fülemülékkel dobálják egymást…

Az élet munkálkodik itt, és hozsannázik halált, tárt sírgödröt keresztüllépve, s még a nyárbúcsúztató ősz visszamerengő szomorúságát is megenyhítve. S a költő ott áll a verdeső napfényben, a gazdagon csillogó zuhatagban, karját könyökig merítve a szépségfolyóba, szinte nem tudva betelni a gyönyörködéssel. A versek egy része ebben a túlcsordultságban fogant, a teremtő természet magához ölelésében, az új szépséglátás magára eszmélő gyönyörűségében. De nem himnuszos zengéssel ívelve, hanem a tavaszmeleg lassú áradásával terülve szét síkságon és dombok között. Jankovich versei legtöbbször olyanok, mint a csendes, rejtett öblökben horgonyzó hajók a szépség apró zászlóival fellobogózva.

A költeményekben minden a természet – a paraszt, a pásztor, a szülő, a kedves is annak egyik darabkája –, beleillő, hozzá tartozó, elválaszthatatlan. S a természet: az új Erdély-sors árnyékát előrevető Dunántúl áldott, szelíd tája – idilli vidék –, de nem görög vagy latin rokonságot tartó, a versek levegője magyar, gyér szavú, kéregarcú pásztorelődök néznek vissza az időből. S a versostor csak akkor csattan haragosan, ha a költő azokra gondol, akik Isten veréseként az ősök földjére telepedtek.

A költemények egy része még siheder fa rakoncátlan, engedetlen gallyakkal, de a gyepszőnyeg tisztásain, erejük teljében és zártságában sudár növésüket is látni, s még odébb, a bokrostól elhúzódó tájakon néhány olyat is, melyeket a múlt leveleit sodorgató ősz állított oda előhírnöknek.

Jankovich maradandóan szép őszi versei közül a „Fecskék” hangulatilag Vajdával, az „Őszi ég alatt” c. pedig Babitscsal érintkezik. (Mintha itt is a tájrokonság nyilatkoznék meg, akár más dunántúli íróknál.) Különös szomorúság ez! A kékre edzett érc hűvös pengése jut eszünkbe, vagy a fagyos hold, mely már napnyugta előtt ott didereg az égen, a havas, téli táj felett. De hogy olykor mégis felszakad, s vérnyomot ejt a szűz ta[43]karón, ezek a férfiasan kemény sorok igazolják:

Egyszer majd nekivágok lomposan,
mint a felhabzott, nyughatatlan eb
még visszanéz az erdők széliből,
átszakadt vékonya még megremeg.

Aztán befordul úttalan úton,
megiramodva, szíve nem pihen,
míg egyszer meghökkenve valaki
megtalálja megfagyva vériben…

(Barangoló)

Jankovich a költészet örök tájain áll. Hogy itt, ahol előtte annyi poéta adott maradandót, versei mégsem csendülnek el visszhangtalanul, új szépséglátásának s költeményei új veretének köszönheti. Költeményei legtöbbször hangulati tájképek vagy hangulatfoszlányok, apró képmozaikokból összerakva. Mi nemcsak ezért gondolunk reá rokonszenvvel, hanem az édes magyar szóért is, melyet több versében újra visszahozott.