Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. január) 1. szám, 1–48. p.

(Athenaeum-kiadás)

Sötét háttér, komor környezet. Az író a tatárjárás utáni időbe vezet vissza.

Az ország újjáépítése már megkezdődött, de az embertelen pusztítás emlékét még sok bizonyságtevő jel őrzi. Feldúlt, kormosan meredező romfalvak, kolostorok kapuin zörgető hajléktalanok, nyomorékok, megcsonkítottak, eszelősök, félőrültek. A lakosság vallásosabb, kevésbé pártoskodó. A fogadalom is szentebb, kötelezőbb. A nemesi családok sorra adják be a kolostorokba Istennek ajánlott leánygyermekeiket. Így kerül előbb a veszprémi, majd a nyulak-szigeti klastromba IV. Béla király leánya, Margit is, akinek életét és cselekedeteit Ráskai Lea, Domonkosrendi apáca örökítette meg számunkra.

A történelem szerepe a regényben másodrendű fontosságú. A fogadalom beváltásán túl az események ritkán nyomulnak előre, s avatkoznak bele a kolostorlakók életébe. Inkább a háttérben gomolyognak, akár a tájképek komoran sűrűsödő felhőtömbjei. Környezetkiegészítők, hangulatfestők. A regény alakulása szempontjából nincs is szükség tevékenyebb szereplésükre.

A regényvászon világítása a kolostori életre irányított. Abban is Margitnak, a királyleánynak lélekfejlődésére. A történések szinte kirekesztőleg belső síkra vetítettek. Kifelé jobbára egy meggyőződéstől áthatott, tagadó, szembeszálló vagy szelíden elhárító magatartás a megnyilvánulásnak. S ez nem is lehet másként. Hiszen a kolostor megállott, megmerevedett, szinte kezdet és vég nélküli életében, melybe csak a testi és lelki enyhülést kereső szerencsétlenek, a rokoni látogatások s egy-egy halálhír nyitnak [40] nagy néha keskeny, habár messzire táruló ajtót, úgyszólván semmi sem történik, mert az engedelmesség egy az önálló cselekvésről való teljes lemondással. Hiába ad külön színt az emberi egyéniség a szigorúan zárt, egységesített szellemű életközösségi formában, – regény csak belső síkon fejlődhetik. Margitot is rangosztó egyénisége s belső cselekvései emelik ki a félteljesítményig eljutott apácák sorából. Mert őt nem elégíti ki a bűnbánat, a vezeklés, az erős fogadás, mely a gyóntatószék térdeplőjén túl már újra a bűnbeesésnek enged, néki több kell: tökéletesség. Jézus parancsainak valódi betöltése! Tett és nem látszat, lélektisztultság és nem fehérre festett lélekkoporsó! De a tökéletesség akarása összeütközésekbe sodorja. Befelé és kifelé – önmagával és környezetével. Kezdeti érzelmei meghazudtolják szavait és viselkedését, egyidős fogadalmi társnői gúnyt űznek törekvéseiből. A képmutatás ellen harcol, s közben ő maga is képmutató, a krisztusi szegénységért és egyenlőségért küzd, s állandóan éreztetik vele királyleány voltát. De mindez nem gáncsolhatja el, sőt még jobban edzi, keményíti, hogy életét Jézus tanítása szerint formálja… A kis Margit nem akar királyleány lenni! A nagyobbakhoz hasonlóan fatányért és ónpoharat követel, s új ruháját dacos magamegalázással mocskolja be a konyhán dolgozó parasztatyafinak való segítésnél. – A kolostorban nincs királyleány! – ezt mondja apjának is, midőn szemére vetik piszkos, elhanyagolt ruházatát. S hiába feddik apácanevelői, hiába maga a priorisza, amikor engedetlennek mondják, az írást szegezi ellenük. Egyetlen vágya, hiúsága: minél több szenvedést vállalni, s minél jobban megalázkodni. – Margitot a fogadalom iránti engedelmesség tette engedetlenné, – mondja egy helyen az író. S valóban, az apácák közül senki sem tud nyomába jutni a vézna, beteges, böjtölésben leromlott, önsanyargatásban és nehéz munkában legyöngült királyleánynak, akit esztendők múltával teljesen áthatott az embertársai iránti szeretet, melyet kezdetben erőszakolni kellett, mert gyűlölettel és irigységgel osztozkodott. A Szentírás az útmutatója, s a jézusi mondás: „Aki nem hagyja el érettem atyját, anyját, nem méltó énreám, nem lehet tanítványom” – kezdetben még szeretett atyjától is eltávolítja. Csak később melegszik szüleihez, mikor az esztendők eresztékein át beszivárog kolostori magányába az élet, és megüli, megporhanyósítja a lelkét.

Boldog Margit sorsa a kivételes lelkek sorsa: a meg nem értés. Csodálat, szeretet, rajongás – gyűlölet, harag, irigység kavarognak körülötte. Számára is csak a halál ad kiegyenlítést, s támasztja fel az igazi emberi részvétet. Életét talán ebben a mondatban lehetne összefoglalni: Jézus parancsainak hajthatatlan követése és következetes teljesítése.

A regény az Árpád Házi királyleány emlékéhez méltó építmény. Tornya azt a célt tetőzi, melyet a gyermek vágyálma megmutatott, előrevetített: felemeltetést az Isten országába – ujjongó, boldog beteljesülést.

Az anyag megmunkálása tökéletes. Akár az írói teljesítményt nézzük, akár költői kiegészítését. Nincs egyensúlybontás, elragadtatott túllendülés. Minden lefékezett, mértékkel tartott. A szerkesztés arányosságát semmi sem zavarja. De a költészet nemcsak halk kísérőzene vagy kopár falakat befutó, virágos folyondár. Sokszor jóval több ennél: egyenrangú, nélkülözhetetlen szereplőtárs. A tátongó szakadékokat csak ő ívelheti át. Lelke ott tüzesedik a felrémlő látomásokban, ott sűrűsödik a tragikussá sötétedő jelenetekben. De főképpen a beleélésben, a legnehezebben az író [41] mankója. (Újra igazolva, hogy a nagy regényíró egyúttal nagy költő.) Márpedig a mű sorsa a beleélésen fordul meg. Kodolányi – karöltve egyéb kiválóságaival – itt olyan teljesítményt mutat fel, mely lélekelemző művét az utolsó évek legnagyobbjai mellé állítja. Regényének ez a tisztán belső síkon való felépítése teszi, hogy szinte lefoszlik róla az idő kerete, s időtlen magasságokba emelkedik. Ismétlem: Kodolányi műve nem történelmi, hanem csak történelmi hátterű, lélekelemző regény legszebb legendánk gyönyörű palástjába öltöztetve.

A könyvet az író teremtő erejének soksugarúsága szövi át. Hirtelenében nem is tudjuk, melyiket vegyük előbbre. Az építkezés arányosságát és szilárdságát, a lélekábrázolás tökéletességét, a jellemrajzok keményvonalúságát, a legenda nyelvezetéhez simuló párbeszédeket, a szépségekkel teleszórt, életbe lendítő stílust, a megírás szuggesztivitását s a hangulat kitartását?… Mindez oly kevés, sok részletérték és ihlető szépség még mindig nem juthat szóhoz. Ott van pl. a környezetrajz, az idő lassú öregedésének művészi érzékeltetése, az utolsó előtti apácaportré-sorozat a vénségben szinte bántóan kiélesedő vonásokkal, vagy az élete végéről visszatekintő király fájdalmas ráeszmélése az élet hiábavalóságára.

A lélekbúvár is megtalálhatja itt a maga csemegéjét, s a lélektan eszközeivel felmérheti azt a nagy munkát, amit az író végzett anyaga legyűrésében, meghódításában. De a szemlélődő is kedvét lelheti, s mint a homoksivatag vándora, ő is eltűnődhetik a komor életművön, mit szürke napok egyforma tégláiból oly maradandóan rakott össze az idő.

Még egyszer visszalapozok… Csend van. Öreg kódex megsárgult pergamenjei zizegnek, susognak, sisteregnek, mintha csak sírjukból éledt, rég halott, fekete velumos apácák vonulnának odakünn, a sötét folyosókon, szellemlépteikkel alig érintve a kikoptatott kőlapokat. Kopár cellában ülök, az időrágta falakról víz csepeg, szivárog lefelé, mert odakünn esik, szakadatlanul esik. Köröttem penészes cellabútor, előttem szúrágta, barna asztal, rajta tövig leégett, otromba gyertya – sápadt lángja riadtan pilleg, fázósan egyre mélyebbre guggol… Csak nézem, mozdulatlanul nézem, azután lassan kinyújtom a kezem, s két ujjammal összecsípem – eloltom. Egyszerre zúgni, morajlani kezd köröttem az éjszaka, akárcsak régmúlt századok fekete hullámai verdesnék odakünn a cellafalakat.