Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. január) 1. szám, 1–48. p.

Csicsocsevó messze a világtól, még a legközelebbi vasútállomástól is harminc, hajózható folyótól hatvan kilométerre fekszik. Innen még a legközelebbi faluba is öt óra járásnyi az út. Öt órai járás, mert az év legnagyobb részében a nagy sár miatt csak gyalogúton lehet közlekedni, ha ugyan közlekedésre alkalmas útnak nevezhető a sarat felváltó homoktenger, melybe belefúl a szekérkerék, és elólmosítja a gyalogjáró lábát.

Tüneményszerű, hogy ebben a sivatagban falu támadt, pedig Csicsocsevó négyszáz éve áll, mai temploma is kétszáz esztendős. Nagy, fekete épület, tornya nincs, nyolcvan esztendeje annak, hogy leégett. Egyedül ez a leégett torony indítja néha mozgalomra a falu társadalmát. Tíz-húsz esztendős időközökben bált vagy közvacsorát rendeznek, hogy e mulatságok jövedelméből tornyot építsenek, harangot öntessenek. De ezek a mozgalmak hamar elbágyadnak, kimúlnak, csak emlékük hervad a községháza pénztárkönyvében. Bizony, nagyon is elhervadt az 1870. évi 8 osztrák értékű forint 22 krajcáros és az 1901. évi 5 korona 67 filléres „Torony- és harang alap”… Ebből a két számadásból is megállapítható, hogy Csicsocsevón harangláb alól hív a harangszó templomba, ebédre, temetésre vagy más szép és jeles alkalomra.

Csicsocsevó még messzebb van a világtól, mint az eddig szóló írás mutatja, mert ide csak minden negyednap hoznak postát, és az érkező levelek is nagyobbrészt hivatalos írások. Rádió sincs a faluban, minek leginkább az az oka, hogy ide ügynök se jár. Márpedig az a terület, amely szűz az ügynöki lábnyomtól, az a világ végén is túl van. Újságot is csak a jegyző és az orvos járat, ők is csak a vasárnapi számot. A falu két szatócsboltjában a csokoládé fél esztendőkön szárad, dohosodik. Ebből a faluból nem utazik el senki, idegen ide nem érkezik… Néha a levegőégen átröpül egy kelepelő gépmadár… a nép eleinte álmélkodva a magasba bámult, később megszokta, mint a ló az autót.

Magyarok laknak itt. Az utolsó összeírás szerint a falu 1082 lelket számlált.

A népet vezető osztály a jegyző, az írnokok, a végrehajtó, az orvos, a kántor, a tanító, a két boltos és a jobb iparosok. Ezek társadalmi életüket a falu kocsmájának belső szobájában este hattól nyolcig kártyázva és spriccerezve élik… [33]

Ebbe az Isten háta megetti faluba a múlt őszön egy idegen érkezett. Megjelent a községházán, és bejelentette, hogy le akar itt telepedni. Bemutatta írásait, melyek szerint S… városban lakott eddig, állampolgársága rendben van, katonakötelezettségének eleget tett, erkölcsi bizonyítványa a legfrissebb keletű. A letelepedési engedélyt meg kellett neki adni, bár azt, hogy egy idegen tolakodott közéjük, a falu vezetői idegenkedéssel fogadták. Enyhítő körülménynek vették, hogy a jöttment nem benn a faluban, hanem a határban telepedett le. Vásárolt egy hold földet, azon melegházat –, benne egy lakószobát épített. Gyümölcsfákat ültetett, szőlőt telepített. Télen a melegházban virághagymákat teleltetve, földet kevergetve, magokat osztályozva készült a tavaszra, és amikor melegre derült az idő, naphosszat a virág- és veteményágyak közt térdelve gyomlálgatott.

Beolvadt a parasztok közé, akik ezt – ha furcsálkodva is – tudomásul vették, köszöntek is neki és ez több mindennél.

Az urak ellenséges hangulata is lecsillapodott volna, és csak mosolyogtak volna ezen a pantallóban járó, fura emberen, ha félreáll, és szerényen viselkedik. De nem állt félre. Alighogy letelepedett, már az első hetekben megjelent a kocsma belső szobájában, mégpedig naponta és éppen azokban az órákban, amelyekben az urak jöttek össze. Egy darab kenyeret rendelt, azt megsózta-paprikázta, és kétszer három deci bort rendelt hozzá. Ő is esti nyolcig ült a kocsmában, de a társaságtól távol és függetlenül, és soha, a legkisebb jellel se mutatta, hogy kedve lenne az ismerkedésre.

Az uraknak sehogy se tetszett a köpcös, szakállas, nyugodt mosolyú emberke. Hamarosan megállapították róla, hogy hasonlít a tök alsóhoz. Igaz. Jöttment és a tök alsó közt csak az a különbség, hogy a tök alsó arca mélabús, viszont a Jöttment tekintetén mindig derű ült. Néha kuncogott is, ezért többen eszelősnek tartották. Ezt a csúfolkodó hitet egy este az orvos diagnózissá emelte. Nem a rendelőjében, hanem itt, a kocsmában, igen kínos körülmények között.

Ami hónapok óta a levegőben lógott, bekövetkezett: a falu intelligenciája megütközött Jöttmenttel.

A kínos ügy keletkezése, izgalmas részleteinek feltárása előtt meg kell ismerkedni doktor Katona Jánossal, a falu orvosával.

Csicsocsevói bennszülött, a község egykori jegyzőjének fia. Hatvanesztendős, szép szál ember. Se egy ránc az arcán, se egy ősz hajszál mélyfekete hajában, bajuszában. Harmincöt esztendeje orvoskodik itt, s mivelhogy pap nincsen, lelkiapja is a falunak. Ezt a hivatást nagyon is rábízta a messze szomszéd falu plébánosa, mert nagyhírű esemény, ha eljön csicsocsevói hívei közé misét szolgáltatni. A plébános úr nyugodt lelkiismerettel maradhat otthon, mert az az orvos, aki harmincöt évet tud eltölteni ebben a faluban, az remetesorsot vállalt, az ilyen lélek napról napra csak nemesedhetik, és torony hiányában az ő szép embersége magaslik a falu fölé. Minden nagy erénye mellett eltörpül az a gyarlósága, [34] hogy magát tartja a falu – talán a világ – legjobb alsósjátékosának. Ha egy biztosra vett játszmát elveszít, ebben a földöntúli gonosz hatalmak praktikáját látja. Ilyenkor mély bariton hangján zsörtölődik, ha pedig a vesztességéért partnerét tartja ludasnak – jaj neki!… Amilyen türelmes, odaadó betegeihez, a bajba jutott emberhez, olyan türelmetlen este hattól nyolcig partnereivel szemben.

Egy este éppen úgy, mint máskor, együtt volt az egész társaság. Jöttment a kártyázóktól távol, a sarokban üldögélt. A doktor a kántorral és a jegyzővel alsózott. Ma – úgy látszik – a földöntúli rossz hatalmak megint kibiceltek a doktornak, mert rosszul járt neki a kártya.

– Végre egy rendes kiosztás! – derül fel az arca. – Felveszem pirosra!

– Kontra! – harsogja a kántor.

– Rekontra! – zúgja vissza a doktor.

Izgalmas percek… A másik két asztal kibicei is a doktor köré gyűlnek… Fél percig tart az ütközet: a doktor elveszti a rekontrát.

Kínos csend… A szomszéd asztalnál is megáll a játék. Vihar előtti fülledtség… A doktor partnerei szemébe néz, aztán a kibiceken hordozza végig súlyos tekintetét… Ebbe a vihar előtti csendbe belekuncogott Jöttment, és örökké mosolygó arcával éppen afelé az asztal felé nézett, ahol dr. Katona János döntő csatát vesztett.

A doktor szemben ült a kuncogóval. Förmedő tekintettel utasította rendre. De Jöttment csak mosolygott tovább, sőt… megint kuncogott. A doktor felugrott, és hegyes tekintettel szúrt bele a mosolygó arcba. Játékosok és kibicek körülfogták, kabátját rángatták, csitítgatták: „Mire való ez?” „Ne kezdjél ki vele!…” „Doktor bácsi, láthatja, hogy bolond…” Mind erősebb gyűrűbe fogták… az ellenségnek időt akartak adni, hogy a kihívott veszedelem elől elmeneküljön…

Jöttment azonban nem ijedt meg. Nyugodtan ült asztalánál, és a doktor vészjósló tekintetére változatlanul mosolyogva nézett vissza, sőt… felemelte poharát, és ivás közben is mosolygott.

A doktor ezt már elviselhetetlen, szemtelen kihívásnak tekintette, de társasága is, mert a gyűrűből minden akadály nélkül tört ki, és Jöttment asztalához lépett.

– Maga eszelős! – kiáltott rá.

Jöttment felkelt. Mosolyába zavar vegyült, de nyugodt maradt. Csendesen válaszolt a támadásra:

– Sajnálom, uram, de nem értem, mi baja van velem?

– Most is tökéletlenül viselkedik… Magát mindenki eszelősnek tartja, de kénytelen vagyok megállapítani én is – az orvos…

– Legyen szabad remélnem, doktor úr, hogy ez az első rossz diagnózisa… Nem vagyok eszelős, hacsak… nem ártott meg ne[35]kem, hogy egy idő óta magánosan élek… Nem tudom, uram, mért támad rám sértegető haragjával? Ha tudtomon kívül itt bárkit is megsértettem volna… tisztelettel bocsánatot kérek… Szabad tudnom, mi hibát, illetlenséget vagy sértést követtem el?

A szelíd, kellemes hangú beszédet a társaság újabb csúfolkodásnak vette és ezt a véleményét ellenséges morgással ki is nyilvánította. Hogy nem akadt ember közülük, aki a barátjukon elkövetett sértésért a maga személyében is elégtételt vegyen, ez csak azért volt lehetséges, mert mindenki tudta, hogy Jöttment a doktorban emberére talált. De ez egyszer megdöbbenve tévedtek, mert a doktor nem vágta pofon a heccelődő emberkét, hanem – ha izgatottan is – válaszolt a szemtelen kérdésre:

– Azt kérdi, hogy követett-e el sértést, és ki ellen?… Én vagyok a sértett, és még külön a társaságom is… Hónapok óta tűrjük illetlen viselkedését, és ma mindent betetőzött. Beül minden este ide, és mosolyog, mulat rajtunk, nem restell kuncogni is… Tűrtük… Békés, falusi emberek vagyunk… Tűrtük!… Többen mondták, hogy eszelős. Védtem magát: „Ez az ember ártalmatlan, hagyjátok…” De ma este?… Kérem, ha maga nem eszelős, magyarázza meg, mért kuncogott éppen abban a pillanatban, amikor elvesztettem a rekontrát?… és amikor tekintetemmel rendre utasítottam, mért nevetett tovább is a szemembe?… és később, amikor lefogtak engem, nehogy magára rohanjak – mért emelte felém koccintóan poharát?… Feleljen!

– Uram, mindazt, amit állít, el kell hinnem, hogy megtörtént, de én nem tudok róla – felelt Jöttment olyan nagyon kedves hangon, hogy ha nem felzaklatott kedélyű emberek hallgatják, meg is bocsátanak neki. De szó se lehetett bocsánatról. Éles sértésekkel válaszoltak a védekezésre: „Letagadja!…” „Gyáva!…” „Pimasz!…”

Jöttment könyörögve rakta össze két kezét… A huncut végrehajtó az egyik kártya-csomagból kikereste a tök alsót.

– Nézzétek, most éppen ilyen! Szomorú is, és össze is teszi két tenyerét…

Összebújtak a kártyalap felett, és piszkálón hasonlítgatták össze a „másolattal”. Már nem élt senkiben harag, sértődöttség. Ezeknél az érzéseknél súlyosabb: a megvetés sötétedett a szívekben.

Ott állt előttük a megelevenedett tök alsó: összetett kézzel, bocsánatkérően – mintha bankot ütő játékos cviklinek húzta volna le… Szemben a számonkérő orvos állt, és várta, érdekelte, mit akar mondani ez a furcsa ember. Intett társaságának és szólt is: „Hallgassatok!”…

Tök alsó szelíden meghajolt – ez köszönet volt meghallgatásáért, könyörgőre tartott kezét lebocsátotta, és szólt:

– Nincs mit letagadnom, uraim… Lehet, gyáva vagyok, hiszen menekülő vagyok… Ide, a falujukba menekültem. Azt hiszem, meg is menekültem… Míg ez az óra el nem jött, nagyon jó [36] volt itt. Megtaláltam, amit kerestem: nyugalmamat. Nagyon sokáig keresgéltem, míg ezt a mindentől és mindenkitől elhagyott zugot megtaláltam… Doktor úr!… bocsánat… nem tudtam, hogy a rekontrát elvesztette… Azt se tudtam, hogy abban a súlyos pillanatban mosolyogtam és kuncogtam is. Arról se tudtam, hogy vihart támasztottam, az ellenem készülő támadást se vettem észre. Engedje meg, doktor úr, hogy megmondjam a valóságot… Doktor úr… Uraim… ebben a kocsmában mi egymástól külön élünk. Önök kártyáznak, én meg ülök a borom mellett… és ha érdekli az urakat, mint más estéken, most is csak magammal foglalkoztam, kellemes dolgaimra emlékeztem… Ifjúságomra, elmúlt boldogságomra… egy csókra… egy ölelésre. Szeretem a bort… leszalad a szívemre, és nem ríkatja meg. Nagyon édes a támadása… Hitet önt belém. Felemel. Megmutatja régi, szép világomat, és a mait is derűvel öntözi… Doktor úr, ilyen szép, boldog esti óráimban – ne vessen meg érte – az ön rekontráját nem vettem észre… Ha mosolyogtam, ha kuncogtam, bizonyos, valamiben örömöm tellett, okom volt rá. hiszen elmúlt életem édes részleteiből torkoskodtam… Bocsánat… még be se mutatkoztam. Nevem: Ősz Mátyás…

– Örülök… Doktor Katona János… – és kezet szorított Ősz Mátyással…

A huncut végrehajtó lopva visszacsúsztatta a kártyapakli közé a tök alsót…

A doktor most barátai felé fordult:

– Láttátok. Ősz Mátyás úr magyarázatát elfogadtam. Remélem, ti is befejezettnek tekintitek az ügyet. Hiszem, mindnyájunk nevében teszem meg azt a kijelentést, hogy csak a félreértések egész sorozata kényszerített engem és titeket is sértő kifakadásokra… Mindnyájunk nevében megkérem Ősz Mátyás urat, hogy támadó viselkedésünket tekintse meg nem történtnek.

Mindenki helyeselt, csak a vénhedt, művelt asztalos, becenevén Sekszpir bácsi tiltakozott. A görnyedt, bútorfestékpecsétes ruházatú ember az est hősévé emelkedő Ősz Mátyás elé lépett, és remegő kezével asztalra támaszkodva így szónokolt:

– Uram, uram!… én csak egyszerű asztalos vagyok, de már a nyolcvanadik esztendőmet tipegem, így hát a „lenni vagy nem lenni” kérdést is elintéztem magamban. Hamarosan eljövendő elmúlásomra hivatkozom, amikor embertársi szeretettel felszólalok, és arra igyekszem, hogy az elintézettnek látszó incidens valóban a feledés homályában tűnjön el… Uram, uram!… jól figyeltem elhangzott szavaira, melyek költőre vallanak. Az ön beszéde csupa líra, de hiányzik belőle a tárgyilagosság … Ön, amikor a felsorolt vádakra felelve igazolta magát, valóban – remélem, akaratlanul – újabb sértéseket követett el. Nehezen megy már nálam az öt perc előtt hallottak pontos ismétlése, de ha kívánja – persze más alkalommal – szívesen idézek Lear királyból, III. Richardból, el[37]mondok akár tíz Reviczky-verset… de az ön szintén megvesztegető szavainak csak a tartalmát mondhatom el…

– Rövidebben!… – szólt közbe türelmetlenül a kántor, mert szeretne már áldomást inni a nagy kibékülésre. (A kocsmáros már rakja is a közköltségre rendelt borokat az asztalokra.)

Sekszpir bácsi rosszalló pillantást vetett a kántorra, de az asztalokra kerülő bor se kerülte el figyelmét, igyekezett hát szónoklatát befejezni.

– … Hallják meg, urak, és Ősz Mátyás uram is jól figyeljen… Ön azt mondta, hogy minden este és ma is magában érzi a világot, de mi az ön világában nem vagyunk benne, bennünket nem vesz észre. Felénk néz, felénk nevet, felénk kuncog, de mindez nem nekünk szól… hiszen észre se vesz minket… Ez azt jelenti, hogy társaságunkat levegőnek nézi. Remélem, hogy szavai nem voltak gondolatainak, érzelmeinek hű kifejezői, és így nem kell élnem Lear király Kentjének szavaival: „Húzz kardot, bitang, mert habár éjszaka is van, de a hold süt, holdvilág mártást csinálok belőled.”

A társaság harsogó kacagásba tört ki. Bocsánatkérően integettek Ősz Mátyás felé. Többen homlokukra tették ujjukat, jelezni akarva, hogy Sekszpir bácsi művelt agyában nincs minden rendben. Sekszpir bácsi is restelkedve csóválta a fejét, talán szégyellte, hogy egy idézet kedvéért így elragadtatta magát, vagy azt restellte, hogy társasága műveletlen… És senki se vette észre, hogy Ősz Mátyás az első szótól kezdve növekedő figyelemmel hallgatta a vénembert. Senki se látta, hogy csillogott a szeme, boldogság terült el arcán, könnycseppek kúsztak le szakállába…

A nagy nevetés csak nem akart szűnni, ezért éppen úgy, mint az előbb, és valóban, ahogy a tök alsó figurán látható, összetette a kezét. A társaság meglátta, és megértette ezt a jelet, tudta, hogy Ősz Mátyás beszélni akart… Még egy-két fegyelmezetlen kuncogás, és már mindenki figyelt… De Ősz Mátyás most nem beszélt, csak megragadta Sekszpir bácsi kezét, és meghatott szeretettel nézett rá.

– Nem ismer meg engem, Funták bácsi?

Az öregember nemet intett.

– Édes, jó Funták bácsi, nem emlékszik rám?… Én… ahogy megszólalt, nyomban megismertem.

– Nem emlékszem… Nem ismerem, uram.

– Persze… hiszen negyven esztendeje annak, hogy utoljára láttuk egymást… Ocskó!… Ocskó!… Erre a falura emlékszik, ugye? Ocskó!

– Ocskó?… Ocskó… Ocskó… Nem emlékszem…

– Hiszen Ocskón együtt éltünk… Én még gyerek voltam. Funták bácsi szeretett engem.

– Ocskó… Ősz Mátyás… Ősz Matyi… Matyi… Matyika… Nem emlékszem…

– Akkor még Herbst volt a nevem.

– Herbst… Herbst… Herbst… Szép név… – révedezett [38] Sekszpir bácsi. – Nem emlékszem… Negyven év… Sok az… Azóta száz faluban is éltem… Itt egy hétig… ott egy hónapig. Negyven év. Sok idő az, uram, hátha még előtte másik negyven is van… Nem emlékszem.

– De Funták bácsi!… Ocskón sokáig lakott, és mi ketten nagyon sokszor voltunk együtt. Magától kaptam először festéket, ecsetet, tanított a színek keverésére… Maga beszélt nekem először híres emberekről, az asztalosból lett Munkácsyról és Csepreghyről, az íróról, aki szintén asztalos volt… Funták bácsi mesélt nekem a nagy háborúkról, várostromokról. Napóleonról, idézett Shakespeare-ből és szavalt Petőfi-, Garay-, Czuczor- verseket. Mindezt nekem… vasárnap délutánokon az ocskói szőlők közt andalogva…

– Nem emlékszem…

– Apámra se emlékszik? Jó barátja volt. Fiatalok voltak, maguk ketten oly sok tréfát csináltak… Nézzen rám, olyan vagyok, mint az apám, neki is ilyen szakálla volt… Nem emlékszik Herbst Mendelre? … A mindenhitű zsidóra se emlékszik?… Így csúfolták apámat… Szerette az éneket, és nemcsak a maga templomába, hanem a katolikus, a református és a nazarénus templomba is eljárt, és a hívőkkel együtt énekelt… Nem emlékszik?…

– Nem emlékszem… Öreg vagyok… Száz évre… ezer évre is vissza tudok emlékezni… De Ocskóra nem emlékszem.

– Funták bácsi!… muszáj emlékezni. Nem engedem el magát, együtt kell maradnunk, mai életünknek legalább egy óráját a múlttal koszorúzva össze kell olvasztanunk, hogy aztán egymástól elválva magunkban tovább emlékezzünk… Hiszen ma már csak egyetlen szép van a világon: az emlékezés… Funták bácsi! Funták bácsi! Gyerünk vissza Ocskóra, hol gyerekkoromat töltöttem el… Maga akkor még fiatalember volt… Hát elfelejtette az ifjúságát?… Ó!… megvan… Emlékszik-e a szép Szabó Mariskára?… Emlékszik-e a versre, melyet hozzá írt, és kottába is szedte. Én még most is tudom, dallamát se felejtettem el… – és énekelve idézte:

Mariska, Mariska …
Szívemet hasítja,
Éltemet pusztítja.
Meghalok utánad,
Mariska, Mariska…

Sekszpir bácsi megremegett. Már emlékezett… Leroskadt a székre, és könnyek közt dünnyögte: „Mariska… Mariska – Szívemet hasítja…”

Ősz Mátyás felemelte a fejét, és a társaság felé nézett… de nem volt itt már senki. A doktor intésére lassan, csendben az imént osontak el… Még a kocsmáros is lábujjhegyen járva hordta le az asztalokról az áldomásra rendelt borokat.

Ősz Mátyás egy üveggel visszatartott… Töltött.