Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

Délutáni négy óra lehetett. Mint enyhe aranyfolyó, úgy ömlött végig a napfény a keményre vert, széles homokúton.

Messze volt a város. Olyan messze, hogy hang sem hallatszott ki a nagy homok-pusztaságba. Kocsi sohasem járt erre, automobil még kevésbé.

Az enyhe csendben két férfi haladt az úton.

Egyforma magasak voltak. A baloldali izmosabb, a jobboldali karcsúbb, hajlékonyabb. Az előbbi szürke ruhát viselt, az utóbbi éjbarnát, mely szinte feketének tetszett.

Kalapot vagy sapkát egyik sem hordott.

A karcsúbb: társa felé fordulva élénken magyarázott valamit. S hosszú, vékony ujjaival fáradhatatlanul gesztikulált hozzá. Jobb kezében könnyű botot tartott, azt is felemelte ilyenkor. Úgyhogy a karcsú botvég nyugtalanul járt ide-oda a levegőben.

És nemes vonalú, sápadt arca is folyton magyarázott. Minden rész, minden izomszál. A fel-felkapott, finoman hajlott orr, a kiálló s feketén lobogó szemek s a magas homlokba bele-belehulló, puhán hullámos, fényes, éjfekete haj. Az egész arc maga volt a szellemi izgékonyság.

Néha hirtelen megállott, s merően a másikra nézett.

– Tudod? – kérdezte meggyőzően.

Úgy beszélt társához, mint a barátjához. Nem éreztette vele egy percre sem, hogy magasan felette áll. Nem volt benne semmi alantas indulat. Ment volt minden földre húzó gondolattól. Csak adni akart, önmagát adni. Fényesen világítani, akár a lámpa. Mert ő maga volt az értelem.

A másik ritkán nézett reá. Sokkal többet a levert homokra. Mintha csak hosszú, egyenes orra húzta volna le. S halott kifejezésű szemei. Olyan volt, mint valami nagy iskolás gyermek, aki oktatásban részesül, s nehézkes értelmiségével nem tudja elég gyorsan követni a magyarázatot.

Egyszer-kétszer mélyebbre hajtotta a fejét. Szinte belemeredt a töprengésbe. Azután nagy körülményesen nyelt egyet. Akárcsak gondolatot nyelt volna le. Majd hirtelen megállott, s maga elé nézett.

– Tudom, tudom – válaszolta elnyújtva a szavakat. [367]

– Most hová vezetsz engemet? – kérdezte, ráemelve társára cseppet sem élénk, szürke szemeit.

– Elvezetlek, barátom, a szavak múzeumába.

– Mit keresünk ottan?

– Hát nem te hívtál engemet?

– Igaz, igaz, én hívtalak.

– Minek akartál gondolkozni, akkor nem szegődtem volna hozzád. Hát most jer – s karcsú botjával megütötte a kemény homokot.

– Hát gyerünk.

– Látod: ott van a szavak múzeuma.

– Olyan a teteje, mintha halvány ezüstből volna. Szinte belevesz a végtelen homokpuszta szürke messzeségébe.

– Ha a nap nem sütne, meg sem látnád.

Nagyon sokáig mentek még. Egy-egy közömbös szót váltottak egymással. Végre feltűnt előttük a nagy, hallgatag épület.

Csokoládébarna vizsla szaladt eléjük. Kedveskedő, hűséges mosollyal körülugrándozta őket, s nagy igyekezettel három követ rakott le eléjük a szájából. Azután várakozóan reájuk nézett.

– Mi az? – kérdezte a szürke ruhás. – Minek hozta ide ezeket a köveket?

– Mert nem tud beszélni. Hát ezeket a köveket rakta eléd. Akárcsak szívét tette volna lábaidhoz. S most várakozón figyel reád. Vajon észrevetted-e őket?

– S micsodát jelentenek ezek a kövek?

– Az egyik a hűség és ragaszkodás, a másik a szeretet, a harmadik az engedelmesség. Mindegyik jóval több, mint amit embertársaidtól kaphatsz. Mert változatlan. Hajolj le hozzá, és simogasd meg. Add tudtára, hogy megértetted… Most továbbmehetünk.

– Nézd – szólalt meg lelkesedve a barna ruhás – milyen monumentális épület! Még a legszebb görög templomokat is felülmúlja. S az a magas oszlopsor!… Hogy emeli a tetőt a kék ég felé, hogy a faragott márvány homlokzat isteni fenséggel nézzen a földre, s a homok-emberekre. Jer, menjünk fel a lépcsőkön.

– Menjünk. De mi szállong, mi leng a múzeum felett? Mintha halavány ezüstpor lenne.

– Az elmúlás finom pora ez. Amit kimondtál, életre hívtál, abban a pillanatban meghalt, nincs többé. A mulandóság ezüstözi bele az elérhetetlenség végtelen kékjébe. A szavak múzeuma az, ahová lépsz. Inkább múzeum, mint akármi más. Inkább múzeum, mert ami ide került, sohasem támad fel többé. Hiába keltegetik. Többé semmi sem lehet ugyanaz. A gondolatot ugyanúgy még az sem támaszthatja fel, aki életre keltette. Mert hol száguld már akkorra az is régi magától. A gondolatot hiába [368] cibálják ki szarkofágjából, többé úgysem öltöztethetik fel igazi ruhájába. Mert már rég elporladt.

– Nézd: kik ülnek oldalvást a lépcsőkön? A szemük nyitva, mégis úgy játszanak azokkal az apró kövekkel, mintha vakok vagy értelmetlenek volnának.

– Szegény süketnémák azok. Úgy élnek legtöbben, mint a barlangi ősember. Félállatokként makognak és üvöltöznek egymás felé, s a felkapott köveket rázzák és verdesik. Majd lecsendesednek, és ismét szétrakosgatják őket a széles lépcsőkön. Nézd, milyen bambán és csodálkozva bámulnak reájuk. De amaz ott lassú mozdulattal nagy, otromba követ ragad fel, s rásújt vele az aprókra. Hallgasd csak: mily artikulálatlanul üvöltözik, s mily lázasan gesztikulál a szomszédja felé!… Nagy dolgot művelt, összetörte a kövecskék szívét, mert nem tudta megtalálni… Simogasd meg őket a tekinteteddel. Jól fog nékik esni. Szánandók ők, még a vakoknál is inkább… Vagy talán mégsem, mert nem látják meghalni a szavakat, melyekből gondolatainkat koporsózzuk.

– Most kinyitom a nagykaput. Mintha az idők végtelenjéből fordult volna ki a sarka. Hogy zúg még mindig a nehéz érctömb! Jer, csukjuk be magunk után. Mily hatalmas és tompa dörrenés! S mily messziről morajlott fel!… De nézz magad köré! Ez az első terem. Mennyi anya és gyermek. A rózsaszíntől a legcsokoládébarnább árnyalatig. S hány nyelv, és mennyi hang. S mégis mindegyik ugyanazt gügyögi, kiáltozza. Nem kell hozzá szótár, hogy megértsed. Mert az „anya” szó nem halott kő. Élőbb mindennél a világon. Melegen dobog a szíve, s gyermekére hajlik, s a rózsaszín, sárga és barna kezecskék lelkendezve kapkodnak utána. Hallgasd csak, mennyien gügyögik egyszerre: „Anya! Anya!” Mert ő melenget, ő táplál, ő védelmez… De nézz most oda a sarokba. Szénán és szalmán kecske heverészik, s talán tízhónapos gyermeket szoptat. S a kis barna fickó most szeretettel húzódik hozzá, s valamit mosolyogva gügyög. Tudod, mit mond? Hiába keresnéd az emberi nyelvek milliószavas szótárában. Azt mondja: „Anya”. Mert a szegény, anyátlan gyermeknek a kecske az anyja. Hozzá gügyög, hozzá beszélget. Mert az állat jó, enni ad néki, és melengeti, pedig nem is ember. De jer: menjünk tovább.

– Mennyi apró gyermek játszik a porban, homokban, kövön, padlón és szőnyegen!… Jól jegyezd meg magadnak ezt a termet. Itt még nem egyebek a szavak apró kövecskéknél, mert az első évek lépcsőfokain játszadozó gyermek még nem tudja felfogni őket. Ezek a kövecskék néhány kivételével mind valóságkövek. A gyermek látja, megtapogathatja, vagy kézbe veheti, a szájához emelheti, s el is dobhatja. Amaz ott beleharapott az egyik kö[369]vecskébe. Nézd, hogy csurog a lé fogacskái nyomán! A kis lurkó őszibarackot majszol… Most menjünk a pókhálós sarokhoz. Belekotrok az összevissza halomba sétapálcámmal. Látod: mennyi kövecske hever itt. Századok és évezredek óta gyűltek itt össze. Vegyél csak fel néhányat, és tapogasd meg. Milyen érdesek és durvák! S most nézz a gyermekek közé! Ott látod a másukat. De azok mennyivel csiszoltabbak. Sarkaik és szögleteik legömbölyödtek, a nyelvedhez idomultak… Ott több gyermek üldögél egy helyben. Kövecskéket gurítanak, csereberélnek, majd felkapják őket, s egymásra dobálják. S torkaszakadtukból kacagnak és ujjonganak hozzá. Játék- és tréfakövecskék azok – vattásak, pólyásak –, senkinek sem fájnak. De nézz oda, az oszlophoz! Az a kisfiú, kis, fekete kövecskét ragadott fel, s hogy eltorzult az arcocskája. Már dobja is, s amott egy másik gyermek felsírva a homlokához kap. Gonosz haragkövecskét hajított el az indulatos fiú. Nagyon nyugtalan kő ez. Nincs néki maradása. Addig feszegeti a tenyeret, míg felpattantja. Mert röpülni, süvíteni akar, hogy a fájdalom vérkövecskéit és a szomorúság kristálygyöngyeit keltse fel álmukból. Csak azután tud megnyugodni. De akkorra elveszti fekete színét. Nézd: itt néhány olyan kövecske gurul a többivel, melyet a kisgyermek nem tud megfogni. Pillanatra ugyan a tenyerébe kalitkázza, de a másik pillanatban már nincs a kacsók között. Olyanok ezek a kövecskék, mint az ember nem látta madarak… Látod: amaz ott csukott tenyérrel a szívéhez szorít valamit. Hogy örül az arca! A szeretet kövecskéjét találta meg. Nem látja, csak érzi. Jaj, de az emberek máris kizavarták a kicsiny tenyérkalitkából. Nézd: milyen öreg lett egyszerre az arca. A csalódás kövecskéje hullott a szívébe.

– De íme a következő terem. Jól nézzél széjjel! A kezdet kezdete ez. S amit odébb fogsz látni, mégis mind csak ennek a mása. A szavak próbaterme ez. A sok-sok millió gyermekkéz ruhácskát varrogat a szavaknak. Milyen lázasan dolgoznak a tiszta és maszatos ujjak! S mennyi elszabott anyag hever szerte a padlón. Nézz csak jobbra, oda, ahol az a dudoros, fekete szemű fiúcska dolgozik. Hogy végigrakosgatta kicsiny állványát a felöltöztetett szavakkal. Éppen most teszi fel a galagonya mellé a meggyet és cseresznyét. A kökény mellé meg a kökény és a besztercei szilvát… Ez a kisfiú az oszlopnál nehezebb munkát végzett Láthatatlan próbababát öltöztetett fel. S most elégedetten ülteti székébe. Nézd okos, komoly, barna szemeit. Ő már megértette, hogy mi az az engedelmesség… Most másik alakot emel le a kicsiny dolgozóasztalról, s azt is melléülteti. Hogy hasonlítanak egymáshoz! Nem csoda, hiszen testvérek. Az utóbbit szófogadásnak hívják. [370]

– A következő teremben már úgyszólván csupa láthatatlan próbababát öltöztetnek. A fiatalemberek és nagyleányok mellett sok felnőttet is találsz. Mert sokan csak nagyon későn juthatnak ebbe a terembe. De a legtöbbjük künnreked. Sohasem lépik át a küszöböt … Az egész kőpadló teleszórt elszabadult kelmével. Az ujjak ügyetlenül bukdácsolnak. Nem tudják jól megfogni, és formába szorítani a láthatatlan, karcsú anyagot. Ha figyelmesen nézel széjjel, minduntalan feláll valaki asztalkája mellől, visszakullog az előbbi terembe. Nem egy dühösen vágja a földrekezében tartott anyagot. Ezek nagyobbrészt már sohasem térnek vissza.

– A következő terembe már csak félajtó vezet. Ha végigtekintesz az egymásba nyíló termek hosszú során, mindig fogsz látni olyanokat, akik szavakat öltözetnek. De ezek többet foglalkoznak mással. Felöltöztetett szavakat láncolnak össze… Nézz csak oda: az éppen most készült el a munkájával. Milyen üdén és frissen áll előtte a sor. Mintha csak valamely harmatos kertből lépett volna ki. Hogy fogják egymás kezecskéjét a kicsiny alakok! Az emberi gondolat megszületését szemlélhetted… Amott, távolabb: füzéres szavak egész rendje sorakozott fel kígyószerűen előre mozgó, karcsú vonalban. Semmi hézag, semmi aránytalanság. Tökéletes, művészi munka.

– Nézd: az a csúnya, pattanásos arcú fiatalember valamit öltöztet. Milyen gonddal és szeretettel csinálja. Egyre szebb és ragyogóbb kelmét válogat. Végre elkészült. S most remegve, elvörösödőn átnyújtja annak a szép, barna leánynak, aki vele szemben öltöztet. De nézd csak, hogy megszépült a pattanásos arc. S hogy csillognak a szemei! A leány elfogadja. S fekete szemei hálásan ragyognak vissza. A fiatalember: szívét adta át néki.

– Látod – állott meg ismét az egyik teremben –, emez itt gondolatvonatokat indítgat. Egyre-másra küldözgeti az apró vonatokat. Feleletet vár… Amazok ott gondolatcsatákat vívnak. A gondolatsínpárokon vonatok zakatolnak egymás felé. Egyszer több, máskor meg kevesebb kocsival. Hol erősebb, hol gyöngébb mozdonyokkal. Nézd: mennyi vonat-összeütközés, mennyi karambol! A gondolatmélység csupa rom, csupa hulla. De az egyik pályaudvaron már nincs több tartalék. Milyen halálos csend ül a gondolatsínpár végtelenjében! … Még távolabb: két hatalmas, fekete mozdony áll egymással szemben. Két egész világ! Milyen erősek! De ha egyszer összeütköznek, két világ vagy talán az egész világ dől romba…

– Menjünk tovább, és feljebb… Erre véges-végig napsütötte kupolatermek sorakoznak. Mennyi kép, és mennyi szobor! Itt is, ott is fehér köpenyes férfi áll mellettük: az alkotóművész, a [371] mester. S kupolahomlokos férfiak állnak körülöttük, és beszélgetnek. Új szavakat, új neveket keresnek a dolgoknak. Ítélkeznek. Hogy az újból való teremtés gyötrelmes lázában feltámasszák a forma-halálba zárt életet.

– Ezeket a szobákat valaha nagyon sokan látogatták. Ha felcsapod a porlepte, hatalmas indexeket, meggyőződhetsz róla. De ennél a dátumnál: 1914 – megakadt az emberek ideözönlése. Nézd: mily vékony a legújabb látogatókönyv. S azt is porréteg lepi. Nyissad csak fel. Érdemes lesz benne elböngészni. A legtöbbje: egyetemi hallgató, tanár, író, költő, kritikus, újságíró, művész, bölcselő, orvos és lateiner. Szóval nagyobbrészt kolléga. De a tudományok termeiben még rosszabb a helyzet. Nagyobbrészt felvágatlan könyveket szedsz le a polcokról.

– Itt nem tudunk továbbmenni. Széles folyó állja az utunkat. Nézd: mily iszapos és véres hullámokat hömpölyget. S mennyi puffadt halottat úsztat lefelé. De már nemcsak csecsemőt, gyermeket és öreget, hanem leginkább fiatalembereket. S egyre többet és többet. Tudod-e, hogy hívják ezt a széles folyót? Világháborúnak. De jer, menjünk, és gázoljunk át rajta. Ha ugyan partot érünk. Mert ellepett mindent az iszapos, vérvörös tenger.

– Átjutottunk végre. Azt mondod: véres lett a ruhád. Az enyém is az. Másoké is az. Aki átgázolt a vért hömpölygető folyón, többé sohasem tudja kimosni a vért ruhájából. Mert nagyon sok vér folyt bele négy éven keresztül. S még több: további tizennégyen.

– Világháború. Ugye, nagy és szép szó? Nem volt, hát meg kellett csinálni. Az emberek már nagyon unatkoztak. A pénz is unatkozott. Sokáig ült egy helyben, rossz volt a vérkeringése, hát injekció kellett néki, hogy gyorsabban cirkuláljon. Mindenáron új szó kellett. Hát színre került a Világháború: ágyúdörgéses nyitány a hadbaszálló Pénzből négy felvonásban. Személyek: a nemzetek, szereplők: nemzeti jelmezes, színpadi színészek.

– De ezután már illik meglátogatni az öreg Igazságot. Megkérdezzük majd: hogy érzi magát… Előre gondoltam, hogy megint nem tudunk hozzá bejutni. Ismét az egyik konferencia díszlakomáján asztalfőzik. Nézd: milyen zsúfolt az előszobája, várj csak, megkérdezem az egyiket: „Ugyan, bácsi, hány év óta tetszik már várakozni?” – „Ha! – Ha! engemet kérdezett?” – ébredt fel szundikálásából az egyik penészes ködmönű öregember, akinek százesztendős pókhálók lógnak a szakállán. – Magát, bácsi. Szeretném tudni, hogy hány esztendeje várakozik már itten? – Hány éve? Hát honnan tudjam, mikor mindig csak alszom. Lehet, hogy háromszáz, de lehet, hogy négyszáz esztendeje. – Nagyot ásított, és újra elszundított… Jer, menjünk fel a karzatra! Onnan szemtől szembe láthatod. Nézd: az a szép, [372] galambősz öregember az Igazság, aki az asztalon metszett kristálypohárral a kezében szólásra emelkedett. Milyen jószabású frakk emeli még magasabbra szálfa alakját. A legutolsó divat szerint készült. Az öreg nagyon sokat ad arra, hogy a legújabb divat szerint öltözködjék. S az a kétszínű alak a háta mögött az aktatáskával: a szolgája. Nem ismered? Csodálkozom. Törvény a neve. Roppant alázatos tud lenni felfelé, de lefelé kíméletlen… De a széles balkon alatt, odalenn valami cécó készülődik. Újabb tömegfelvonulás. Folyton ezt az elavult frázist kiabálják: „Kenyeret a népnek!” Lehet, hogy a cirkuszt is hozzágondolják… Az egyik fekete frakkos főfunkcionárius végigsiet a díszlakomára terített termen, s odahajolva az Igazsághoz beleordít valamit a fülébe. Mert szegény – mit sem hall az üvöltözésből, még gyermekkorában megsüketült. Az öreg most feláll. Milyen tiszteletet parancsoló, és mennyi tekintélyt reprezentáló! Kimért, nyugodt léptekkel odamegy a nyitott erkélyhez, mozdulatlanul megáll, akár az Igazság galambősz szobra. A tömeg felüvölt: „Igazságot kérünk!” A főfunkcionárius két kézzel mutat a tiszteletre méltó alakra: „Íme az Igazság!” – S a szobor súlyos, csuszolt hangján szónokolni kezd, majd hátraszól törvény szolgájához, hogy menjen le a néphez. A főfunkcionárius sietve gyömöszöl bele néhány aktát az üres táskába. Az egyiknek címe: Törvény a tüntetések megrendszabályozásáról. S a nemes arcú öregúr, aki piedesztáljáról sohasem ereszkedik le, visszaül helyére. Nézd: mennyi fiúi tisztelettel és hódolattal halmozzák körül. Hogy féltik! Jaj, valahogy meg ne haljon! Mert ki fog majd akkor asszisztálni a gazságokért, s ki fogja a hátát tartani? S az öreg végigeszi az egész, hosszú ebédet, semmit sem hagyna ki. Hallatlan jó gyomra van. Mindent megemészt.

– De innen mindjárt átugorhatunk a szomszédságba. Nagyon közel esik ide. Ez a roppant terem a élet lomára. Ide dobálják be a színehagyott szavakat, s a szavakból szőtt virágokat. Olyan valamennyi, mint az útszéli rongy, amit még a cigány is szemétdombra hajítana. Pedig de szépek voltak valaha, de szép hazugságok! Oly üdék és illatosak, mint amelyek most készülnek az elhagyott termekben.

– Innen nyílik az elmúlás szobája. Nézd: mennyi cserépdarab hever a roppant teremben. Látod ezt a kicsiny halmot? A te életed az. Összetördelt, dirib-darab cserép. Hiába próbálnád meg rekonstruálni. Hiszen százszor meghaltál azóta, hogy születtél.

– De olvasd csak el az ajtó fölötti feliratot: „Semmi sem állandó, csak a folytonos változás.” Az Élet-halál terme ez. Nézd azt a sudár törzsű, gyönyörű fát! Hogy hullajtja egyre lombsátrai alá a leveleket. Mily nesztelen-halkan. S hogy törnek fel közben ágai a kék ég felé. Mindig feljebb és feljebb – újabb leveleket [373] hajtván, hogy azok is szakadatlanul gyarapítsák az új életet tápláló rothadást.

– De hová vezetsz engemet? Itt már minden üres.

– Igen, itt már minden üres, s huzatosak a pókhálós folyosók.

– Egyre kopácsolást és csákányütést hallok. Meg nehéz deszkák fel-felmorajló dörömbölését. Mi ez?

– Mindjárt meglátod, csak jer tovább.

– Milyen sok itt a por. Csak úgy kavarog a levegőben. S egyre erősbödnek és közelednek a csákányütések.

– Vigyázz, nézz a lábad elé!

– Mennyi törmelék! S itt?…

A szürke ruhás az egyik kanyarulatnál kiérve hirtelen megtorpan.

– Mi az: itt lebontották az egész falat?

– Igen, lebontották. De nézz magad elé!

– Hát lehetséges ez? Milyen kietlen tájék! A nap mintha füsttengerben ülne az égen. A vörös és fekete homokpuszta felett fekete ködgomolyok imbolyognak. Odalenn minden csupa romhalmaz. Törmelék – homok. És sapkaellenzős emberek milliói nyüzsögnek otromba talicskáikkal.

– Vigyázz, húsz sapkaellenzős, talicskás ember dörömböl fel a múzeumemeletre támasztott nehéz tölgyfadeszkákon. Térj ki útjukból, mert ők senkinek sem térnek ki.

– Milyen különös, mogorva emberek. Nem néznek az emberre, s nem beszélnek.

– Számukra feleslegessé vált a beszélgetés… Az emberek valaha annyit beszéltek.

– De menjünk le, óvatosan haladj, mert a talicskások mindig újabb és újabb törmeléket lódítanak a szemétdombra.

– De hiszen ez nemcsak törmelék. Mennyi közötte az apró kövecske.

– Még sokkul több, mint amit látsz. Mert egyre hullik rá a kőpor és a homok. De nézd azt a zilált hajú, ősz öregembert. Milyen sorsvertnek látszik.

– S milyen elhanyagoltnak. Valaha fekete ruhája csupa rongy és por.

– Úgy gondolod, hogy ez az ő legnagyobb baja? Jer, menjünk lassan a háta mögé.

– Észre sem vett bennünket. Tovább ül szétterpesztett lábakkal. A cipője csupa rongy. S nézd: apró kövecskék vannak előtte. Hogy néz reájuk. Mintha semmi sem volna rajtuk kívül a világon. Most lassan megsimogatja őket. Milyen piszkosak valaha szép formájúnak látszó, hosszú ujjai! S milyen eltétovázó mozgásúak.

– Most magába roskadt. Mily szomorú! [374]

– Hallgass: megmozdult.

Az öregember hirtelen megrendült, karjait lassan felemelte, kezeit homlokához szorította, és remegő szájából sírva buggyantak fel a szavak:

– Szólaljatok meg, ti régi kövek!

– Jer, s menjünk csendesen tovább – érintette meg a barna ruhás társának karját.