Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. január) 1. szám, 1–48. p.

Fannie Hurst regénye megjelent magyarul. Az egyik pesti lap kritikusa szerint az amerikai regényírónő klasszikus jelentőségű. Jaj! Lelkem, idegem, kultúrám, ama bizonyos hűségem, amelyet még mindig európai múltam iránt érzek, felszisszent! Mintha Erdős Renéeről egy amerikai kritikus azt írná, hogy „klasszikus” értékű. Ha ez „kritika”, akkor találjunk ki új szót a „bírálat”-ra. Ez az irodalmi ostobaság szörnyűsége!

*

„Thomas Mann, the contemporary humanist” címmel előadást tartottam. A meghívón ezt a szöveget olvastam: „Thomas Mann, the contemporary humorist.” Szóval humorista, s nem humanista. A klub titkárja akaratlanul is véleményt mondott erről a korról: aki humanista, az (esetleg tudtán kívül) humorista.

*

Esős időben sárba esett a Goncourt fivérek naplója, amelynek egyik kötetélt, lazán kezemben tartottam. Épp az az oldal piszkolódott be, amelyben Murget rettentő betegségéről esik szó, a „La Bohéme” írójának „isteni büntetéséről”. [29]

„Az életet nem szabad túlságosan komolyan venni” – mondta egy bíró jelenlétemben. Aznap három embert küldött börtönbe, s társaságomban bécsi szeletet evett s rajnai bort ivott.

*

Heinét heten kísérték el a temetőbe, Mozartot, Poe-t még kevesebben, ellenben egy chicagói gengszter vagy hollywoodi moziszínész utolsó útján tízezren dramatizálják a halál csendjét. Van igazságszolgáltatás! A meg nem értők nem tudják megsérteni a teremtő szellemet halálában sem.

*

Amerikai újsághír: „Egy zseniális üzletember öngyilkossága”. A tényállás az, hogy a „zseniális” üzletember szegény halandók hiszékenységével élt vissza.

*

Szerénység; az ismert költő, aki Isten előtt letérdel, de önmaga előtt is.

*

Hol is olvastam ezt a megjegyzést? Flaubert állapította meg Marquis de Sade-ról, hogy műveiben állatokkal s fákkal nem találkozunk. Talán Goncourt-ék naplójában, talán másutt. Mindegy. De arra emlékszem, hogy ezt a megjegyzést először kamaszkoromban, nagybátyám udvarában olvastam egy szederfa alatt, a szederfára rászállt a nap, esedező szívem bíbor fényben élt, s „hol vagy holnap – kérdeztem – hol vagy, holnap, te csodás, te rendkívüli!” – s olyan fákat akartam, amelyek az egekig nőnek. Marquis de Sade nem látta meg az állatokat, nem látta meg a fákat, nem látta meg a természetességet, s én az álommal elhitettem a végtelen lehetőséget… Micsoda perverz emlék! Micsoda lihegő rajza a múltnak! S milyen sajátságos, hogy a mai való ilyen módon ébresztgesse az eltűntet, a soha vissza nem térőt!

*

J. B. Priestley angol regényíró a negyedik dimenzióról, az idő problémájáról, metafizikai kérdésekről tartott előadást. Külsejében olyan ez az író, mint egy angol kishivatalnok, aki jóllakott. Lelkében: gyilkosa a halálnak, a mulandóságnak, hogy művei is életben maradjanak.

*

Duhamel nagyszerűen megrajzolt regényhőse, Salavin szerint a félelem hivatás. Mintha lélektani ellentmondást látnék ebben a vallomásban! A félelem lehet annyira bátor, hogy a maga célját beismerje?

*

A mozi inkább, mint bármely más élmény, meggyőzött arról, hogy az emberiség számára nincs intellektuális megváltás s hogy az együgyűség nem éppen a lelki szegénység szeplőtlensége. [30]

*

Egy csődbe ment üzletember leugrott a tizenhetedik emeletről. Szatócsi smerőse így ítélte el „becsvágyát”: „Neki a tizenhetedik emelet kellett. Mintha nem ugorhatott volna le a hetedik emeletről.”

*

Politikus és ügyvédek társaságában ebédeltem. Az egyik ügyvéd (olasz származású) gengszterek védője. Saját közlése szerint 1929-ben Chicagóból ötezer dolláros csekket küldtek neki, mert egy csomó gengszternek alkalmat adott arra, hogy a városból eltűnjék. Az esetet olyan „tárgyilagossággal” mondta el, mintha az ügynek semmi köze sem volna a tisztességtelenséghez. Valaki jellegzetes amerikai cinizmussal megjegyezte: „Alighanem jobban ismerted a bírót, mint a törvényt.” Az ügyvéd mosolygott. Csak anyagilag tud megsértődni, egyébként „good fellow.”

*

Abbé Bremond így jellemzett egy írót: „Rosszul ír, de minden megerőltetés nélkül.”

*

J. Middleton Murry „The Problem of Style” című tanulmányában a többi között a dekadencia kérdésével is foglalkozik. Szerinte az irodalmi kritikus szempontjából az a korszak dekadens, amely átmenetet jelent egy értékelméletből egy másik értékelméletbe. Valóban ez a dekadens korszak? Talán a veszőfélben lévő értékelmélet szempontjából, de semmi esetre sem a kialakuló értékkel való viszonylatban. Milyen nehéz feladat a fogalmak tisztázása még azoknak az esetében is, akik tekintélyüket annak köszönhetik, hogy mernek vagy akarnak fogalmakat tisztázni. Enyhítő körülmény, hogy az angol kritikus maga kétségbe vonja ennek a meghatározásnak dogmatikus csalhatatlanságát, s inkább arra hivatkozik, hogy mások élnek ezzel a definícióval.

*

Ismerek egy jómódú nőt, aki naponként tizennyolc órát tölt az ágyban, hetenként öt könyvet olvas, de pihenni nem tud, s az irodalomhoz semmi köze.

*

Mennél inkább figyelem az embereket, annál inkább bóknak érzem, hogy az írók megfigyelik őket.

*

Megfeneklett élet-e azé az emberé, aki a bánatból sohasem tud kilépni? Az, ha nem fejezheti ki magát. Ám a költő esetében mégis beteljesült élet. A budapesti „Irodalomtörténet” c. folyóiratban Kozocsa Sándor Juhász Gyuláról írt megemlékezésében hivatkozik egy magánlevélre, amelyből kiemelte a következő mondatot: „A bölcs, akivé lassan válik az ember, a szenvedésből [31] is aranyat csinál.” Juhász Gyulát fiatal koromban igen közel éreztem magamhoz; egyik könyvem előszavát ő írta, mégpedig akkor, amikor neki magának nem fájt, mert nem fájhatott, hogy nem értik meg, hogy zsongó bánatát félreértették vagy mellőzték. Közben amerikai életem ellenére többször találkoztam vele Szegeden. Élete vád a formátlansággal szemben; költészete diadal a formátlanságon. S mert az, tehát szomorúságában, keservében, megvertségében sem „megfeneklett élet.” Ember, ha megtagadod a művészet győzelmét, kegyetlenebbül ölöd meg a költőt, mintha hívatásos hóhér volnál.

*

Aki Shakespeare-t lekicsinyli, az nem érti meg az emberi gonoszságot, amelynek az angol lángelme kivételes ábrázolója volt, s nem érti meg a jelentőségét annak, hogy a művészi kifejezés fölénye mennyivel megrázóbb a gonoszság kifejezésének felelőtlenségénél. Amikor az „Anthony and Ceopatrá”-ban, Cleopatra haláljelenetében azt olvassuk, hogy az istenek Caesart szerencsével áldják meg csakis azért, hogy ily mód igazolják későbbi haragjukat, akkor s hasonló pszichológiai mélységű jelenetekben érezzük Shakespeare alkotó nagyságát. Ugyan miért s mennyiben? Mert látszólagos torzító megfigyeléseiben és jelenítéseiben sokkal több a meggyőző valóság, mint a romantikus szenvedélytől mentes, pusztán fotografikusan tárgyilagos ábrázolásban. Tolsztojnak nem akkor volt igaza, amikor Shakespeare „erkölcstelenségét” támadta, hanem amikor önmagát fejezte ki. Támadásával lekicsinyelte önmagát; művészi alkotásaival elfeledtette a lekicsinylést.

*

Hóviharban fekete foltot láttam a mező közepén. Ember volt? Halott? Madárijesztő? Ma sem tudom. Körülbelül ennyire ismerjük az élet lényegét.