Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. január) 1. szám, 1–48. p.

Részeg ember jött ki a Centrálból. Fázósan a gallérja mögé rejtette arcát, megállt, és felnézett az égre. Tekintete belemeredt a végtelenbe, a csillagokkal ölelkezett. Olyan bánatos volt ez a pillantás, mint egy hatéves kisfiúé. „Jaj, anyám, bántanak, mindenki belém rúg” – ezt mondta a részeg ember tekintete. És ekkor meglátta, hogy nemcsak a Centrálban oltják ki a lámpákat, hanem az ég is megkezdte az oltogatást. „Szóval reggel van” – motyogta maga elé az ismeretlen. Talán csak most jött rá erre, ebben a pillanatban. Belehelte a reggel üzenetét, és elindult kacsázó léptekkel. A Mária utca sarkán még tétovázott egy percig, aztán jobbra fordult, és végleg elnyelte a kanyargó utca…

Olyan volt ez a téli reggel, mint a többi. Sápadt fény ült az égen, és hidegen hunyorgatott hozzá néhány lassan sápadó csillag. A szürkület, mint megkorbácsolt kutya, végigfutott a sikátorokon, de nem volt semerre menekülése. Ájultan terült el a kapualjak zugában. Valahol vadul harmonikáztak, és egy tejeskocsi zörgött kísértetiesen. A mocsaraknál, a temető körül kékes pára szállt az ég felé, a Takácsok során munkába állt egy kovács. Éles pörölycsapások hirdették most már visszavonhatatlanul a reggelt…

Szerdán, hét óra körül történt mindez. Fájdalmas nap volt, mert akkor haltam meg. Ahogy a lapok megírták: önkezemmel vetettem véget életemnek. Milyen szánalmas és szegényes búcsúztató. Éppen úgy, mint a másik frázis, hogy „tettének oka ismeretlen.” Valahogy másként kellene ezt megírni. Feketébben, megdöbbentőbben, tragikusabban. Úgy, hogy benne legyen a vérző szív is, a szomorúság is, és minden.

Fájdalmas nap volt ez a szerda. Ott ültem az ablaknál, és néztem a feltörő reggelt. Ócska konflis zörgött el a ház előtt. – Ebből megtudtam, hogy bejött a hatharmincas vonat. – Utast vitt a konflis a Centrálba. – Ugyan miféle lehet? Talán valami ügynök? Szegény, biztos egész éjszaka törte magát a vonatban, és most siet, hogy minél hamarabb meleg szobába jusson.

Menyhért, a kocsis, mintha megérezte volna a biztatást: a lovak közé csapott, úgy nógatta a két párát. Furcsa, hogy pár perc[20]cel a halálom előtt ilyeneket is megfigyeltem. És az óra is itt mögöttem… Éppen úgy ketyegett, mint máskor.

Tegnap még hiúság élt bennem. Azt hittem, hogy a világ dolgai összefüggésben vannak az én fájdalmammal és életemmel. Pedig az órák éppen úgy járnak száz év múlva is, amikor már egyetlen élő sem lesz azokból, akik szerdán reggel velem együtt még itt voltak. Csak éppen nem egyszerre halunk meg, hanem valami rejtélyes, rettenetes s valójában mégis megdöbbentően egyszerű sorrend szerint.

– Több gondot a temetőkre, polgártársaim! – körülbelül ez volt az utolsó tanácsom a világ számára.

*

Az egész dolog úgy kezdődött, hogy vettem egy kalapot. Egy új kalapot, Borsalinót. Fejemre tettem, és a tükör elé álltam. Májusban történt, születésnapomkor, két és fél év előtt.

Mondja a feleségem: – Olyan rossz színben vagy –, eredj sétálni, járj egyet! – Megfogadtam a tanácsát.

Áldott fényű, tavaszi nap sütött, s az egész világ verőfényben fürdött. Csak a szememmel nem volt valami rendben. Mintha hályog került volna bele. Ha kimeresztettem tekintetemet, fekete pont nyugtalanított. Mindig oldalról támadt a pont. – Hát ez meg micsoda? Most már mindig így lesz, ha napsugár ér?

Próbáltam behunyni a szememet. Akkor jó volt, a fekete pont eltűnt. Fájt a szemem, erősen. Azt gondoltam, felmegyek a doktorhoz –, s megvizsgáltatom magamat. Úgy is tettem. Balázs doktor régi jó barátom. Mondom neki:

– Te pajtás, baj van, nagyon szúr a szemem.

– Na, nem kell mindjárt megijedni, lássuk csak!

Hát megvizsgált. Kifordította a szemhéjamat – nem is tudtam, hogy ezt is lehet –, aztán egy tükörrel sokáig vizsgált. Csóválta a fejét, ami nagyon megijesztett. Lefektetett az asztalra, úgy vizsgált tovább. Erősen vert a szívem. Igaza van az asszonynak, nagyon elpuhultam. Pedig valamikor a tornában…

Közben amíg ilyenekre gondoltam, már kész is lett a doktor.

– Majd átmégy a fővárosba – mondotta –, felírtam itt egy címet: szemorvos, vizsgáljon meg! Magam sem tudom, mi a baj, de úgy sejtem… Na, mindegy, nem komoly, nem kell félni. Csak menj át mielőbb.

És búcsúzott is, mert mások is vártak a sorra.

Útközben azon rágódtam: szóljak erről az asszonynak? De olyan ijedős, mindjárt rémeket lát. Mondom neki: – Felruccanok a fővárosba. – Füllentettem hozzá valamit. Kicsit gyanakodva nézett rám, aztán berakta a cókmókot a kistáskába, és én elutaztam.

Hát annak a doktornak, akihez Balázs küldött, annak voltak csak nagy tükrei! Meg táblái, nagy, bámész szemekkel, nagy nyilakkal és jelekkel. Volt egy gépe is – mint a mozimasina, olyan –, abba bele kellett néznem, ő meg forgatott egy kereket a gép túlsó [21] felén, és onnan utasítgatott. A végén azt mondta: –Rendben van, köszönöm, nincs semmi baj.

Megörültem nagyon a vigasztalásnak. Egyszer csak azt mondja hogy hagyjam itt a címemet, mert még írni szeretne nekem valamit. És kikérdezett, van-e feleségem vagy más hozzátartozóm.

Hogy én itt hagyjam a címemet? De hát minek az?

– Fizetek én mindjárt, doktor úr – mondtam, és megütögettem a tárcámat. De a doktor csak mosolygott, finoman, bánatosan. Átszellemült mosoly volt ez. Hű, itt baj van, Vince – ijedtem meg. – A doktor hazudott. Dehogy van itt minden rendben!

– De kérem – kezdtem erőtlenül –, ő meg csak tovább faggatott. Már az ajtónál voltam, hogy otthagyom, amikor visszahívott.

Azt kérdezte tőlem, hogy erős vagyok-e.

Hát ilyen furcsát már régen kérdeztek tőlem. Valamikor az iskolában, meg a katonáéknál. De most olyan ijesztően hatott ez a kérdés – nem is tudtam hamarjában, miről van szó. Fizikai erőről, bátorságról? Mit akar a doktor tőlem, szent Isten?! És miért veregeti a vállamat? Nagyon bután nézhettem rá.

Még ma is tisztán emlékszem arra a pillanatra – nem is felejtem el soha –, amikor azt közölték velem, hogy megvakulok. És hogy nincs mentség.

Nem olyan érzés fogott el. mintha fejbe ütöttek volna. Tiszta és világos volt. Láttam, hogy a doktor szájában két aranyfog csillog, egy elől, egy meg oldalt. Láttam a táblákat is a falon és furcsa ábécéjüket, a kis és nagy betűket, amelyek akkorák, mint a hangya, meg akkorák, mint az öklöm. És láttam a virágokat is az ablakpárkányon. Ejnye, hogy is hívják ezeket a virágokat? Olyan furcsán élénkpiros a színük, de nem muskátlik, mert azokat ismerem.

Pontosan emlékszem, hogy amikor az orvos azt közölte velem, hogy meg fogok vakulni, azon törtem a fejem, mi is lehet a neve annak az élénkpiros virágnak…

*

Jó ember volt a doktor, sokáig ott tartott. Érdeklődött a foglalkozásom iránt, pálinkával kínált, aztán valami angol hölgyről beszélt, aki vakon és némán született, és a társadalomnak mégis igen hasznos tagja lett. Ilyenekről beszélt, én meg folyton két aranyfogát néztem.

Tehát: megvakulok. Most már folyton ez járt a fejemben, ez a szó. Akkor is, amikor kiléptem a várószobába, és szembenéztem az emberekkel, mert tele volt a váró. Egy pillanatra nekidőltem az ajtófélfának, és letöröltem homlokomról az izzadságot. Szerettem volna felordítani: – Van-e itt még valaki, aki megvakul?

De aztán győzött bennem a jólneveltség, mert már furcsán kezdtek rám nézni.

Hiába, örökké nevelik, fegyelmezik és tanítják az embert: „jaj, [22] botrányt ne, kínos jelenetet ne!” Inkább a vakság vagy a halál, csak méltóság legyen benne! A vadember, most artikulátlanul ordított volna, a padlóra vetette volna magát – én meg a felöltőm után nyúltam. – Pardon – mondtam egy hölgynek az ajtóban, mert összeütköztem vele –, pardon. – Szemüveg volt rajta. Ez is megvakul? Á, nem vakul itt meg egyik sem, ezek csak inasok hozzám képest. Szemüveges mind, ezek talán már születésük óta szemüveget viselnek, és mégis én vakulok meg, aki azt sem tudtam azelőtt, hogy milyen egy szemorvosi rendelő belülről…

Isten bűnömül ne vegye: egyetlen pillanatig még büszke is voltam. Egyetlen másodpercig. De akkor jöttek megint a fekete órák! Most már úgy viharzott bennem a valóság felismerése, mint a fuldoklóban, ha látja, hogy nincs mentség.

Nagy a fővárosunk, sokáig csatangoltam utcáin, körbe-körbe jártam, és folyton magammal beszéltem. Csak amikor halálos fáradt lettem, akkor tértem be egy kávéházba. Lerogytam az egyik asztal mellé, s ebben a pillanatban valaki kezét nyújtotta felém. Éppen kezelni akartam, hát látom, hogy a ruhatáros. A kalapom felé nyúlt, mely még mindig a fejemen volt…

Egyetlen pillanatban a másik végletbe csapott az érzésem. A doktor tévedhetett is! Lázasan lapoztam végig a telefonkönyvet, s kiírtam az összes szemorvosok címét. Volt még vagy három a városban. És megindult újra a hajrá! Most már alattomosan ravaszkodtam. Csak hagytam szépen, hogy vizsgáljanak. Jöttek is a tükörrel, a mozigéppel – mikor aztán készen voltak, s amikor odaültek a papír elé, hogy felírják címemet és a nevemet, akkor szegeztem a mellüknek a kérdést.

– És meddig látok még, doktor úr, mit gondol?

Ezt kérdeztem. Az egyik – emlékszem, ápolt úr, szép szakállal – felvetette a fejét, és ijedten nézett rám. Biztosan valami nagy mondatra készült, drámai bevezetésre – hát ez most elmaradt, mert durván rátörtem. Elismerem: kegyetlen voltam, de hát én vakulok meg, nem ő.

A harmadik doktor goromba ember volt. Amikor megböktem a durva kérdéssel, harciasan rám nézett, és pattogva olvasta a fejemre:

– Már végigházalta az összes orvosokat?

Mondom neki: – Persze. Voltam Goldmannál is, Tényeinél. – Nagyot fújt, piros lett az arca. „Persze, nem bízunk a tudományban.” A zsebe ellen beszélt. De aztán megbékültünk. Nem is vigasztalt, inkább gorombáskodott. Tőle aztán megtudtam mindent…

Nagyon különös volt az utam hazafelé. Négy órán át rázott a vonat. Amikor hazaértem, már öreg este volt. Az állomásról lopakodva mentem haza. Nem gondolkoztam én eddig soha az élet értelmén, a dolgok összefüggésén, úgy jártam az úton, boldog optimizmussal, hogy legalább száz esztendei életet szabott ki számomra a sors. Bírtam is egészséggel. És most, harmincnyolcadik [23] évemben váratlanul, egyszerre rám tört a szörnyű való. Furcsa dolgokat vettem észre. Például akkor láttam meg először hosszú idő óta a holdsugár útját, s akkor hallottam először, hogy verset kopog a cipőm, és mindig azt mondja, ritmikusan: „Megvakulsz, megvakulsz”…

*

Aztán ment a robot pár napig, mintha mi sem történt volna. A fejem valahogy megszabadult a kínzó nyomástól, nem volt semmi bajom. Keményen dolgoztam. Az asszony szóba hozta az utamat, nevetnem kellett, sokértelműen. Ez a legjobb, eltréfálni a dolgot. Minden mozdulatomban féktelenség volt. Érdekes, hogy senki sem veszi észre, mikor az ember megváltozik.

De jött a másik véglet. Azokon a napokon, amikor felbukkant és megjelent a fekete pont, egyszerre kicsinek éreztem magamat. Hajlott háttal jártam a szobában, és közelről jól megnéztem minden tárgyat, minden bútordarabot. Mintha csak búcsúznék tőlük. Ilyenkor birkózott bennem a kétség: szólni kellene mégis valakinek!

De kinek? Az asszonynak? Hogy megrémüljön és sírással verje fel a házat? Erre még ráérek. Kinek szóljak, Istenem? Doktor Balázsnak? Neki szóljak? Hát segíthet, mikor szakorvosok, tanárok mondták ki, hogy menthetetlen vagyok?

Sokat játszottam a kisfiammal. Az asszony meg is jegyezte: „Ejnye, mindig azt a kölyköt bújod” …

– Hát aztán? – mondtam harciasan. Nagyon harciasan, úgyhogy az asszony odajött, és tréfásan hátba vágott.

– Engem is, anyu! – kínálkozott a gyerek, őt is hátba kellett ütögetni. Sokat játszottam vele, bányásztam a szemében, boncolgattam kis agyának különös munkáját. Hogyan látja a gyerek a dolgokat?

Egy nap rájöttem aztán, hogy az egyetlen valaki, akire a titkomat rábízhatom, mégiscsak a fiam. De ő még olyan csöpp, hogy talán nem is értené. Mondom neki egyik nap: „Ejnye, Pistike, mi lenne, ha apukád megvakulna? Ha vak lenne, s nem látna, érted?”

Rám nézett kék szemével, s bizalmatlanul mustrált végig. Látszott, hogy erőltetve gondolkozik.

– Mint a Vak Jani?

– Úgy, mint a Vak Jani! – Hogy erre nem gondoltam! – Persze, ezt jól ismerhette, koldusember volt, aki hetenként bejött a konyhába, ahol ebédet kapott. Kisunokája vezette, kis koldusunokája. Tudja a gyerek, mi a vakság, hogyne tudná, csak az összefüggést nem tudja összehozni, meg azt, milyen is lenne, ha apja is ilyen vak ember lenne…

De aztán felderült a gyerek, széles mosoly ömlött végig arcán. Megfogta a dolgot! És válaszolt is rögtön, fölényesen:

– De hát te az apuka vagy… te nem lehetsz vak…

Ő mondta ki rám az ítéletet kérlelhetetlenül, kegyetlenül, gyerekésszel. Az apuka nem lehet vak. Apunak dolgozni kell, ke[24]nyeret keresni. Hányszor hallhatta anyjától, aki sokat mesélte neki az élet rendjét.

Aztán meg apunak meg kell keresni az elgurult játékot, ki kell piszkálni a hosszú sétabottal a kredenc alól. Hát hogy tehetné mindezt, ha nem lát? Ha vezetni kellene, mint a Vak Janit? Aki olyan szomorúan ténfereg a konyhában, hogy nevetni muszáj Pistikének. Bár az anyja ezért többször megverte, úgyhogy most már csak hangtalanul húzza el a száját, hangtalanul nevet Vak Janin.

A kegyetlen tervszerűség ekkor született meg bennem. Tenni kell valamit! Láttam, hogy akiben szövetségest kerestem: a kisfiam, nem érti a dolgokat, és együgyűségében ő áll a hadak élére ellenem. Apunak kenyeret kell keresni. Sok-sok kenyeret, sok évre. Hogy az éléskamra, a padlás, a pince is tele legyen.

Hogy is mondták a szemorvosok? Két-három év. Most mindig ez járt a fejemben, a határidő.

Közben találkoztam Balázs doktorral. Ennek mosolyogva kiáltottam oda: –Nem tudsz semmit, felcser! Azt mondta Hermann fődoktor, hogy kutya bajom!

Szinte megkövesedett az arcom, ahogy ránéztem kegyetlenül, és így hazudtam. „Nem tudsz semmit, Balázs doktor!” Kicsit szívén ütötte a hang, levegő után kapkodott. Szinte megsajnáltam. De hát nem lehet ezt a dolgot másképpen elintézni. Csak ilyen egyenes, nagy hazugsággal. Hogy még a levélírástól, a kérdezősködéstől is elmenjen a kedve. Felújítani egy blamázst? Van kényelmesebb álláspont is. Az ember mosolyog, csóválja a fejét. – Igazad van, szamár vagyok – ismerte be röstelkedve Balázs doktor. A barát szíve győzött az orvos hiúságán.

– Gyerünk egy sörre, pajtás! – S Balázs doktor mosolyogva karonfogott.

Nem is volt vele többé bajom. Annál inkább saját magammal. Ezer és ezer lehetőséget kutattam: sok kenyeret keresni és megtölteni a házat pincétől a padlásig! Mert azzal már tisztában voltam, azzal már leszámoltam, hogy a vakságot nem várom be. Nem! Meghalok, még mielőtt rám törne…

Akkor jött Greisinger, és a legjobb, legegyszerűbb megoldást kínálta. Egyszerre világos lett előttem az út.

*

Úgy volt, hogy söröztünk Ringlernél. Ott ültem sógorommal meg Szladekkal a telekkönyvtől. Beszélgettünk. Egyszer csak látom, hogy bejön egy ember a söntésből. Olyan szomorú, lófejű ember volt. Ezt a fejet én már láttam valahol. Jobban megnéztem, és nagyot löktem a sógorom karján.

– Te, nézz csak oda! Nem Greisinger az?

Sógorom odapillantott. – Alighanem – mondta fogai között szűrve. Nem volt egyenes a válasz. Mindig ilyen körmönfontan mondta az igent is. Megint megnéztem a sovány embert, s intettem neki. [25]

– Greisinger Marci! Hé, te vagy az?

Felénk jött, és nevetett. Elöl hiányzott a foga. Ő az! Kezét nyújtotta: – Szervusztok, hát megismertetek? – Úgy mondta, mint a színész, aki büszke maszkjára. Kicsit fáradt volt a nevetése. Sörre invitáltuk. Leült.

Kérdezősködött, mi is. Emlékszem, tisztult napom volt. Valahogy elfelejtettem a rám szakadt nagy nyomorúságot és mindent – kezdtem megszokni.

Greisinger elmondta, hogy ő most biztosító.

– Na, ennél jobbat is tudok – mondja Szladek, és húzott egyet a kancsóból.

– Életbiztosítással is foglalkozik? – Ezt sógorom kérdezte. Greisinger szabadkozott. Kért, hogy ne beszéljünk üzletről. Nem azért ült a régi pajtások közé.

Ebben a pillanatban döntöttem. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy mit kell tennem. Úgy van. hogy az ember ül a sötét szobában. Azután egyszerre kinyílik az ajtó, és beszűrődik a fény.

Meg kell tenni, igen!

– Hát majd segítünk rajtad – mondom könnyedén. – Ne menj el innen bolt nélkül.

Érzem, hogy egy láb nyúlik felém az asztal alatt. Ez csak a sógoromé lehet. Persze, beavatkozik a család nevében. – Zsugori, számító fajta – gondolom gyűlölettel. (Ugyan ki volt kettőnk közül számítóbb ebben a pillanatban?) Azt hiszi, valami nagylelkűségi roham ez nálam.

Meg kellene csókolni ezt a Greisingert, hogy ilyen elhatározást csiholt ki belőlem. Visszahúztam lábamat a szék mellé, hogy sógorom talpa ne érje. A tekintetét meg kerültem. De közben folyton járt a szájam. Segíteni kell a barátomon. Igen! S most már óvatosabban a család szót is beleszőttem a beszédbe. Annak is biztosítani kell a jövőjét. Az ember sohasem tudhatja: mi lesz vele. Nem úgy van?

Ennél a szónál már szembenéztem a sógorommal. Jó mélyen néztem a szemébe. (Mennyi számítás!) Még ő is megzavarodott, és pislogni kezdett. Aztán vállat vont, és szájához emelte a söröskancsót.

*

A biztosítás megszületett. De a családi békémnek is vége volt egyszerre. Fájdalmas, nehéz viharok zajlottak le körülöttem. Végül mégis én győztem. Senki sem sejtette, miért lettem olyan makacs. Feleségem csak azt látta, hogy a kis mellékes, amit a földje hozott, most már Greisinger zsebébe vándorol. Nem vehetett cipőt-ruhát a gyereknek, magának s nekem. Hiába volt mamutintézmény a biztosító, hiába hoztam neki a legszebb prospektusokat pompás palotasorokkal, melyek fölött fontban, lírában csillagászati számjegyek díszelegtek, az ő szemében mégis csak Greisinger, a megbízhatatlan [26] Greisinger zsebébe vándoroltak minden negyedkor a pénzek. És Greisinger mit adott érte? Színes papírlapot.

… futottak a hónapok és egyre sűrűbben nyilalt szemembe a fájás. A fekete pont is egyre nőtt. Most már elölről is támadott. Pontosan úgy, ahogy a leggorombább doktor megjósolta. Megvolt a biztosítás. De amint számolgattam, rájöttem, hogy kevés. Néztem a fiamat, hogy nő szemlátomást. Ennek nagyon sok kell majd!

És megint útra keltem. A fővárosba mentem. Nem kellett többé Greisinger. Ő már kihúzott lutri volt számomra – még majd gyanít is valamit! Magam állítottam be a nagy palotába, egy másik biztosítóhoz. Furcsán néztek rám, hogy annyi hévvel magyarázok. Fásult emberek voltak. Az igazgató egy percig talán arra gondolt, hogy feláll a székéből, és átengedi a helyét. Hiszen én jobban bízom a dolgában, mint ő maga. Majdnem baj is lett belőle. De megcsináltam a második biztosítást is.

Vitték aztán a pénzt a kis cédulák minden évnegyedben. De erről a másik bűnömről nem volt szabad tudni az asszonynak. Mert ebből nagy baj keletkezett volna.

Kezdtünk anyagi gondokkal küzdeni. Nem volt soha pénzem. Fizetésre szorítottak. Az örökös rettegésben megszületett a harmadik biztosítás.

Ahogy lelkileg lejjebb és lejjebb csúsztam, mind nagyobb eréllyel vetettem magam a harcba. De a fáradtságot már fel se vettem. Azokat a fekete pontokat sem a szemem előtt.

Mikor már nem volt pénzem, eladtam kis szőlőmet, apai jussomat. Pár kapa volt a város alatt. Aztán bevittem a lutriba az összeget, hogy főnyereményt adjanak érte! Az ára? Az ára nem is a pénz, hanem az én életem …

Suttyomban intéztem a dolgokat. Azt mondtam a parasztnak, hogy csak az irodában tárgyalok. De mégis hozzánk talált. Megkérdezett valakit, merre is vagyok. Az meg odairányította. Beszélt az asszonnyal. Mindjárt azzal kezdte:

– A szőlő miatt jöttem.

– Melyik szőlő miatt?

– Hát a Krizmaniccsal határos szőlő miatt…

Újra égett és lángolt a házunk tája. Ez már nagyon fájó csata volt. Minek nekem a sok pénz, mire kell?

– Mire kell, mondd, mire?

A feleségem már tudta. A szeretőmnek kell. Azt is tudta, ki a szeretőm. Mindent tudott félelmetes pontossággal. Csak az igazat nem.

Az utolsó tőrszúrások között szerepelt a fiam is. Rám uszították. Reggel odajött az ágyamba, és rám nézett szigorúan.

– Rossz apa vagy, nem szeretlek.

De már kevesebb határozottsággal, mint ahogy kezdte. Mert ránéztem.

– Csak egy kicsit szeretlek, apa – mondotta súgva. És ami[27]kor látta, hogy még mindig szomorú vagyok, odacsúszott hozzám, és a fülembe lehelte: – Csak egy kicsit nagyon.

Már akkor olyan voltam, mint egy kiégett szívű fantaszta. Már akkor semmim sem fájt. A szemem sem fájt. A fekete pont sem. Pedig az most már nem akart többé eltávozni. Csak ültem, és bámultam magam elé, mint valami eszelős, szívemben, agyamban a nagy titkokkal. Ezt a titkot nem tudja, és nem is értené úgysem senki. Boldogan lapozgattam a kötvényeim között, mint az uzsorás, ha kincseit, aranyait csillogtatja és pengeti. Ezek az én aranyaim, ebből lesz kenyér a fiamnak örök időkre.

*

Letelt a második esztendő. Fél év múlva pedig, tegnap, szerdán reggel megöltem magam.

Kicsit fájt, de aztán – semmit sem éreztem. Csak minden nagyra nőtt körülöttem, minden világos lett előttem. Átláttam a falakon is. Amikor meghaltam, csak az döbbentett meg, hogy még mindig látok. A csukott szemhéjon át, amelyet utolsó pillanatban szorított le egy pénzdarabbal valami szomszédasszony.

Most itt fekszem, megérzek és megértek mindent, csak nem tudok mozdulni. Hát ez mindig így lesz, hát a halottak tovább élnek? Rémült és ájult lélekkel birkóztam ezekkel a szörnyű lehetőségekkel. És tisztán éreztem a ravatalt, a gyertyaillatot.

Itt fekszem, és halott vagyok. Döbbent erővel zúg bennem a felismerés. Suttognak a sarokban, a család, az ismerősök. Látom a sógoromat, ahogy a homlokára mutogat. Kár, hogy nem mehetek közelebbre, mert akkor azt is hallhatnám, hogyan magyarázza: –Bolond volt szegény. Ő már látta a Greisinger esetében is…

Itt fekszem, és halott vagyok. Nemsokára eltemetnek, és a föld alá kerülök. Mi lesz, Úristen, mi lesz velem? Talán a végzet megkönyörül rajtam, és igazán is meghalok. Várni, feküdni döbbent órákon, feküdni a virrasztás nehéz éjszakáján, a ravatalon – és tudni mindent, érezni mindent… micsoda szörnyűség.

Akkor történt, hogy fiam beszökött a ravatalhoz.

A kicsi ember, a csetlő-botló emberke… Valami zavar lehetett odakünn, vagy elálmosodtak, és senki sem gondolt reá. Bejött a szobába, az ajtónál tűnődve megállt. Azután előrejött pár lépéssel. Megállt a koporsónál, felnézett, s összekulcsolta kezét.

– Nagyanya mondta, hogy így kell – Fontosnak tartotta, hogy közölje velem. Mosolyogni szeretnék, de nem tudok, mert ráfagyott a bőr az arcomra. Nem lehet felülnöm sem, hogy intsek neki: –Erre, erre, kisfiam…

De a csöpp emberke széket kerít, felmászik, és nézi arcomat. Úgy néz, mint valami idegen istenséget, rémülettel és szeretettel. Látom, hogy mondana valamit. Csak nagysokára súgja:

– Halló, apa, halló!

Valaki mondhatta neki, hogy messzire mentem, aki pedig messzire ment, azt hallóval idézik. Mint a telefonban. Kicsit remeg a hangja, egészen közel hajol hozzám. [28]

– Apuka, kelj fel, de igazából.

És hozzáér keze az arcomhoz, mely hideg. S ahogy a jeges hidegségem a testébe áramlik, megérti, hogy ez itt már nem az ő apja. Mert az ő apjának meleg bőre van. Mert az ő apja egy ilyen érintésre már régen, régen felült volna fekhelyén…

Kicsi arca egyszerre összeomlik a rémülettől. Hirtelen megnő, és öregebb lesz, öregebb sok-sok esztendővel. Mindent megért: nem, ez már nem játék. Itt valami végzetesen komoly dolog történt az ő apjával… És fut, szalad, rohan ki a szobából, mintha üldöznék. Nem sír, csak liheg, mintha a végzet üldözné ostorral a kezében, és sebeket hasítana a hátába.

*

Aztán sokára, nagysokára hajnalodni kezdett. És hallottam a szörnyű ítéletet: „Megölted magad, s most örökké élned kell – holtan is.”