Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. január) 1. szám, 1–48. p.

Április már szedelőzködik, és virágokat felejt a földeken.

Szőnyegnek érzi a vastagodó füvet, s talán gondolja is: miért ne cifrázná, ha ő szőtte. Így is, úgy is másra marad, akkor meg jobb, ha dicsérettel gondolnak rá. Napját fönt az égtetőn okosan megdédelgette, s ahogy illik ahhoz, aki szereti a tiszta munkát, fölpendítette, mint a táltos ló teje a mese vitézét. Elélhessen most már a maga emberségéből mindenekfölött. Sugárajándékából futja fél esztendőre olyan gazdagon, hogy megint nem lesz éhhalál se az emberi, se az állati világ nagy mohóságú birodalmában.

A köszönetet majd kifizetik érte valakinek a hálarügyelő szívek. Őmaga az ilyesmire természeténél fogva úgysem ad sokat. Egy jó bukfenc április kancsal szemében komolyabb dolog, mint a megillető úri nagyképűsége a hálálkodók előtt. S vet is őkelme még utoljára néhány rendes cigánykereket a világ fölött. Az se baj neki, ha erre fejcsóválva megítélik, hogy bolond hírű, első napjától az utolsóig nem sok higgadtságra nevelkedett.

Örömét mindezen kívül inkább akkor találja meg, amikor izzadó embert lát. S ha valóban vadászik ilyen látványra, két kedvére való vándort meg is pillanthat az élesdi úton.

Egy piros, ringó ruhás leány sietgél éppen a dombra csavarodó kanyarulatban, s mögötte úgy másfél kilométernyire ugyancsak tellegeti a lépést egy fiatal suhanc. Az aranyosodó délelőtti napon szépen izzad s tüzel mind a kettő, a legény látnivalón azért, hogy utolérje a virító szoknyát, s a hajadon nem másért, mint hogy ez a jámbor szándék ne sikerüljön. Mind a kettőt egy kis batyu is gátolja ebben azzal a csekély különbséggel, hogy a leány a hóna alatt váltogatja a motyót, s a legény egy botra akasztva a vállán cipeli.

Kettejük közül a ruhát nem számítva a fiú a pirosabb, mert őt űzőbb igyekezet fűti.

– Jól viszi a lába – fulladozik dicsérettel a legény –, de ha másként nem: futok egy sort, s mégis a sarkába kerülök.

Meg is szaporázza a lépést, s igyekszik rövidíteni a távolságot, mint aki zsineget gombolyít. [7]

– No, nézd csak – mondja meghökkenve, amikor a lány egy helyt letér az út menti árokba – még majd egy dűlőre fordul éppen most.

De ez nem történik meg. Lent bizonnyal csalogatóbb a füves ösvény, s az térítette le.

– Már azt hittem: káromkodni kék – fúj nagyot a legény, és csak úgy ver a szíve a hirtelen ijedtségtől.

A távolság azonban fogy köztük, ha lassan is.

– Találkozás lesz – fogadkozik homlokát törölgetve –, csak meg ne bánjam!

Valami azt súgja neki, hogy helyrevaló útitárshoz szegődik. A piros szoknya is úgy mozog, hogy kellemetes közelséget ígér. Nyúlánk, könnyű termet, a vállnak szinte mozdulatlan ringása, a könnyen siető láb: mindez félig muzsika, s olyan arcot várat, amely tiszta szép ének lehet mellette.

– Tulipánt érzek – mondja a legény, maga se tudja, miért, és már a nyakát is törülgeti.

Ha tulipánt mond az érzése, a valóság eltépi ezt, mint a gyerek a kezébe adott cifra papirost. Ahogy eléri, köszön, a leány oldalt fordul, és arca annyi virágnevet hadar egyszerre, hogy a tulipán nemigen jut szóhoz a maga vélt igazával.

– Jó napot magának is!

A virágszagos arcot megsimogatja valami. Nyomán a megkönnyebbülés mintha egy kérdésre azzal helyeselne, hogy csakugyan kár volt a sietős vesződség.

Ettől a legény tréfás őszinteségre kap.

– Csakhogy átestem az út legnehezebbjin.

– A legnehezebbjin?

– Azon. Magát utolérni. Eztán má’ csak a könnyebb következik.

– Akkor úgy látszik, könnyű útra vállalkozott.

A legény szeme szinte világosodik az örömtől, hogy ilyen szép kezdettel indul a beszélgetés.

– No, nem éppen. Csak meg kell mondanom, hogy alaposan kifárasztott, amíg utolértem.

– Nyilván két órával később eredt útnak.

Megindulnak egymás mellett az úton tovább, a legény egy kicsit távolacskán a lánytól, az út közepén.

– Ezt tudni is csak úgy ér valamit, ha megmondjuk, ki honnan indult – tapogatózik a legény.

– Előbb talán inkább azt, hogy ki hová igyekszik.

– Maga?

– Én Élesdre – feleli a lány, s a szemét is lehunyja egy kis borzongató sóhajtással, ahogy elképzeli a megérkezést. – Hát maga?

– Én Szélesdre.

– Mért mondja ilyen tréfásan? [8]

– Mer’ nekem igazán széles a világ, aztán nem tudom, hol állok meg hosszabban.

Egy kicsit elgondolkoznak. A legény nehezen talál szóhoz, hát csak megáll, s megérinti a lány kezét.

– Mit akar?!

– Csak a batyuját. Az még elfér a botomon.

– Hogyisne!

Szembefordulnak, először néznek egymásra, aztán egyszerre szinte birkózásba fognak. De a végén a motyó mégis a legény botjára kerül.

– Nem kérek érte fuvart, meglátja.

A lány egy vidám gondolatnak úgy fölnevet, hogy szinte meghajlik neki.

– Nem is nézem fuvarosnak. Ilyen rossz lovakkal.

A másik elérti a célzást. Megáll, az arca meglepődést mutat, de száján incselkedik az öröm, hogy ilyen gyors csípést kapott.

– Hallja!

– Mit akar mondani?

– Csak azt, hogy igazán nem tudtam, hogy a nyelve még gyorsabb, mint a lába.

De már nevet, s a lány is vele. A másik percben egyszerre elkomolyodnak, a lány elfojtva még sóhajt is.

A legény illőnek s alkalmasnak véli a komolyabb ismerkedést.

– Víg Gyurka a nevem.

A lány hallgat tovább, s az utat nézi.

– Magát hogyan szólíthatnám.

– Csak Eszternek.

– Merről indult el?

– Cserepespusztáról, ha hallotta hírit.

– Hallani hallottam, s most látom: mennyire nem okos mulasztás volt, hogy mindig elkerültem eddig.

Belül nevet magában mind a kettő annak a gondolatnak, amit ez a vallomás takar. Eszter szomorkásan, mint akit egyszerre szíven ijeszt az emlékezés. Egy darabokra szakadt sóhajtás is lehunyatja vele a szemét, mintha egy megvilágított képben megint átélne valamit.

A napon játszanak az áprilisi szellők. Tiszta ég énekel, s a mezők vetéseibe, az úti rézsű füvébe belesúg valamit a világ láthatatlan lelke. Vonalakat is ír rá, de el is törli őket menten. Egy lomha óriás mintha égnek magasodó, nagy gépekkel gyártaná a jóságot mindennek, ami látást vethet szívével a világnak. És vallomásra gyötör olyan kínnal, amelynek kényszerítő eszköze valami boldog és édes érzület.

– Csak az apámat meg a kisöcsémet sajnálom, szegényeket. Mert ha a mostohám meg nem jámborul, velük is így találkozik valaki az országúton.

Víg Gyurka szánakozása mintha felhővé válna a nap előtt. [9] Fekete füstöt tereget a világ fölé, minden sötétebb lesz tőle, még a szándéka is, bár ez olyan fehérségből fogamzik, hogy szinte jó illata van. Hátrább is marad fél lépéssel, és sandán azt találgatja, hogy ha egyszerre elkapná ezt a teremtést, hol kezdje rajta a csókolást. Még hálálkodik is magában, hogy annak szava megszabadítja a további találgatásoktól.

– Magát meg mi szél kergeti?

– Nekem még mostohám sincs. Lenczi báró uradalmában voltam, a tyúkgazdaságban. Tudja-e, hogy ötezer tyúkunk volt, de a keltetőgépekben még kétezer tojásra melegítettünk Hevesi úr vót ott a fő tyúkmester, én meg az inasa, de a báróné nem kedvelte valamiér’, s nem is nyugodott addig, amíg ki nem lökte onnan. Most aztán oda került valami protekciós nagy marha ember, olyan okos, hogy abból még nagy bajok születnek. Velem azon kezdte, hogy vasárnap előkap, pofon üt és ordít: „Valld be, te cinkos, hogy Hevesi úr valamit adott a tyúkoknak!” Mer úgy történt, hogy alig tette ki a lábát Hevesi úr, a tyúkok meg a csirkék – mintha csak utána fájna a szívük – olyan szépen kezdték a búsulást, hogy eddig majd ezret a disznókkal falattak föl. De merem is megjósolni, hogy a nagy fajtyúk gazdaságban egy hónap múlva piacon vásárolják a tojást. ha rántottát kívánnak vacsorára.

– Tán csakugyan adtak valamit a tyúkoknak?

– Csudát se. Nem vót arra szükség, mer’ az új intéző tudása éppen annyit ér, mintha egy róka adná a jó tanácsot a tyúknevelésre. Tudja-e, hogy mindenben micsoda okos ember az? Amikor látta, hogy a nagy homokba milyen nehezen húznak a lovak, kibökte, hogy muraközi lovakot hozat.

A lány helyes ötletet vél a gondolatban.

– Azok erősek is.

– A városi aszfalton. De itt a béresek előre röhögnek neki. Mer’ fél év múlva minden kancagóliát bőre a rongyszedőhöz vándorol.

Erre az elképzelésre neki is nevetés fakad a száján, de olyképpen törülközik utána, mint aki már becsülettel elvégezte dolgát mindenféle bajokkal. Úgy vet Eszterre is egy nézést, hogy szinte édes szagú virágot tart vele az arca elé. De az most olyan kérdéseket vallat, hogy tán egy menyasszonyi csokorra is idegenül esnék a pillantása.

– Istenem, hogy mi is lesz velem!

– Azt még nem tudom. De baj nem lehet, mer’ egy helyre megyünk.

A kéken virágzó szem egyszerre bizakodóbban kérdez.

– Tán valami jó ismeretsége van Élesden?

– Még nincs, de lesz.

Egy kúthoz érnek. Láttára mind a ketten parázsnak érzik a szájukat. A palánkon áthajolva nézik a víztükörben egymáshoz hajló arcukat, míg az alámerített vödör össze nem töri a képet. [10] Jót isznak a hűsítő vízből, s utána egy kis időre letelepszenek a fűbe.

Különös teremtés az ember. Néha a rokonság érzését fakasztja benne egy idegen iránt az is, hogy egy kút vizével oltotta vele a szomjúságát. A lány ügyelőbb szemet is vet olykor a vándortársra, s egy kérdésével mélyebben a lelkébe talál.

– Maga ugye… hogy is mondjam… el nem veszejtené a kedvit meg a reménységit, még ha egy évig is csak havas mezőn taposná magának az utat.

– Nem én, Esztike, soha.

Barna szeme még örvendezőbb jósággal néz, hogy ilyent kérdeznek tőle.

– Hát ez nagyon jó lehet.

– Jó is, Esztike. Mer’ tudja, én akárhova megyek, mindig úgy érzem, hogy valami nagy, piros virágot viszek magamban. Ó, adnék én mindenkinek az én kedvemből, akit szomorúbbnak látok.

A szónak olyan muzsikája van, hogy a leány is megkönnyebbedik tőle.

– Hát amikor az az úr pofon vágta? Tán akkor se keseredett el?

– Azon is nevethetnék. Mer csak jómagát ütötte meg vele, mondhatom. De azér’ máma majdnem én is haragos voltam.

– No, lássa.

– Mégpedig azér’, mer’ nehezen tudtam utolérni.

Eszti cirógatásra gondol. Elmosolyodik, s már egy kis pajkosság íze keveredik a kérdésbe.

– És ha úgy egyszerre elkanyarodok maga elől? Éppen akkor, amikor majdnem utolér?

– Akkor azon nevetnék, hogy ugyan szépen megjártam.

Képzeletben szinte barátkozik ezzel a fordulattal is, és mosolyog.

A lány meg bajlódik egy kicsit a hallgatásban, mint az emberi teremtés szokta, amikor egy nagy dolog könnyebb végét kutatja. Víg Gyurka ebből semmit se lát, kalapja a szemén, úgy hever feje alá tett kézzel, s hagyja, hogy hintázza a gondolat.

– Én ha mindenki meghalna mellőlem, igazában tán elfanyalodni se tudnék. Mer’ első eszmélésre nem hiszem el azt se, hogy a halott csakugyan nem él. Mire meg elhitetném magammal, akkorra már könnyebben is viselném. Azt is tudom, hogy vannak rossz asszonyok. De akit én szeretnék, ha szemem láttára csalna meg, se hinném el talán.

Eszti kerekre nyílt szemmel figyel, s csaknem fogja a szavakat, mint álmában az ember szokta az aranypénzt. Egy fűszálat harapdál, de megakad a csodálkozástól ebben a műveletben is.

– Hát ez hogy lehet?

– A jó isten tudja… Én májusi gyerek vagyok, tán azért.

Kalapját lecsúsztatja az arcáról. A nap rásüt, és szemében két fényes ponttal szegződik ki a napkép hegyes, meleg csillanása, [11] akár a hajnali harmaton. A lány fejtől ülve néz rá, és kezdi furcsának találni, hogy valóban mintha gyerekarcot látna.

– Szegény voltam én az első éhségemtől – folytatja Víg Gyurka –, szegény helyről szegényebbre vándoroltam. De a botom úgy vitt mindig, mintha eldugott nagy kincs felé ballagnék. Hiszem is, hogy az valahol vár rám, s egyszer rája bukkanok. Meglátja egyszer, aranyat találok én.

Még jobban meghökkenti a lányt, amikor fölül, s elnéz a távolba, éppen arra, ahol Élesd két kis hegedűnek látszó, karcsú tornya pipeskedik, s muzsikál valami nem hallható nótát a köré lapuló házaknak.

– Lehet, hogy már ott meg is találom.

– És nem csalódott soha?

Majdnem nevetségesnek tűnik, hogy a legény szinte panaszosan kérdez vissza.

– Hiszi, hogy volt rá időm? Mire odáig értem vóna. valami mindig sikerült.

Ez olyan felelet, hogy ép ésszel gondolkodó ember természete szerint vagy megmérgesedik, vagy kurtán vállat von rá, gondolván, hogy a bűnbánat legráncosabb arcú szentje is itt nagyot káromkodva abba felejtené a rémítgető apostolkodást. Eszti azonban nem szent, s ő csak megrázkódik valami benne terjengő érzéstől, amely alattomosan mintha egy felé áramló jó illattal szökött volna bele.

– Szedelőzködjünk!

– Ezt éppen idejében is mondja. Mer olyan szélnyergelő mégse vagyok, hogy ültön várjam ide a várost.

Vidáman kiszámítják, hogy a nap körülbelül odaérhetett, ahol a fürge észjárású hegymászó ember megállapítja, hogy ha eddig tartott a hassal föl, most következik a háttal le. Ebből könnyen adódik a bölcs számításnak további része, hogy három óra tájban Élesden lesz a sor megmutatni: hogy s mint vélekedik a vendégfogadásról.

Az utat tarka beszéd és közben olyan hallgatás könnyíti, mely mintha egy sokhúrú, nagy hangszeren pihenne. Még egy-egy új nótára is megtanítja egymást a két ballagó, s ez mind észrevétlenül is serkentő erő lesz a talp alatt. Jóval három óra előtt áll az idő, amikor bent vannak a templomok terén. Meg is bámulják a két testes tornyot, s egy kissé megcsiklandozza őket a furcsa gondolat, hogy milyen egyforma gőggel emeli égnek egyik a csillagot s a másik a keresztet.

– Most vajon melyik őrzi jobban az Istent? – tűnődik hangosan a lány.

– Egyik se, mert mind a kettőt az Isten őrzi.

– Akkor mért gőgösködnek úgy, hogy szinte zúg bennük a kiáltás?

– Mert emberek építették őket.

Az első széttekintés után letelepszenek egy padra a térség [12] sarkán. Motyójukat ölükbe veszik, s csendesen találgatják, hogy mi lehetne az első teendő, ha kipihenték magukat.

Így üldögélnek majd egy óra hosszat. A legénynek már mehetnékje volna valami próbálkozás irányába, de a leánynak az egész úton meg sem érzett fáradtsága most kezdi a lábában a rosszallást.

Négy óra előtt nagy zsivajjal rajzik ki a szemben magasodó épület kapujából egy hadseregre való gyerek.

– A csuda sejtené, hogy itt már ilyen kis kölykök az iskolában is emeletet tanulnak – bámul arrafelé a legény.

Eszti mosolyog hozzá, s nézi ő is a széledező rajokat.

Egy kis csoport a többinél is zajosabban vitat valamit. Minden lépten megállnak, szinte pontba sűrűsödnek, aztán megint tarkán szétsugaraznak, s végül szinte szabályos körvonallá tágulnak, csak belül a középen marad három-négy, s azok úgy hadonásznak, hogy a falusi ember azt hinné: legalábbis az ország sorsát intézik. Egy fehér kabátkás kisleány áll a legközepén, s két pajtásnője meg egy fiúcska sündörög körötte, kerülgeti úgy, hogy szinte veszedelmet ígér az egész. Meg is történik a váratlan baj, mert az egyik kék ruhás csemete olyan nyaklevest mér a fehér kabátosra, hogy az minden fölszerelését elejti. Amint ez megtörténik, mind a kettő lökdösni kezdi a fehér kabátost, akit addigra szintén elfog a pulykaméreg.

A legény a padon csak elhőköl erre a fordulatra.

– Nézd csak!

De Eszti akkor már nemcsak néz, hanem fut is arrafelé. A két kelletlenkedőt hátba öklözi és szalad a menekülő harmadik felé, aki képen legyintette a fehér kabátost, de utána nyomban menekült is a nagy hőstett színhelyéről. Amikorra megneszeli, hogy üldözik, már meg is kapja egy váratlan hátbaütés formájában az igazság ajándékát.

A fehér kabátkás mellett akkor már ott áll egy botos úr, és úgy hahotázik, hogy a gyereksereg körülfogja, mint a birkák a szamarat, amikor az a szavát hallatja.

– Hát maga, lelkem, hogy keveredik ebbe a nagy háborúba? – fogadja a visszaloholó leányt.

Eszti csúfolódást érez a botos úr hangjában, s ugyancsak nekitámad.

– Ne beszéljen az úr, ha nem tudja, mi történt. Hárman is nekiestek ennek a kis lánynak.

Az úr koppant egyet a botjával, és még jobban nevet. Valami különös örömmel nézi, hogy a fehér kabátos csemete Esztihez kapcsolódik a kezével.

– Hiszen láttam én is eleget. Meg aztán az én kislányom ez a jómag. De maga kicsoda?

Akkorra a legény is ott van, hogy segítsen, ha segíteni kell. Mindenekelőtt egy homlokráncolással gyors elszéledésre ösztökéli a bámészkodókat, majd egypár szóval közösen érthetővé teszik, [13] hogy honnan jöttek, s mi célból. A botos úr ugyancsak derül, amikor megérti a helyzetet.

– Ejnye, be jókor! Jöhetne is hozzánk nagylány, mert éppen egy ilyen személy kellene a házba.

Mosolygó szemmel a legényhez fordul.

– Tán testvérek is vagytok?

– Nem, hál’isten – szalad ki az őszinte szó Víg Gyurka szájából, s ennek egy kis értelemkeresés után a botos úr megint örvendeni tud –, csak éppen együtt érkeztünk.

– Hát akkor less ide, fiam – mondja a botos úr –, ha nem találsz ma kedvedre való helyet, holnap nézz be nálam. Ott, az az épület a bank, kérdezd az igazgatót, majd akkor hozzám vezetnek.

Botjával egy törpe tornyos épületre mutat, s a fehér kabátos csemetét már gondjába veszi. De Esztire pillant, s megbátorítja őt is egy neki való szóval.

– Most búcsúzzanak el. Maga aztán kerüljön utánunk!

Elindul s ők még kettesbe felejtve zavartan ottmaradnak.

– Jaj, hogy is köszönjek meg magának mindent – kapkod a szavakhoz a lány, s nagy tanácstalanságát mutatja, hogy a két tenyere is az arcához ugrik.

– Sehogyan se, hiszen én semmit se tettem.

– Úgy sietnék, meg maradnék is egyben. De legyen majd itt vasárnap délután, akkor majd nem kapkodok.

– Itt leszek, ezen a padon.

A lány idegesen s pirosan már indul. Arra les, amerre a vissza-visszatekintgető fehér kabátos kislány meg a botos úr halad, s még egyszer visszafordul.

– Még csak azt kívánom, hogy az aranykincset találja meg.

Szinte súgva mondja. Víg Gyurka megrebbenő szempillantással felel rá.

– Egyebet kívánjon. Mer’ én azt már meg is találtam, Esztike.

– Meg? Hol? Mikor?

A legény arca fehér lesz, de talán csak azért, hogy annál szebb legyen, amikor éledni kezd a pirossága a szinte el-elakadozó szóval.

– Azt én hiba nélkül megleltem a te szívedben.