Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. január) 1. szám, 1–48. p.

(Vuk Karadžić születése százötvenedik évfordulójára)

Vuk Stefanović Karadžić, akinek születése százötvenedik évfordulóját most sorozatosan ünnepli Jugoszlávia, a feltörő, friss, földműves szerb nép teremtő szellemének igazolása, egyben bizonyítéka, hogy az egyszerű, népi szellem is tud hatalmasat alkotni olyan téren, amelyen évszázados nemzedékek intellektuális munkája szükséges. Az ismeretlen, népi rétegből, az írástudatlanok tömegéből tört elő Vuk Karadžić. Szülei a 18. század első felében Hercegovinából vándoroltak Szerbiába, a Drina menti Tršić községbe, ebbe az isten háta mögötti, apró faluba, amely ma is csak arról nevezetes, hogy a nagy Vuk ott született. Apja, nagyapja, dédapja földművesgazda. Kukoricatörés, szilvapálinka-égetés és disznóhizlalás töltik ki életüket. A fiú tanulni akar. Egy közeli kolostorban megtanul írni-olvasni, majd írnoka lesz a török adókat behajtó pasának, később a karlovci gimnáziumba kerül, hogy németül és latinul tanuljon. A nagy Karađorđević-felkeléskor, amikor apját a törökök leszúrják, háborúba megy, és egy kisebb gerillacsapat vezetője lesz. Utána a beogradi szenátus jegyzője, majd tanító, vámtiszt, a felkelés leverése után pedig – mint megannyi honfitársa – idegenbe kényszerül. Vuk Karadžić Bécsbe, hivatása, munkája, élete nagy küldetése helyére emigrál.

1813 őszén – amikor a törökök újra elözönlik Szerbiát – kerül Karadžić Bécsbe. A „Novine Srbske”-be írott kis cikkeit a Bécsben élő szlovén Jernej Bartol Kopitar, a bécsi udvari könyvtár tisztviselője és a szláv nyomdai termékek cenzora figyelmesen olvasta, és amikor bécsi tartózkodásáról értesül, azonnal felkeresi. Ez a találkozás, amelynek legelején Kopitar az ifjú szerb Karadžić természetes, tiszta tehetségét felismerte, mindkettőjük életére és a délszláv népi, irodalmi, kultúréletre döntő befolyással volt. „A legjobb fej, amely a szerbek soraiból felbukkant” – mondta Kopitar Karadžićról, akit bevezetett élete nagy munkájába, a délszláv nyelvek egységesítésének kísérletébe, és a népi, etnográfiai emlékek összegyűjtésére irányuló tevékenységébe. Felhívja figyelmét a [1] népköltészetnek a népi szellem és a népi nyelv kialakulására ható erejére, utasításokat ad, hogyan dolgozzék, és a nagyon szűkösen élő Karadžić a nálánál nem sokkal jobb viszonyok között levő Kopitartól kapja első anyagi támogatását is. Kopitar a szlovén-szerb népi, szellemi kapcsolatoknak első felismerője, a szerb népköltészet lelkes híve, és erre a művelt világ, elsősorban a német tudósok figyelmét is felhívta. Élete végéig kitartott Karadžić mellett, segítőtársa, szövetségese, támogatója volt, és a szlovén népemlékek gyűjtője, német romantikus folyóiratok munkatársa. Kopitar olyan lelkesedéssel karolja fel a szerb népköltészet ügyét, hogy annak nagy jelentőségére a Grimm fivéreken át – mint tudjuk – Goethe is figyelmes lesz. Tanácsolja is Karadžićnak, hogy gyűjtse össze a szerb népi eposzokat, népdalokat, amire Karadžić azokat a népdalokat, melyeket nőrokonaitól hallott, lassanként le is jegyzi. 1814-ben jelenik meg első munkája, a „kis, egyszerű, népies szlávszerb dalgyűjtemény”, a „Pesnarica”. A későbbi nagy, gyűjtő-úttörő munkája ezzel a kis gyűjteménnyel indul. Itt még nincs teljes tudatában munkája tulajdonképpeni jelentőségének, értékének. Általános érdeklődés, hazafias érzés ösztökélik, és a gyűjtemény is inkább dalfüzér, semmint kihangsúlyozott irodalmi folklórgyűjtés. Ezeket az elsőnek összeszedett népdalokat még javítgatja. Csupán forrást vél bennük egy eljövendő, nagy szerb költő művészi szárnyalású lírájához, de amikor Jakob Grimm és Goethe a szerb népdalokat a világirodalom kincseinek tekintik, maga is felismeri, hogy a népdalok, a népi legendák és az eposzok „a szerb nyelv tisztaságának és harmóniájának megőrzői” és a délszláv irodalom hagyományainak értékei. Első munkája után leutazik a Délvidékre, Novi Sad környékére, majd Horvátországba, ott is folytatja a gyűjtést, barátait és ismerőseit is erre ösztökéli, és amikor 1815-ben második könyve, a „Szerb dalfüzér” megjelenik, s ebben a Szerémségben és a nép nagy dalnokaitól: Tešan Podrugovićtól és a vak Višnjićtől hallott népi krónikákat, dalokat kiadja. már a tiszta népköltészet igazgyöngyeit tárja a világ elé. Már nem javít, s a hosszú idők folyamán a dalokba került új kifejezéseket is kigyomlálja. Ezzel a gyűjteményével már a legszélesebb körű elismeréssel, biztatással találkozik. Ettől kezdve élete fő feladata a gyűjtés lesz. Állandó balkáni utazásai, barátaival és ismerőseivel folytatott óriási levelezése segítik munkáját. Közben ismeretlenek, lelkes gyűjtők is felkeresik, és hozzák a délszláv népek már-már feledésbe merülő kincseinek, a különböző vidékeken énekelt népdaloknak, népkrónikáknak, melódiáknak leírásait. Karadžić a két kötetet kitevő népdalokat bővítve, javítva most már három kötetben adja ki és a sorozat elé értékes bevezető tanulmányt ír, általános képet adván benne a szerb népköltészetről. Ebben az átdolgozott kiadásban a gyűjteményt különböző csoportokba foglalja: női és férfidalokra, lírikus és elbeszélő költeményekre, egyben utasításokat is ad azoknak előadási módjára. Ezeket a gyűjteményeket egyre szélesebb rétegek olvassák, és az akkor Novi Sadon kialakult [2] szerb irodalmi és kulturális kör: Mušicki, az első szerb műköltő, Georgije Magarašević, a „Letopis” folyóirat alapítója és szerkesztője és az akkor ott élt szlovák Šafarik, a szerb gimnázium igazgatója, mind Vuk tisztelői, önzetlen munkatársai. A népköltészet gazdag anyagát kimerítve, Karadžić áttér a prózára. Népmeséket, anekdotákat, a nép mély kedélyét, déli bölcselkedő intuícióját visszatükröző közmondásokat gyűjt, a Grimm-fivérek tanácsára a népmeséket külön, önálló kötetben – tündérmesékre, férfimesékre és reális mesékre felosztva. Az így összegyűjtött anyagot „Jakob Grimmnek ajánlva” 1853-ban adja ki, s azt leánya. Mina – később igen kitűnő festőnő – 1854-ben németre fordítja. A közmondások gyűjtésében a szerémségi Jovan Muškatorivić megelőzte, de az ő gyűjtése töredékes volt. Karadžić ábécés sorrendben gyűjtötte a népi mondásokat, s ahol szükség mutatkozott, ott anekdotákat, magyarázatokat is fűzött hozzájuk, és ezzel a délszláv néplélek üdeségét, természetességét a legkristályosabb tisztasággal mutatta meg.

A 18. századvégi szerb irodalmi életet racionalista eszmék, kozmopolita emberi ideálok fűtötték, és az írók a tradícióktól, a népszokásoktól, „ezektől az avult dolgoktól” elfordultak. Dositej Obradović, a délszláv kultúra európai kisugárzású szelleme a német és francia irodalomban otthonos, s London racionalista felfogása felé hajlik. Jelszava: „minden a műveltség”. Rokokó ruhába öltözik, púderes parókát hord, s a jozefinus korszaknak vagy ahogy a nagy irodalomtörténész, Skerlić nevezi, a „szerb aufkläristák”-nak atyja. A népből előretört Karadžić minden értéket a nép eredetiségében, ősiségében lát és a maga rusztikus kedélye kitöréseivel fordul szembe Obradovićtyal és körével. Tétele: „minden nép legszentebb kincse: törvénye, nyelve, szokásai”. Ez fűzi össze a népeket, s ugyancsak ez az, ami őket egymástól elválasztja. Ha a nép ettől a szentháromságától elfordul, elveszti jelentőségét, hivatását. Így fogalmazván élete misszióját, figyelme a népszokások felé is irányul. A „Kovčežić”-ben, a mindhárom hitű szerbség történelmének, nyelvének és szokásainak ebben a gyűjteményében, amit 1849-ben adott ki, a szerb folklór kutatóinak máig is legjelentősebb forrásművét adta.

A nép szellemének, szokásainak, dalainak egy munkás életet kitevő gyűjtésével párhuzamosan Vuk Karadžić a nép nyelvével, annak fűszerességével, hajlékonyságával kerül szoros kapcsolatba. Szülei hercegovinaiak, ahol mindig a legtisztább szerb nyelvet beszélték, s mert kevés iskolát látogatott, tiszta nyelvét nem rontották. Ami akkortájt ritkaság volt, Karadžić gyönyörűen beszélt szerbül, nyelvi és helyesírási kérdések is állandóan foglalkoztatták, habár az akkori nyugati nyelvtudósoknak az indoeurópai nyelvek összehasonlító tanulmányozásáról keveset tudott. Kopitar, aki a szlovén nemzeti nyelvnek első grammatikáját megírta, a szlovén népi nyelv irodalmi használatát sürgeti, s a szlovén líra nagy művelőjével, a természeti, kultúrfilozófiai tépelődésektől melanko[3]likus, nagy Prešerennel ellentétbe kerül, a szerb nyelv iránt is érdeklődik. Sürgeti az új szerb grammatikát, és amikor Karadžićtyal megismerkedik, a népi nyelv hatóerejének eszmekörébe vonja. Ebben az időben a szláv irodalomban egyre jobban erősödik a népnyelv és a fonetikus helyesírás irodalmi használata felé irányuló mozgalom. S ahogy Kopitar a szlovén népnyelv diadalát megharcolja, úgy válik Karadžićból a szerb népi nyelv harcosa. Már 1814-ben hangoztatja, hogy minden nép legnagyobb kincse a népnyelv. Ostorozza a grammatika körüli zavarokat, és a szerb népnyelv szótárát sürgeti. Ekkor még jóformán maga sem tudja, mit akar, s akkori magánlevelezésében még sok orosz szó fordul elő, helyesírásában pedig sok felesleges betű a régi szláv ábécéből. Kopitar egyre ösztökéli, javítja, s kéri, hogy írjon tiszta népnyelven. 1815-ben adja ki a szerb népnyelv grammatikáját, amit még egy tizennyolcadik századbeli szlávszerb nyelvtan módszerein épített fel, amelynek sablonjait azonban az élő népnyelvre plántálja. Még ennek a kezdetleges nyelvtannak is nagy jelentősége volt, mert ez volt a népnyelv első grammatikája. Benne kap első gyakorlati formát Karadžić nagy elve: „Írj úgy, ahogy beszélsz és beszélj úgy, ahogy írva van!” Nagy ábécés reformjában Karadžić Sava Mrkaljnak, a neves nyelvésznek nyomdokain haladt, de azt is egyszerűsíti. Az akkori negyvenhat betűs szerb ábécét huszonkilenc betűre csökkenti, bár az új ábécébe beleviszi az őelőtte nem használt, de a régi szláv és szerb irodalomból ismert néhány betűt, így a „j”-t, a „dzs”-t, az „f”-et és a „h”-t, s ezek segítségével viszi keresztül a szerb helyesírásban a fonetikus elvet. Húsz évig tart Karadžić hatalmas nyelvújító harca. Ez alatt kiadja nagy szerb szótárát, teljes és javított, tökéletes nyelvtanát, amit Jakob Grimm németre fordított, s a nép számára készült ábécéskönyve is megjelenik. Karadžić nagy szerb népi szótárához már rendszerrel fogott hezzá. Ismerte a korábbi horvát és szlovén vidékeken, latin betükkel kiadott szótárpróbálkozásokat, amelyek a pravoszláv szerbek között ismeretlenek voltak, mert azok az orosz-szláv nyelvet tekintették irodalmi nyelvüknek. Karadžić cédulákon gyűjtötte az ismert szerb szavakat, amelyeket éveken át esténként Kopitarral latinra és németre fordítottak. A nagy mű első kiadása huszonhatezer, a nép nyelvéből átvett szerb szóval s értékes történelmi, néprajzi magyarázattal kiegészítve, latinra és németre fordítva jelent meg Ez a szótár a szerb irodalom és nyelvtudomány ósdi bagolyvárában hatalmas port vert fel. Elsősorban azért támadták Karadžićot, mert szótárába sok természetes, drasztikus szót is felvett, holott támadói azonnal észrevették, hogy nem ezeken a rusztikus szavakon áll és diadalmaskodik a szerb népi nyelv, amelynek 1852-i nagyszótárában, a „Srpski riječnik” második kiadásában már negyvenhétezer szó volt. A Karadžić halálát követő harmadik kiadás a hátrahagyott nyersanyagból tetemesen bővült.

A népnyelvnek irodalmi nyelvvé való előretörési harca negyven évig tartott. Építő munka volt ez, amely a régi nyelv teljes [4] lerombolására, a régi irodalmi nyelv és a régi helyesírás mellőzésére irányult. Ez a nagy munka csak úgy volt lehetséges, hogy Karadžić, aki sohasem volt tudós, filológus, és rendszeres nyelvkutatási munkáit is alig végezhetett, az eszméi, célkitűzései diadalában bízó munkásember kérlelhetetlenségével utalt arra az anarchiára. ami az akkori szerb irodalmi nyelvben uralkodott. Az írók egy része orosz-szerb nyelven írt, mások félszegen és sikertelenül egy népi nyelvi zagyvalékon, míg túlnyomó része a liturgikus és a népi nyelv egy nyers vegyülékét használta. Karadžićnak nehéz harca volt. Nemzedékek begyöpösödött elgondolásai ellen ment harcba, de eszméit játszva bizonyította. Rámutatott arra, hogy a liturgikus szláv nyelv, az akkori szerb irodalom nyelve egy kevert nyelv, amelynek a régi szerb-szlávval alig van közössége. Ez a liturgikus nyelv maradjon az egyházé, de az élő népnyelv úgy formálja és világítsa át az irodalmi nyelvet, mint nyugaton a franciák, németek és az olaszok népi nyelve. A romlatlan, tiszta, szerb népi nyelvet kell irodalmi nyelvvé emelni, azt, amit Boszniában, Hercegovinában, Nyugat-Szerbiában beszélnek. Ez az elgondolás akkor rombolólag hatott, és Karadžićot. a szerb népi, nemzeti géniuszt szolgáló munkást bécsi bérencnek tartották, akit az akkori papság azzal vádol, hogy katolizálni akar. A papság a liturgiai nyelvet a „pravoszlávság horgonyának” tekintette, amitől elpártolni annyi, mint a szlávságtól elfordulni. A tizennyolcadik század végét emlegették, amikor a bécsi udvar a latin ábécét, tehát a „j” betűt is be akarta vezetni Szerbiában. Lobogó szenvedéllyel hirdették, hogy Karadžić a nagy katolizáló akció előőrse, a katolikus, osztrákhű Kopitar fegyvertársa, akivel karöltve egy katolikus-osztrák szlávságot akar a pravoszláv szerbek ellen megszervezni. A valóság azonban éppen az ellenkezője volt. Karadžić felbecsülhetetlen politikai és nemzeti érdeme, hogy a népi nyelv az addig két, egymástól merőben elütő szerb-horvát népet nyelvi egységbe forrasztotta, egy nyelv követőivé téve őket. A papságon kívül Karadžić a szerb irodalmi és intellektuális köröket is szemben találta törekvéseivel. Ez nem is csoda. Hisz Karadžić éppen a művelteket támadta, bizonyítani akarván, hogy nem tudnak írni, és figyelmeztetvén őket, hogy »a szántóvetőktől és kapálóktól kell tanulniok« A műveltségükre, irodalmi sikereikre büszke írók felhorkantak a „parlagi, iskolázatlan, idegenné vált” Karadžić szavára, és az erős irodalmi tradíciókat ápolva kikeltek a „török provinciákban élő, műveletlen nép” hódító, nyers nyelve ellen. Az orosz-szláv nyelv már stabilizálódott, közös nyelve volt az iskolának, az egyháznak, a társadalomnak, az irodalomnak. A népnyelvet ezzel szemben együgyűnek, darabosnak, fejletlennek találták. Szenvedélyes összecsapások sorozata indult meg. A Novi Sad-i „Srpska Matica” megalapítója, Jovan Hadžić röpiratban kelt ki Karadžić „meggondolatlan” reformjai ellen, s a kérdés tanulmányozására egy hivatott tudóstársaság kijelölését sürgette. Vuk felelt a röpiratra, s felhívta ellenfelét, hogy mielőtt a nyelv érdekében ír, ta[5]nuljon meg szerbül. A vitát újabb vita követte, metsző, durva személyeskedés, de a győztes Karadžić maradt. Az új nyelv szépségének igazolására kiadja 1847-ben a szerb népi nyelv tisztaságát s üdeségét feltüntető Új testamentum” fordítását, melyen 1819-ben Oroszországban dolgozott. Ezzel a máig is egyetlen puritán bibliafordítással csendesedik el a nagy háború. Az egyházi cenzúra nélkül megjelent bibliát a papság ugyan mellőzi, de a nyelv tisztasága, az új szerb irodalmi nyelv szépsége ezt a mesterművet a népi nyelv sodró, áramló, színes hasonlataival és finom érzékenységűen ható erejével népi olvasmánnyá tette. Ennek a bibliafordításnak hatása alatt az új írógeneráció már a népi nyelvet viszi az irodalomba. „Vuk követői”, Đuro Daničić az ótestamentumot fordítja le, és Branko Radičević, a múlt század derekának nagy szerb költője, heinei és byroni fájdalomtól átitatott lírájában a Vuk teremtette nyelvet már teljes pompájában ragyogtatja fel.

1850-ben Vuk Karadžić nyelvreformátori munkájának betetőzéséül kötik meg a szerb-horvát nyelvi egyezményt, amit Franjo Miklošić, a nagy szláv filológus, Đuro Daničić. a szerb-horvát nyelv nagy egyeztetője, Kukuljević-Sakčinski. a tudós és politikus, Ivan Mažuranić. a Smail Aga-Čengić hatalmas eposz költője s Dimitrije Demetar, a nagy horvát drámairó írtak alá Vuk Karadžićtyal abból az elgondolásból kiindulva, hogy a szerb-horvát népnek egy irodalmi nyelve legyen. Az egyezmény a hercegovinai nyelvet iktatja irodalmi nyelvvé, és a horvátok – meghajolván Karadžić elgondolásai előtt – egy nyelvbe forrnak össze, a mai szerb-horvát nyelvbe, Jugoszlávia egységes népnyelvébe.

A kis Szerbia legerősebb, legeredetibb szelleme volt Karadžić, aki iskolázatlansága ellenére egy nagy, termő, tisztuló irodalmi forradalom vezére lesz. Harcos, agresszív vezér, aki ha kell, az igazságért semmitől sem riad vissza. Győzelme mind a mai napig a szerb irodalom legnagyobb győzelme s egyben igazolása annak, hogy a szerbség legtehetségesebbjei a parasztság soraiból kerülnek ki, onnan, ahol a világosság és az értelem gyors felfogással, átvevőképességgel és romlatlan logikává, párosul. Kopitar grammatikus őszseninek nevezte. Mušicki, a tizenkilencedik század nagy költője az „éber, szárnyas Vuk”-nak. Karadžić összegyűjtvén a népdalokat, a népi költészet hagyományait, szokásait, megteremtette a szerb irodalmi nyelvet, és megmutatta maga is, hogyan kell szerbül írni. Úttörője a szerb irodalom romanticizmusának, a népi lélekhez és a népi költészethez visszatérő irodalomnak, amely többek között a Jakšićokat és Kačanskit adta. Rajongói, követői, amikor 1846-ban elhunyt, már a „szent Vuk”-nak nevezik.

A legnagyobb szerb volt, s a legtöbbet teremtette. Ő és Dositej forrásai a modern szerb irodalomnak. Ami Dositej a 18. század végén, az Karadžić a 19. század derekán. Irodalmi reformátor és nemzetének halhatatlan, alkotó szelleme.