Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

Doroslovóval évekkel ezelőtt nagy terveink voltak. Ott akartuk mi, naiv ábrándozók megalapítani a jugoszláviai magyarság néprajzi múzeumát. Itt őrizte meg népünk ugyanis mindmáig a legváltozatlanabbul a színes, magyaros viseletet, amely nem sokban tér el a kalocsai vagy sárközi népi teremtő erőt jellemző ruházattól.

Doroslovón azóta nagyszabásúra fejlődött a gyöngyösbokréta-mozgalom. Ma már egyik nevezetessége a Vajdaság magyarságának, amelynek lovasbandériumát s 30-40 párból álló „bokrát” hol ide, hol oda hívják, hívogatják, hogy gyönyörködhessenek fajtánk ép testű és ép szellemű fiatalságának e pompás ruhakeretben való felvonulásában s táncaikban, játékaikban, dalaikban.

De a néprajzi múzeum eszméje elaludt. Egészen az idei év jún. 27-én megtartott gyöngyösbokrétás vasárnapjáig, amikor egyszerre életre kelt a doroszlói Magyar Néprajzi Múzeum, de mindössze huszonnégy órára. A bérelt házban berendezett szoba-konyha-folyosó-népművészeti s ritka értéket képviselő egyéb összeadogatott darabok ezután újra visszakerültek tulajdonosaik birtokába.

Ez az egynapos múzeum is megmutatta azonban, mennyi a kallódásra ítélt értékünk, s mily sürgős volna az eszme valóra váltása. Ezt az egy napot is Bencsik János kántor uramnak köszönhetjük.

Az a sok vidéki, aki ott megjelent, s apró kodakjait egyre szorgalmasabban kattogtatta a libegő szoknyákra, pántlikás hajfonatokra, csattogó papucsos lábakra, elmulasztotta bár egy képen is megörökíteni e tiszavirág – életű múzeumot. Hiába, csak jobban érdekli a mai ifjúságot a fel-fellebbenő vasalt, keményített, ráncos szoknyák himbálódzása, mint a félszázados múltra vagy míg távolabbi időre visszatekintő népművészeti ritkaságok gyűjteménye!

Ezt a hiányt legalább némileg pótolandó megkíséreljük visszaadni, hogy mit láttunk a kis parasztszobában-konyhában. [386]

A tiszta szobában állott mindenekelőtt a két nyoszolya, tarka tulipántokkal sokszorosan kifestve. De az igazi látványosság az ezekben feltornyozott dunnák-párnák tömege volt. Az ember önkéntelenül is a sarokban elrejtett lajtorját kereste, amelyen a menyecske fölkúszva föltette a legfelső párnákat, mint aratásba, a papot a búzakeresztre a bandagazda. Természetesen minden darab sokszínű kézimunkával oly pazarul kihímezve, hogy a szem belekáprázott.

A lepedők, az ágyterítők, a cihák mindegyike meghaladta a félszázados korhatárt.

Az egyik ágyban – a régi szokáshoz híven – külön kis hely volt hevenyészve, az úgynevezett „bújó”, ahová hajdan a kisebb gyerekeket bújtatták, altatták. A két ágy a két sarokban, a két ablaktól kifelé állt megvetve.

A két ablak közt álmodozott a négy nagy fiókos, két kézre járó almáriom. Ezen a tulipán annyi volt egymás hegyén hátán, mint csillag az égen. Az almáriom tetején, a slingölt terítőn meg angyalos gyertyatartók állottak ,s kicsi vásári szobrok, porcelánibrikek üvegbura alatti Máriácska s egyéb csecsebecsék társaságában.

Az almáriom előtt – amelyet itt-ott sublótnak is neveznek a német Schublade szó után – helyezték el az asztalt, amelyen két nemzedéket kiszolgált terítő ékeskedett. Meg se látszott rajta a 70 éves életkor. Hanem az asztal igazi dísze az a 17 sallangos, rézszurkálóval fölszerelt, kostökből készült dohányzacskó volt, meg a barnára szívott, gyönyörű tajtékpipa. Ebből szívta hajdanában boldog emlékezetű, jó Knézy plébános uram is a finánc nem szagolta, illatos, verpeléti szűzdohányt.

Csak természetes, hogy ezekhez más mint acél, kova s tapló nem szolgáltathatta a tüzet. Amikkel még valaha Geist bácsi, Doroszló érdemes jegyzője csiholta ki a szikrát. (Hogy Doroslovó ma az, ami, sokban e két tiszteletben megőszült embernek köszönheti.)

Az asztal mellett két, szív alakban vágott támlájú szék várta a háziasszony törlő kötényét a vendég szíves fogadására.

A bal sarokban, az ajtó mellett a búbos kemence terpeszkedett nagy hegy módjára, „kuckó”-val, a kisgyermekek meg a macska kedvenc tartózkodóhelyével. A jobb szögletben a tulipános kis bölcső várta duzzadó vánkossal és csipkés terítővel a „kis szógát”, ahogy a doroszlóiak a pöttöm kisbabát nevezik.

A falakon képek, amelyek között a legfiatalabb az 1886. évbeli községi elöljáróság csoportfényképe. Erről pontosan megállapítható az akkori komoly férfinépviselet. (Csak árnyalatokban tért el a maitól.)

Nem utolsó dísze volt a falnak a hatalmas körtével és sétálóval pompázó falióra. Lehetett vagy kétszáz esztendeje, amikor első gazdája fölakasztotta Doroslovo valamely azóta már biztosan elpusztult házának falára, s meglökte fényesre sikált sétálóját. Ma bizony ez a sétáló már nem sétál.

Mit látunk a dolgos doroszlói nép ételkotyvasztó műhelyében? A közönséges asztalon tál, ott nyújtózkodik egy csuklós támlájú, tulipántos pad, a falon egy ugyancsak tulipántokkal körülpántolt tányér- és köcsögtartó „kanalas”, amelynek lyukaiba, réseibe a valamikori fa-, majd bádogkanalakat dugdosta a ház szorgos asszonya.

A falon körös-körül a gazdasszonyok büszkesége: 26 darab tányér fölaggatva, belsejük szépen kipingálva virággal, madárral vagy arcképpel. Perczelt, Kossuthot festették a régimódi gölöncsérek ezeknek a tá[387]nyéroknak közepébe. Voltak kisebb tányérok is szép számmal, meg leveses-, tésztástálak.

De állt egy 173 éves cserépkancsó is, amelynek életkorát könnyű eltalálni, hisz a tálasmester születési évét is ráírta.

A kanalas dísze egy pár fa evőszerszám (kés, villa, kanál), egy fa levesmerő kanál, egy pár 103 éves vas evőeszköz, majd: későbbi időkből származó bádogkanalak, kések, villák.

A konyhába került még egy ősrégi vasaló, egy zsírmécses. egy 3-4 kilós sodrófa (másként nyújtófa), egy emberkínzó famángorló, kisebb és nagyobb kőkorsó és egy cserép sótartó.

Ezekkel végezve kikászálódunk a földes folyosóra, ahol két szép csutora fogadott bennünket az ámbitus káváján, az egyik csikóbőrben, a másik domborművű faragásokkal. Volt itt egy nagyon régi éjjeli lámpás utcajárásra, decemberi hajnali misékre, meg két tarka, magyaros rajzokkal cifrázott suba és szűr.

A fogason kiaggatva egy menyasszonyi ruha darabjai. Hol van az már, aki ezeket egykor viselte?

De persze nem maradhatott el a pörgő rokka sem a hozzá való kenderszál-gombolyítóval, guzsallyal meg motollával egyetemben.

Ezzel kifordultunk az udvarra. Láttuk, amit néznünk adatott.

Hogy az eszterhéj alatt fecske fészkelt, hogy az utcai ablakokban muskátli virágzott, az oromfa lyukán három-négy piros kukoricacső volt átalvetve, hogy a közeli templomtető gerincén gólya kelepelt – tán mondanom sem kell. Hozzátartozott a kép teljességéhez.

Csak az a baj, hogy ez a sok szépség és néprajzi érdekesség mindössze huszonnégy órára volt összehordva.

De megvan minden reményünk, hogy ott, ahol egy-egy színes rokolya – tekintve finom anyagát s a kidolgozás nagy munkáját – sokszor ezer dinárnál is többe kerül, s ott, ahol a legszegényebb lányok egész télen át azért szolgálnak, hogy ők is csináltathassanak maguknak olyan ruhát, mint a gazdagok, a tehetősebb polgárok, előbb-utóbb megteremtik a jugoszláviai magyarság első néprajzi múzeumát. [388]

A Kalangya hirdetett novellapályázat eredményét 1938. február elsejei számunkban tesszük közzé.