Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

(Regény. Prager-kiadás, Pozsony)

Sokáig úgy látszott, hogy az új olasz irodalmat a világ előtt úgyszólván csak D’Annunzio és Pirandello képviselik. A többiek: Marinetti, Papini, Bontempelli nevek maradnak, formakeresők, esztétikusok, új irányok útvezetői anélkül, hogy a modern olasz prózát a mai olasz lélek szelleméhez formálták volna. A realista, verista irodalom múlt századvégi sikere óta azon nevek közül, amelyeket az új olasz irodalom felszínre dobott, kétségkívül csak D’Annunzió szenvelgő, szín- és illatorgiákba burkolódzó utánzói tudtak a szélesebb rétegű olvasók felé törni, így Guido di Verona, Pitigrilli és mások. Egyedül Mario Puccini az, aki a háborút átélt ember lélekalkatát követi és a romlásra érett világon felülkerekedő hitet, optimizmust hirdeti. Számra kevés regényeiben a természettel szoros kapcsolatban élő vidéki ember kerül szembe a város rejtelmeivel, rohamosan fejlődő városok zavaros életével, mikor is a szülőföldtől elszakadás okozza az összeomlást, a tragédiát, amelyből tisztán, nemesen bontakozik ki a felismerés. A lélek egysége Istennel és a földdel.

Az új olasz regény, amellyel az olvasó az utóbbi két évben a világ minden nagyobb nyelvére lefordítva találkozott, Ignazio Silonénak, egy emigrációban élő olasz írónak műve, a „Bor és kenyér”. Ez a szimbolikus cím, a regény hősének, a bujdosva hazatért, és az Abruzzók tövében meghúzódó, szinte elfelejtett, szomorú falvak mélyére menekült agitátor tápláléka, aki istállók sárga szalmakötegei mögött él barna kenyéren, vörösboron. Éjszakánként az istállópadlás ablakaiból figyeli a körülötte mozgó élet apró látványosságait: vásárra igyekvő kocsik sorát, elnyűtt cafonékat, legelésző szamarakat, és távol mindentől a látott dolgoknak primitív természetessége kapja meg. A regény azonban csakhamar letér a plasztikusan szép és a megrázó emberi nyomorúság apró történéseivel felfűtött, sötét természetábrázolás útjáról, követi az emigráns író dacos, tudatos célkitűzéseit, és mozgalmi regény lesz. A mozgalmak és az agitációk regényeinek elvek és célkitűzések az alapjai, s tudjuk, hogy minden, ami az ily regény tendenciáján át az alakok és a környezet közé sodródik, élettelen díszlet, légüres íróasztalirodalom, amitől többé-kevésbé napjaink egyre nagyobb emigráns irodalmának egyetlen alkotása sem tud elszakadni. [384]

Silone regényének azonban oly értékei vannak, amelyekre fel kell figyelni akkor is, ha Gide tanítását valljuk, hogy „igaz, értékes mű csak az, amelynek nincs előítélete”. A világirodalom mai válságában, túl az oktató irodalmon a célzatos irodalom felé haladunk, hogy ne csak nyugtalanítsuk, de meg is változtassuk az olvasót. Mulasztás lenne tehát Silone nagy regényének ez értékei mellett minden megjegyzés nélkül elhaladni. Fő témája: a falu állatias, sivár élete, amelynek mintha semmi köze sem lenne a világhoz, és csak akkor reagál rá, amikor emberei a falun kívüli világgal kerülnek kapcsolatba. Zsandárok, papok, ügyvédek ez a világ s a falu: a földek termését elmosó vihar, a föld termékeinek olcsó ára, a beteg szamár, a csárda kopott kályhája és a babonás asszonyok fecsegése. S az agitátor? Tüdőbajos, jámbor illúziókkal telített, buzgó katolikus diák, aki a vallásos, babonás nép nyomora között akadt új lelkiségére, cselekvésére, s ez hajtja a mozgalomba. Katolicizmus és szocializmus között vergődve, mintha Silone a „Quadragesimo Anino” kezdetű pápai enciklika szavait írná regénybe, XIII. Leó pápai intelmét a proletárok felemelése érdekében, át az osztályellentétek marxizmusán az egész társadalmat átfogó keresztény eszmény felé. Meggyőző erővel vésődik lelkűnkbe a szándékosság és az a becsületes kihangsúlyozás, hogy az író hite nem a lét vallásos színeződéseinek formája, hanem a világról való alapvető, egyetemes igazság, út a világ isteni rendezése és a ma korszelleme között, amelyet nem lehet a tekintélyuralom, a fasizmus felé terelni. A főhős maga az író, és élete szemléletének őszinteségében nyíltan mutat rá a maga lelki zavaraira, önmaga vergődésére, a hit és a harc, a megdönthetetlen paraszti babona és az értelem közötti konfliktusokra, amelyeket eszmei katolicizmusába ojtott anarchikus eretnekségével megoldani sohasem tud.

Napjainkban, az értékek és érzések átértékelésének folyamatában is a legszebb lelki gesztus a nagy, összefogó szociális mozdulat, az új metafizikus vágyódás, amely az irodalmat sokszor tétova, kétségbeesett istenkeresés felé tereli. Silone is a mohó keresők érzékenységével regénye agitátor főhőséből papot csinál. Nem véletlen, hogy az agitátort menekülésében „szent ruhadarabokba öltözteti, fekete köntösbe, évezredek óta az áldozat és az ihletett tudás szimbólumába”.

Messzebbre jutva a „Bor és kenyér” lapjain, egyre tisztábban bontakozik ki az író akarata, hogy a hit rendíthetetlen erejével igazolja az agitációt. De az agitáció éhsége hangosabb a lélek elégedetlenségénél, s a mozgalom emberét az agitáció keríti korlátlan hatalmába, otthagyja a falut, városokban csatangol, rádió közli az abesszíniai hadüzenetet, mindenütt tolongó tömegek, milícia, korporációs tisztviselők, rezesbanda, zűrzavar, kábulat, és fellángol a titkos munka. Néptelen utcák házainak falaira írja: „Le a háborúval”, s helyreállítja az összeköttetést agitátortársaival. Újra az üldözött vad, a hatalom és a saját konfliktusainak üldözöttje, s amikor a hegyek hóval borított szakadékai felé menekül, fellélegzünk. Ha nem is éri el célját, de belevesz az áthatolhatatlan hótömegekbe, ködbe, talán farkasok falják fel, s így vége [385] lesz mindennek, üldöztetésnek, lelki konfliktusoknak.

A végső dolgok megismeréséig, az egész ember megváltásáig Ignazio Silone regénye nem ér el, s a cselekvő élet szenvedéseinek viharával is hiába ostromolja Istent éppen úgy, mint kétségkívüli útmutatója: Mario Puccini. De vannak megrendítő sikolyai, amelyek kell, hogy erőt vegyenek mindenkin, akik azokat hallják. Ezen túl is a „Bor és kenyér”érdekes kordokumentum. A fasizmus légkörével, a fasizmus alatt vergődő falusi parasztok életviszonyainak testi és lelki sivárságával gyötri érzékszerveinket, lelkiismeretünket, s a feltárt, véres sebre való emlékezéstől nem lehet elfordulni.

Agitatív írónak, azt hiszem, csak ez lehet egyetlen törekvése. Silone nagyon közel jár ahhoz, hogy ezt a törekvését teljes siker kövesse.

Beograd, 1937. november végén