Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

(Versek. Nyugat-kiadás)

„Beszélj a földdel és az megtanít téged”, így szól a Biblia az emberhez. Illyés Gyula ennek a szent szózatnak hevében él. Költészete igazi magvát a föld és a föld népe adja, a nemzet lelkét kitevő nincstelenek, akiket századok vihara, rendek kapzsisága fosztott ki. Most itt áll lerongyoltan, kiszikkadtan, őszi ugarként, mit szüntelen termésbe fogtak. A földnek és a föld népének nehéz sorsa nehezedik lírájára, emberi lelkiismeretét, érzékszerveit az ő sorsuk gyötri, és a közös eredet [379] hozzátartozásával járja az ismerős krumpliföldeket, a délibábba kapaszkodó akácost, velük együtt veri a lovakat, hogy az őszi záportól síkos, meredek útra kanyarodhassanak. Ott van velük az árokparti szederfa alatt is, sok szomorú magyarral, amint tökmagot fogyasztanak, hogy azután a zsírosan cuppogó mezsgyén tovább vándoroljanak.

A költői út, ami Illyés Gyulát a föld népéig vitte, nem volt nyílegyenes. A lírikus kezdő lélegzetvétele a keresés, s ami elindítja, a mindenáron beszélni, szólni akarás. Megfékezhetetlennek tetsző költői kedélyével a végtelennek látszó sorok bukolikájáig ért, s lírája elindulásában valóban bukolikus is volt. A köznapi élet kis jeleneteinek, emlékfoszlányainak, a városban élő ember természet, falu utáni vágyakozásának személyes vonatkozásai voltak első versei, s a „Búcsúztató”-ban a táj, az égre villódzó Balaton tükre, a virágzó völgy napsugara olvad a gyászba, testvére, teste hasonmása halálába. Füst Milánt idézik Illyés Gyula első versei, de míg Füstnél a klasszicizmus, a klasszicizmusnak valóságos theokritoszi idillje az uralkodó, addig az induló költő, aki a hosszas lélegzetvételt, a majdnem prózába közvetlenülő képzelet természetes kifejezését szereti, a népdal felé tart. Rímtelen verseinek végtelennek látszó sorai csapongó hullámverésében a klasszicizmus és a népi dal idillje között vívódik. Klasszicizmusával kapcsolatban, nem egy kritikusa – elsőnek talán Németh László – Berzsenyit emlegette, a népdal adta lírai emlékkincsét pedig Petőfi hatásának tudja be. Én úgy látom, hogy Illyés Gyulában sem Berzsenyi, sem Petőfi hatása határozott periódust nem jelent. Berzsenyit csak a mi költőnk verseiből is kicsorduló Dunántúl friss lehelete, az érzést és a pátoszt összefogó tájkép frissessége idézi, s aki a „Nyárutó” egyszerűségét, megpihent érzéseit:

„Megindul az ősz! már zúgnak a zord tölgyek,
hajlik a szederfa, a temetőhegyen
zörög bátyánk sírján a bádogkoszorú,
az utcai kapu sikolt s kicsapódik -”,

ezt a Berzsenyi őszi borongásaihoz oly közel állónak vélt verset mondogatja magában, az látja, hogy az idézett szakasz realizmusának a niklai remete lehangoltságához kevés köze van. A Petőfi-hatás? Illyés Gyula mindig és következetesen zsellérfiúnak vallja magát, a föld urait gyűlölő nyomorgók utódának, aki feleszmélve líráját földtelen népe szenvedéseitől nem tudja elhatárolni. Petőfi óta valóban alig van költőnk – a népdal vállalt hatásához visszatérő új magyar lírában Erdélyi Józsefé az elsőbbség –, aki a maga differenciált, inkább nyugati hatások alatt vergődő szabad versei után nem tartva attól, hogy a vakmerőség sokszor tett is – a művészi bátorságnak ily öntudatlan elhatározásával váljon népe költőjévé. Népe költője, és nem népköltő! Miért e két meghatározás közé ékelt elkülönítés? Mert Illyés Gyula ugyanabban a világszemléleti megnyilatkozásban, mint Petőfi, népe költője, akinek legmaibb költői képeiben is ősi gyökérszálai vannak a néppel. Talán felesleges is tudni róla, hogy zsellérfiú, hisz minden verseskötete pontosan, nyomot követhetően beszél életéről, szülei, testvérei, roko[380]nai, faluja belső, lelki és külső, tárgyi világáról. Hiába téved más utakra, hiába járja a világváros szemetét, bús, kopár külvárosok utcáit, hiába a Galamb utcai régi, apollinaire-i versemlékei (Illyés Gyula népi lírájában benyomult tudat alatti, automatikus szó- és emlékreflexióiból mily érdekes feladat lenne Párizst kihámozni!), a kapa, az apára való emlékezés, a „nem menekülhetsz, bárhová kerülj” fogva tartja. Ahogy Petőfi előtt megjelent Dózsa György, hogy lelkének, akaratának, céljainak örökösei legyenek, úgy indul Temesvárra, „Süllyedni jeltelen, szörnyű mocsaradba, magyar történelem”, Illyés Gyula nagy bajszát törlő Dózsa Györgye is, akivel a költő Cegléd piacán beszédet mondat a „nyomában ott tolongó százhúszezer sátán”-hoz:

„Nyílott szájunk jajpanaszra?
dögölj, rúgtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó, fojtogatva.”

Új könyve, a „Rend a romokban” a nagy temperamentumú, eddigi könyveiből egységbe aligha fogható lírikusnak tulajdonképpen első, maradéktalanul egységes kötete. A „Nehéz föld” szabadon zajló vershullámainak spontán verésétől, a világirodalom lírai gazdagságába tikkadtan elmerülő költő ösztönös keresésétől ebben a könyvben ér tulajdonképpeni lírikus feladatához. A tíz év, amely alatt Illyés Gyula költészetének legjellemzőbb elemei: az idill, a népiség és a fékezhetetlen kedélyén elömlő költői gondatlansága az új magyar líra előre nem látott lehetőségéig jutottak, a magyar élet és a magyar szellemiség tíz szorongatott, nehéz évének szellemtörténete is. A világháborút követő összeomlástól s a trianoni tragédiától Európa népeihez simulni akaró Magyarország népi, nemzeti erőit ez a tíz év hozza felszínre, és az Ady-korszakot felváltó hisztériát a népiség felől érkező, halódónak vélt erők sohasem látott és tudott frissessége követi. Szabó Dezső elposványosodott prózai rapszódiájára Móricz Zsigmond dermesztő szociális látása, az erdélyieknek az őslélek népi rétegéből kitermelt balladás irodalma és a magyar sorskérdés gyökeréig érő líra érlelődik. A népiség mint világnézet felülkerekedik azon a népiességen, amely szociális látás helyett bukolikus népi hangulatokban tetszelgett. Illyés Gyula ebbe a népi, szociális látásba építette bolyongó líráját, mint aki hosszú vándorlás után ér a szőlőkertbe, elsötétülő dombok mélyén meghúzódó borospincékbe, a diófán égő pincemécses pislákoló lángjához:

„Elhallgattunk; a vén lámpát nézem.
Mintha fölöttem a közel égen
sors-csillagom égne karnyújtásra.
Mutatná, hogy végre itt megállna.”

S itt valóban meg is áll. A „Rend a romokban” költője kilép korábbi lírájából, a lázadó hevületből és az önmagát ismerő rezignációból s a föld dolgozó népe mindennapi sorsához szimbólumokat, képeket kereső hangulatából. Szembe akar nézni mindazzal, ami a falu világának hétköznapja. Vége a korláttalanságnak, és vége a hangulat fesztelen játékának! Jöjjön a kötelesség, a leszámolás, az első versétől az utolsóig soha sem leplezett, uralkodó indulatán elhatalmasodó vi[381]har. Rendet a romok között! Kemény, súlyos feladat, amely nemcsak a nép tájai és a falu romjai között keresi a teremtő rendet, de költészetében is. Gátat vetni a sodró, rapszodikus lendületnek, a megfékezhetetlennek látszó temperamentumnak, hogy a szűkre fogott verssorok lemeztelenített jelzői mögött komorló szavai tisztábban láttassák a nincstelen magyarok szenvedéseit. Nem akar többé mindenbe változatlanul beletörődni, és minden nélkülözést gyermeki kedvvel énekelni. Már a tájat sem látja azzal a tüzelő varázzsal, azzal a pillanatnyi szemvillanással, táji freskóba fogott képszerűséggel, mint korábbi verseiben. Mintha minden táji részlete sötéten, nyersen festett háttér lenne, hogy benne az emberi indulat annál leplezetlenebben, annál zordabban jelentkezzék. De vannak békés, megpihent versei is. A „Jelek” ciklus szerelmi lírája nemes témája költészetének. Sok szakaszt idézhetnénk itt az „Arccal le” és a „Könnyű vagy”-ból és érett, bölcselkedő őszi hangulatú verseiből is, így a „Semmiségbe” és az „Ősz felé”-ből, amelyek a költő belső küzdelmének kész versei.

A „Rend a romokban” kötetében teljes kiforrottan áll előttünk Illyés Gyulának kemény, inkább pesszimista lírája, amit komorság, csordultig teli férfias szív, alkotó tehetség, tiszta gondolat és felemelő erő lassú fejlődéssel épített a legújabb magyar líra legértékesebb megnyilvánulásává. Lélegzetvisszafojtva nézzük, hová, merre, meddig lendülhet még a költő?